Kapu, 2006. november-december (19. évfolyam, 11-12. szám)

MAGYAR MÚLT - Csukott szárnyú turulmadár - Egy székelyföldi falu élete az 1916. évi román megszállás alatt : Homoródszentmárton szenvedései

2006. 11-12. V­I­LÁIIS­EKTO ték, s oly szerencsétlen volt, hogy fog­ságba került. Dehogy szerencsétlen, jegyzem meg, sőt nagy szerencséje volt, mert a sors megkímélte a háború szen­vedéseitől, nálunk a foglyok emberséges bánásmódban részesülnek. Ami ezt a felét illeti - feleli -, nem ta­gadja, hogy nagy szerencse a fogságba esés, de szégyennek is elég nagy, hogy oly hamar történt. Még a mi huszár had­nagyunk váltott pár szót vele, aztán át­vették a helyi őrs csendőrei a foglyokat, s megindult újra a menet Székely­udvarhely felé az összegyűlt kíváncsi tö­megen keresztül. Az oláh főhadnagyon vadonatúj kakasszürke tábori ruha volt, kitűnő térképpel, messzelátóval volt el­látva, de a legénységet vékony, gyenge, világosszürke, nyári blúz fedte. Alig ment el a fogolycsapat csendőrök fede­zete mellett, a késő délutáni órákban már jött a hír, hogy a Rikán keresztül nagy tömeg oláh katonaság vonul Oklánd felé. Az a pár csendőr és népföl­kelő, mi eddig Oklándon teljesített szol­gálatot, kénytelen volt elhagyni a közsé­get, s az Oklánd és Homoródszentpál között levő hegygerincen húzódó, s a Brassó-Székelyudvarhely-Segesvár or­szágutat védő lövészárokba vonult, me­lyet a 27. számú horvát gyalogezred tar­tott megszállva. A Nagymál és Bérestető nevű magaslatokra küldött megfigyelő huszárőrségek alkonyat felé már jelen­tették, hogy Oklándot, Homoródkará­­csonyfalvát, H­omoród­újfalut megszáll­ták az oláhok. Ekkor már megkezdődött az oklándi hegyen is a tüzelés, de való­színűleg csak járőrvállalkozások voltak. Zas Lóránt (USA) BILINCSEKBEN „ZSIDOU FIODUMTUL..." JÓMAGYAR MÁRIA-SIRALOMI Bilincsekben gyönyörű ország, tépik, tapossák, ostorozzák. Nyugat felől a gyepük, székek üszkös hamu, a fejfák félnek. István urunk, Vajkból te lettél hitet­ hagyó, a német testvér. Koppány átkát reánk te hoztad, marháink hullnak, puzdránk horpadt. Csillagos éj, ősz-öreg táltos fohászkodik Hadak Urához, hisz had jött, pányva, vasból fegyver, papok tizedje, tömjén. Nem kell. Kell kürt szava és nyíló róna: nyergelünk mind a riadóra. Olyan sereg jön égből, hegyről, hogy reng a föld, a bálvány feldől! A Száldobos felé küldött huszárjárőr is akkor, az oláhok előtt visszahúzódva az Oklánd - Szentpál közti lövészárokban foglalt helyet s onnan jelentette, hogy veszteség nélkül csatlakoztak a 27-es horvátokhoz. A lakosság hangulata nyomott volt. Tudtuk, hogy csekély erő áll az oláhok útjában. Csík vármegyét is már megszáll­ta volt az ellenség, s a Hargitán átnyo­mulva Oláhfalut állítólag elfoglalta. Egy bizonyos: annak a dandárnak a parancs­noksága, melynek feladatául az oláhok Csík felőli előnyomulásának lassítását tűzték ki, a Pokláron székelt, Szent­­keresztbánya és Lövéte között, Oláhfalu­tól délnyugati irányban, mintegy 6-7 km­­nyire, másnap pedig még közelebb hoz­zánk, a Domokos-hegyen Lövéte irányá­ban. Északról, keletről, délről nyomult mind közelebb az oláh veszedelem, s már csak egy irányban volt szabad az út: nyugatra. Az estéli sötétséggel az aggo­dalmaink, félelmeink sötétsége is rábo­rult a lelkekre. Már megdördültek a Kishomoród völgyében Karácsonyfalva és Almás között az oláhok ágyúi is, s tud­­tul adták, hogy az ellenséges tüzérség is felvonult. Biztosító őrségeknek a község keleti, északi és déli részén való elhelyezése után, az oklándi hegyen folyó heves pus­karopogás és néhány ágyúdörgés meg­szűnése után, a bizonytalanság érzetével hajtottuk álomra fejünket a késő