Kapu, 2007. május (20. évfolyam, 5. szám)

INTERJÚ-RIPORT-DOKUMENTUM - Tóbiás Áron: Az Úr jó vitéze : Sipos István filmrendező

INTEKJIJ- RIPORT-ÜOKUMENTUM svájci állampolgár vagyok, és maga ve­lem így nem beszélhet. Meglepődött. A végén, mikor ismét megkérdezték, hogy ki vagyok, azt válaszoltam: tagja vagyok a Svájci Keresztény Szakszer­vezet „központi bizottságának”, ahol tegező viszonyban állok a képviselők­kel. S a svájciak annyira szeretnek, hogy kineveztek „iparbírónak”. Utazá­som előtt nálam járt az a bankár, aki maguknak hozza a pénzt, ha önök fi­zetésképtelenek. Abban állapodtunk meg, ha hazaérek, számoljak be az utamról. Természetesen el fogom ne­ki mesélni, hogy engem órákon át ki­hallgattak. Popescu ekkor szép utat és jó nya­ralást kívánt. Én pedig azzal búcsúz­tam: - Feltételezem, hogy lesz kísé­retem... Böröcz József, a Svájci Keresztény Magyar Munkavállalók Szövetségének elnöke azóta is többször járt Erdély­ben. Kérdésemre, vajon hány ember­nek segített eddig az életében, azt vá­laszolta: több ezernek. Mai napig se­gít, végzi szeretetszolgálatát. Isten él­tesse őt sokáig magyarságunk javára! F. Á. * * ■ Tóbiás Áron Az Úr jó vitéze Sípos István filmrendező már egy kalandfilm kezdő kép­sora is lehetne. 1970. szeptember 10-én, a kádári diktatúra fénypontján, amikor maga mögött hagyta a „kesztyűs ter­rort”, és még biztosan tartotta kezében a kormányrudat, a hegyeshalmi határ­­állomás folyosóján egy fiatalember, utastársaival együtt az autóbuszból ki­szállítva, izgalmát leplezve várakozott. Amikor a vámtiszt, olvasva nevét s megtudva, hogy ifjú filmrendező, el­hívta a többiektől, és így szólt: - Tudja, hogy eggyel kevesebben vannak? Sipos István megdöbbent, mivel a határellenőrzés képviselője elárulta: a filmfőiskola főigazgatója, Herskó Já­nos előző nap nyugatra disszidált. A fiatal filmes alig tudta leplezni ré­mületét. Maga is a nagyvilágba indult, Stockholmba, zsebében megváltott repülőjegy. A kölcsönkapott hátizsák­ban kék pulóverjébe csavarva két utolsó filmjének engedély nélkül „el­csapott” munkakópiája. A vasfüggönyön szerencsésen túlju­tott, de Stockholm helyett - szeren­cséjére, végzetére? - a végállomás előtte is, utána is több kitérővel Párizs lett, ahonnan majdnem másfél évti­zed múlva tért haza, 1984. november 15-én. Amikor Hegyeshalomnál megállt a vonat, kinézett az ablakon. A szürkü­letben egy lovas kocsira lapátolták a szenet. Mindenhol magyarul beszél­tek. A hazatérő elsírta magát. Akár egy romantikus mesefilm kez­dő képsora is lehetne. A kisgyermek Erdélyben nőtt fel, Nagyenyedtől, a Bethlen Gábor alapí­totta kollégium városától nem messzi­re, egy bújtató, hegyek-völgyek övezte ősi, Árpád-kori faluban. Édesapja a háborúban odaveszett, édesanyja bánatában a háború után bánatában átszökött a határon, Ma­gyarországra. Az 1943-ban született Sipos Istvánt nagyszülei nevelték, Apó és Anyó. Mesés környezetben, a ter­mészetben meg a faluban iskolázó­­dott. Szalmatetős házak, petróleum­lámpás fonók között, gyönyörű nép­dalok világában. Szerette a lankás tájat és az állato­kat. Egész nap, szélben-esőben fel­ügyelte, gondozta a rábízott jószágo­kat. A nap legszebb órája az volt, ami­kor estefelé hazahajthatta őket, s min­denki simogatta, kényeztette a parasz­ti munka korán igába fogott kis vité­zét. 1950 nyarán hivatalosan értesítet­ték Apóékat, hogy édesanyja megkap­ta a családegyesítési kérelmét. Testvé­reivel együtt egy órán belül viszik őket a nagyváradi gyűjtőhelyre. Fehér inget kapott, s pillanatokon belül az egész falu a máris induló sze­kér köré sereglett. Édesanyjához in­dult, akiről Apóék soha nem beszél­tek, hogy a fájdalomtól megkíméljék az alig cserepedő gyereket. Akár egy pedagógiai nevelőfilm kez­dő és folytatódó képsora is lehetne. Édesanyja nem tudta az egyre élesebb eszű gyermeket magasabb fokozatú iskolába járatni. Intézetbe kerül. Nem is egyetlenbe. Sorozatosan hol katonás rendtartásé­ba, hol emberséges nevelők keze kö­zé. Úgy is mondhatnánk, hogy Sorfal című, legendás filmje éppen ezekből az élményekből állhatott össze. Gimnazista korában csakúgy zuhog­tak rá a testét-lelkét körös-körbe esz­tergáló események. Gitáros zenekar­ok és a csodás margitszigeti sport­uszoda, a világirodalom lelket renge­tő katarzisélményei, s legfőképpen a filmes világ, ahová statisztaként máris bekerült. Felfigyelt rá Huszárik Zol­tán, aki barátságába fogadta. Ám a főiskola ekkor még nem nyíl­hatott ki, mivel az új reformterv sze­rint csak diplomások jelentkezhettek felvételire, így irány a bölcsészkar, a ma­gyar­ népművelés szak, ahol máris olyan szellemi csoportba került, akik­től sokat tanult. Társai közül Kiss Be­nedek és Utassy József József Attila-dí­­jas költők lettek, Király Jenő, Szigethy Gábor és Fodor Géza mélykultúrájú esztéták, Havas Gábor valóságfeltáró szociológus. Esténként azután ott volt az Egyete­mi Színpad, az UNIVERSITAS előadá­sai, amelynek társulatáról, sokkal ké­sőbb, emlékező-összegező filmet ké­szít, a rendező Ruszt József főszerep­lésével. KAPU XX. ÉVFOLYAM

Next