Kapu, 2007. augusztus (20. évfolyam, 8. szám)

KULTÚRA - László György: Menyasszonytánc

■ László György (Kalotaszeg) Menyasszonytánc Nap lassan kucorodott le a nyugati hegy mögötti árnyékszékre, s odahúzta a sötétítés pokrócát. Az égboltra még rávetült erőlködésében kivörösödött arcának áttetsző máza, mint székrekedéssel küszködő ember, amikor nyomja, kínlódja magából a belébe rekedt kását, puliszkát, zabdarát. Muri Jani épp úgy ült a csárda asztalánál, hogy látta a lassan lekucorodó Napot, s tűnődve arra gondolt, hogy a Nap is mintha kínlódva ereszkedne alá, mint ő nem egyszer egy-egy mezei árokparton, élőbarázda mellett. Lassú mozdulattal emelte szájához a poharát, s félig kiitta. Erős, csípős íze volt a pálinkának, de ő ezt szerette, szertartásosan megforgatta a szájában, átszűrte nyeldeklőjén. Nem hamarkodott mint a kontár ivók, akik kurázsira isznak, s dicsekszenek, hogy egy slukkra leengedik a decit. Ő becsülte az erős pálinkát, orvosságnak tartotta, s nem is volt soha beteg. Pálinkával kergetem el a bajt, mondogatta, amikor fenn rakta a falat, s nagyokat kacagva illesztette egymás mellé a köveket. Nem is rakott senki olyan kőfalat, mint ő, messze földön híve volt mesteri tudásának. Már a negyedik decinél tartott, s ahogy ült az asztal mellett, s tűnődve nézte a poharát, néha válaszolt a többi ivónak, ha kérdeztek valamit, erről-arról pletykáltak. Őt nem érdekelték a pletykák, messze járt a szófosóktól, szópuffogtatásoktól. Az ötödik decinél elő-előjött egy-egy dúdfoszlány „piros rózsák beszélgetnek, ejhaj...,, aztán elakadt, hogy később valamelyik résznél folytassa: „szép asszonynak hó keblére, vagy egy gyászos...” újra elakadt. Ilyenkor csuklott, mintha ezzel palástolná, hogy nem tudja folytatni. Késő estére járt, odakinn elkezdett pityeregni az ég. Na, pá, hörpintette ki a pálinkát, s nehézkes mozdulattal elindult ki a kocsmából. Haza kell mennem a másik faluba, amelyik az én falum, mondta románul, az én falum te ... érted, veregette meg egy ivó vállát. A Muri Janié, értitek?! Az út hüppedékes, göbedékes volt, s az eső itt-ott már megtöltötte a gödröket, s a zavaros vizű tócsák tükrén halványan kipislákoltak faluja távoli utcalámpái, s ahogy belezöttyent nagy trampli gumicsizmájával egy-egy tócsába, messzire fröccsent a víz. Ma is jó falat raktam, dünnyögte maga elé, meg lehet elégedve a román gazda. Fel is kiáltott hozzám elégedetten: bine, bine, Jani bácsi. Ő a fal tetején állt, s épp az utolsó sor követ rakta. Szép fehér mészkövek voltak sorban, mint egy nagy fogsor-kompozíció, egymásra rakott fehér fogsorok, s fölébük majd a piros cseréptető, mint óriási ajak, mint komor vagy víg mosoly, mikor milyen az idő. Gyermekkorában szerette az esős időt, feltűrte vászongatyáját, s térdig belegázolt az utca sarába. A hűvös nyári sár kellemesen simult lábszárához, s órákig eltapicskolt benne. Markába is vett a sárból, s felkenegette a kapu deszkájára. Ilyenkor, ha észrevette a nagyapja, csattogott az ostor a hátán, ha nem oldott időben kereket. - Szép fal, Jani bácsi, srumos - kiáltottak fel hozzá a román falusiak, s ahogy elhaladtak az utcán, mindegyik megbámulta. Jani bácsi, mondták, Bálint Jani bácsi, s nem Jan, tisztán mondták ki a nevét, nem románosított egyikük sem. Húsz-harminc faluban