esti órákban, hogy hajnalban ágyúdörgés le­gyen az ébresztőnk. Felvirradt a község népe tehát szep­tember 15-re is. E napon az izgalom te­tőpontját érte el. A Szentpál-Oklánd közt levő lövészárkokban megkezdődött a küzdelem. A csekély számú védősereg kénytelen a túlerő elől visszavonulni. A lövészárok az oláhok kezére kerül, a hor­vát csapatok a Dálya felé emelkedő domboldalon, Homoródszentpáltól nyugatra ássák be magukat. A huszárok elválnak tőlük, s a községben állnak föl megfigyelésre. Közben a Székelyzsom­boron rekedt járőr is szerencsésen meg­érkezik: idejekorán észrevették, hogy út­jukat Oklánd felől elvágták, s ők Daróczra, a zsomboriak utasítása szerint erdei utakon átmenve, épen, kellő idő­ben érkeztek vissza. Az almási járőr azonban elvágódott teljesen, s csak ha­lott hátrahagyásával tudott átvágni Lövéte felé a bekerítő oláh járőrök közt. Napközben szüntelenül tartott ott az ágyúharc, kíváncsi gyermekek, asszo­nyok, öreg férfiak tömegesen gyűltek ki a község déli részére, hogy nézzék a Szentpálon robbanó srapnelek fehér és barna füstfelhőjét, a lecsapó gránátok füst- és poroszlopát. Hiába volt a csend­őrök figyelmeztető szava, hogy ne cso­portosuljanak az ellenség által jól látha­tó terepen, hiába az erélyesebb fellépés is, egyik pillanatban szétoszlott a rémül­döző kíváncsiak tömege, de a másik percben újra összeverődött, s találgatta, melyik az oláh és magyar srapnel füstje. Ez alatt kétszer is végigfutott a falun a hír: jönnek az oláhok! Először Becse­­nyéd felől vonuló csendőröket nézett oláh katonáknak néhány megrémült asz­­szony, másodszor pedig a Bükkfalva fö­lött Karácsonyfalva felé figyelő csendőr­séget tévesztette meg egy szakasz horvát katona, kik óvatosan vonultak az erdő között a völgy felé, hogy csapatukhoz csatlakozzanak. Tévedésüket idején ész­revéve, szerencsére nem tüzeltek rá saját katonaságunkra. E napon megszállták az oláhok Homoródalmást is, azt jelentette az az erősebb tábori őrs, melyet egy Simon nevű tiszthelyettes vezetése alatt küldött a Nagymáltetőre dr. Tóth hadnagy. Félni lehetett, hogy esetleg községünket is meglepik az oláhok, ezért a lelkész is megtette a szükséges lépéseket a mene­külésre. Alkonyatkor a Bércestetőn levő huszárőrség jelentette, hogy körülbelül két század oláh lovas Karácsonyfalváról a hegyoldalon kifelé Szentmárton irányá­ban előnyomul. Komolyan figyelmeztet­te dr. Tóth hadnagy a lelkészt, hogy most már föltétlenül szükséges, hogy tá­vozzék, mert a következendőket tudni nem lehet. Még csak a Szentpálról jövő jelentést hallgatta meg a lelkész, hogy az oláhok három srapnelt és két gránátot lőttek a megfigyelő huszárokra, kik kö­zül egy könnyen, egy súlyosan megsebe­sült, aztán a parancs szerint visszavonul­tak Szentmártonba, ahol bevárták, míg a könnyen sebesült huszár megérkezett, s bekötözték sebeit; aztán szívélyes búcsút véve Tóth hadnagytól, az utcán gyűlt né­peket bátorítva, vigasztalva, jókívánsága­iktól kísérve ment a község Székely­udvarhely felé levő végéhez, hol készen volt a szekér, melyen menekülendő volt. Istennek oltalmába ajánlva, béna neve­lőapjának gondozására bízva a lelkészi lakást, szeptember 15-én este 7 órakor hagyta el a községet a lelkész, lelkében a jövő miatt való aggodalommal, szinte ki­alvó reménységgel. Másnap, szeptember 16-án a csend­őrség és a huszárság elvonult Székely­udvarhely irányába, hogy csatlakozzék a máshonnan is visszavonuló katona­sághoz. A község teljesen védtelenül állt, a honmaradt lakosság remegve várta a tör­­ténendőket. Szeptember 17-én, vasár­nap végre megjelent az első oláh lovas járőr. A falut átkutatva Homoródalmásra

Next