Kapu, 2007. április (20. évfolyam, 4. szám)

KULTÚRA - Petőfi és Kosztolányi magyar fordítója visszaadja kitüntetését...

Roberto Ruspanti egyetemi tanár, költő, műfordító, a magyar irodalom és kultúra olaszországi népszerűsítője nem érti, hogy mi történik Magyaror­szágon. Képtelen fölfogni, hogy a meg­szorítások, a munkahelyi "ésszerűsíté­sek" nélkülöznek minden emberséget, s a kollaboráns szakszervezeteknek semmi ereje sincs a dolgozók érdekei­nek védelmére. Ami itt történik, az Olaszországban elképzelhetetlen. S a legdöbbenetesebb számára, hogy a magyar értelmiség a legkiszolgálta­tottabb. Ezért nyílt levelet írt, és visszaadja kitüntetését Sólyomnak. A professzor a következő levelet ír­ta a magyar közélet jeles személyisé­geinek, valamint Sólyomnak és Hitlernek, Dr. Sólyom Lászlónak, a Magyar Köztársaság Elnökének, dr. Hiller István Oktatási és Kulturális Mi­niszternek, a magyar közvéleményhez Nyílt levél a magyar értelmiségi dolgozók jogainak tiszteletben tar­tásáért A magyar kultúra szerelmeseként - és egyben a magyar irodalom elismert kutatójaként, illetve fordítójaként - megismertettem és megszerettettem Olaszországban számos magyar írót és költőt, így például Petőfi Sándort (egyik fordításom a János vitéz volt), Ady Endrét, Kosztolányit, Kaffka Mar­­gitot, Kassák Lajost stb. Feladatomnak tekintettem ápolni a Magyarországról alkotott képet, a magyar népnek és kultúrának az imázsát. És pontosan azért, mert mindezt mindig védtem, most úgy érzem, hogy kötelességem szót emelni az ókori görögök által „polis”-nak hívott politika, illetve „po­litikai gondolkodás” néhány magyar­­országi aspektusa ellen. Ez a demokratikus, európai ország, amelyet a nagy olasz politikus és író, Giuseppe Mazzini (nagy Európa párti és Kossuth Lajos barátja) a Duna ki­rálynőjeként emlegetett, valójában nem demokratikusan és nem európai módon jár el a dolgozókkal, az alkal­mazottakkal, az értelmiséggel szem­ben. Kezdve a sort a dolgozók csaknem állandó jelleggel minimálbéren törté­nő foglalkoztatásával, ami valójában nem más, mint a dolgozók jogainak megsértése, és egyben a munkáltató kibúvója az államnak fizetendő adók és járulékok alól, folytatva a dolgozók szerzett jogainak a megsértésével (a fizetések megdöbbentő havi csökken­tése), egészen az értelmiségi közalkal­mazottaknak a néhány óra alatt lezaj­ló azonnali elbocsátásáig. Közalkal­mazottak, köztisztviselők, minisztéri­umok, kulturális intézmények, múze­umok, iskolák és egyetemek dolgozó­it azonnali hatállyal elbocsátják, egyik napról a másikra kerülnek utcára. Mindez a közvélemény hallgatása mellett zajlik, a szakszervezetek kép­telenek megvédeni a munkavállalókat attól, hogy ne fosszák meg őket az egyik legalapvetőbb emberi joguktól: a munkához való jogtól. Demokratikus európai emberként, Magyarország barátjaként, valamint a magyar irodalom és kultúra külföldi terjesztőjeként emelek hangot a libe­rális, a demokratikus és európai szel­lemmel ellentétes eljárásmód ellen, melynek bemutatására példaként ho­zom fel azt, ami ezekben az órákban számos magyarországi kulturális in­tézményben zajlik. Jellemző példa­ként említhetem a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban történteket, ahol az azonnali, mintegy 36 óra le­forgása alatt véghezvitt hirtelen elbo­csátás húsz-, harminc- vagy éppen negyvenéveseket érintett, köztük dip­lomás (főiskolai, egyetemi végzettsé­gűeket), munkaképességük teljében lévő embereket. Ezeket a dolgozókat 36 óra alatt úgy kidobták, mintha nem is állampolgárokról, nem is emberek­ről lenne szó, hanem elnyűtt tárgyak­ról. Ez a tömeges, minden kritériu­mot nélkülöző felmondási hullám leginkább egy lottósorsolásra emlé­keztet. Az alkalmazottak úgymond va­kon történő elküldésének célja az, hogy eleget tegyenek az eldöntött munkaerő-leépítésnek. Mindez bár­milyen áron történhet, akár kihasznál­va a szimpátia-antipátia, vagy éppen a személyi preferenciák lehetőségét is. Mi, olaszok gyakran bíráljuk politiku­sainkat, de egyetlen olasz vezetőnek sem jutna eszébe, hogy a közszféra al­kalmazottait ily módon küldje el. Rá­adásul mindenfajta mérlegelés és in­dok nélkül. És sajnos minderre a tör­vény lehetőséget nyújt. Az elbocsátások hírét megelőző na­pokban az alkalmazottak rettegnek a munkahelyükön, és kétségbeesetten néznek körbe, várva, hogy mikor „sújt le” rájuk az azonnali felmondás, épp­úgy mintha a hóhér bárójára várná­nak. A félelmük óriási, olyannyira, hogy a kollégák közül senki nem mer hangot emelni, mert mindegyikük ab­ban reménykedik, hogy a bárd talán a másikra sújt le. És amikor a vezetőség­hez közel álló, leginkább szektához hasonlító, a dolgozókkal macska-egér játékot űző, szűk körű bizottság két­ségbe nem vonható döntése alapján elérkezik a felmondás pillanata, mindezt a kollégák magas fokú közö­nye kíséri, mert a megmaradók, mint­egy láncreakcióként, félnek saját he­lyük elveszítésétől. Nem tehetnek mást, mint fellélegezve hálát adnak az Égnek, hogy mindez nem velük tör­tént. Manapság úgy tűnik, mintha a ma­gyar politikai vezetést egyfajta erköl­csi és kulturális érzéketlenség irányí­taná. Túllépve tehát a budapesti Pető­fi Irodalmi Múzeum előbbi, konkrét példáján ,amelyhez őszintén szólva családi érzelmeim is kötnek, hisz mi­ért tagadjam, nem bűn, hogy a felesé­gem pont ebben a Múzeumban dol­gozik, minthogy az sem bűn, hogy egy olasz Magyarországon kíván élni, to­vábbá kulturális kötődéseim is ide húznak, hiszen éveket felölelő Petőfi­­kutatásaim és fordításaim jól ismertek mind Magyarországon, mind Olaszor­szágban­, talán ugyanezen eljárásmód vonatkozik az ország számos kulturá­lis és közigazgatási intézményére. Hangot akarok adni bírálatomnak és tiltakozásomnak egy olyan törvénnyel szemben, mely mindezt lehetővé te­szi, és amely elvont fogalomként - lét és család nélkül - kezeli a dolgozókat. KI­­LT N­­KA Petőfi és Kosztolányi olasz fordítója visszaadja kitüntetését... 2007. 04.

Next