rakott már falat, épített házat, csűrt, színromán falvakban, de senki nem fordította ki a nevét. Ő volt az egyedüli, aki tudott még kőfalat rakni, a maiak betonba fullasztanak mindent, nem is kőművesek már ezek. Enyhe szomorúság fogta el, aztán legyintett, le van tojva, de ennek a letojásnak nem volt konkrétuma, tán benne volt a múlt, a jelen durva cinizmusa, hogy múlik az idő, eltűnik, elbújik mint egy bújócskázásba feledkező lányka, vagy egy csintalan kisfiú, aztán ha rátalálnak, ha tetten érik, a megtaláló szinte bánja is, mert vége szakadt a keresés izgalmának, csínytevésének. A falu végéhez ért, a kőhídhoz, amely a tópatak fölött ívelt át, immár háromszáz éve, épp az ő kaszálója mellett, ahová nyári napokon kaszálni, gyűjteni jött nejével. Betért a híd alá - gyakorta megtette, ha késő esténként járt erre kipihenni a kábulatát, s az általa készített szénaágyra lefeküdt. Őszi-téli estéken is bebújt rejtekébe, s ha átment a hídon egy autó vagy szekér, ő huncutul mosolygott maga elé: a csórók nem tudják, hogy itt vagyok. Jobb oldalára dőlt s elaludt. A kizöldágazott udvaron fehér vászonsarcos menyecskék sürgölődtek, s pántlikákat kötöztek a násznagyperecekre, a gazda félliteres üveg pálinkát adott mindkét násznagynak. A muzsikások odébb a csűr szájában húzták:la KULTÚRA ! úr fenti megtisztelő - mert a megoldást tőlem váró - észrevétele is). Én e téren Czeglédy Katalin kutatási eredményeinek közlésétől várok sokat, amely ismereteim szerint a „pánmagyar” megoldás irányába mutat. Ezek szerint a magyar egy eurázsiai ősnyelv leszármazottja, s ezzel magyarázhatók a széles körben felismerhető nyelvi (és írástörténeti) párhuzamok. Rögeszme-e a finnugrizmus? ,/ (...) könyv talán túlságos határozottsággal szögezi le, hogy a finnugrizmus rögeszme (67. oldal), amelyet nem lehet már másként, csakis dogmaként kezelni, s amely megreformálhatatlan." Természetesen a fent idézett álláspontom nem a nyelvtudományra, hanem a nyelvtudomány fejlődését 150 éve akadályozó finnugrizmusra vonatkozik. Mivel Bakay Kornél professzor úr bírálata a kötet érdemét (a finnugrizmus alapjait alkotó elméleti kérdéseket vagy az ezeket cáfoló érveket) nem érintette, nincs okom megváltoztatni az álláspontomat. Jegyzet Egy könyvterjesztéssel foglalkozó nyelvész nem leplezett szomorúsággal mondta a könyvem elolvasása után, miszerint sajnálja, hogy arról a nyelvtudományról, amire ő olyan büszke volt, a megalapozatlansága derül ki. Egy Szegeden szervezett előadáson pedig (ahol a közönséget fiatal egyetemisták képviselték, a meghívottak pedig egyetemi professzorok voltak) két fejezetet olvastak a kötetemből a professzor urak fejére. Egy erdélyi történész figyelmét Zürichből hívták fel a „kitűnő” könyvre. Mások szerint a kötet olvasmányos és meggyőző. Azaz betölti a feladatát. Könyvészet Bakay Kornél: Az Árpádok országa, őstörténetünk titkai, Budapest, 2002. Gelb, I. JA study of Writing, London, 1952. Püspöki Nagy Péter: A magyar rovásírás eredetéről, Magyar Nyelv, 73/1911. Sándor Klára: A székely írás megíratlan története (I), Erdélyi Múzeum, 1966., 1-2. füzet. Varga Géza: A székely rovásírás eredete, írástörténeti tanulmányok, Budapest, 1998. Varga Géza: A magyarság jelképei, írástörténeti tanulmányok, Budapest, 1999- KAPU XX. ÉVFOLYAM