Kapu, 2007. augusztus (20. évfolyam, 8. szám)
KULTÚRA - Varga Géza: Leltárhiány
■ KULTÚRA Varga Géza Leltárhiány Válasz EGY KÖNYVKRITIKÁRA Ez év márciusában jelent meg A finnugor elmélet alkonya című könyvem, amelyben a székely írás eredetével összefüggő új felismeréseim nyelvészeti hasznosítását kíséreltem meg, beillesztvén őket a finnugrizmust cáfoló felismerések sorába. A kötetből tiszteletpéldányt küldtem Bakay Kornélnak, aki a Kapuban sorolta fel kifogásait. Most ezeket az észrevételeket veszem sorra, és válaszolom meg. Remélve, hogy ezáltal hozzájárulhatok a kötetemet bíráló írásban (Bakay Kornél: Tallózás az újabb történeti irodalomban, Kapu, 2006. 05. 33. old.) meghirdetett kritikai sorozat sikeréhez, egy hasznos eszmecsere kibontakozásához. A sajtószabadságról Mint azt Bakay Kornél írja „manapság már bárki, akinek van erre fordítható pénze, azt jelentet meg, amit akar”. Amit szerencsés fejleménynek tekinthetünk a pártállami cenzúra viszonyaihoz képest. A lektorok értékéről „Csaknem egészen visszaszorult a korábban előírásszerűen megkövetelt szaklektorálás, illetve a szerkesztők és a szerkesztőbizottságok szakmai-etikai szabályozó szerepe.” A kötelező szaklektorálás intézménye azonban egy hamis őstörténeti kép egyeduralmát segítette elő a tudományosnak tekintett publikációkban. Ebből ítélve a szaklektorálás érdemben nem, legfeljebb formai kérdésekben (pl. a hivatkozásokat illető, valamint stilisztikai és helyesírási vonatkozásokban) segíthette a szerzőket. Ezek a formai vonatkozások fontosak, de csak másodlagos jelentőségűek. Írástörténettel foglalkozván némi joggal tekintem mérvadónak I. J. Gelb írástörténész álláspontját, aki szerint „írástudomány nincs is, mert az írásemlékek leírása és leltározása még nem tudomány a nagy kérdések kikerülése mellett”. Azaz a legpontosabb hivatkozásokkal ellátott leírások és leltárok sem tekinthetők valódi tudományos teljesítménynek, a szokásos lektorálás által elérhető formai csiszoltság pedig nem tévesztendő össze a tudománnyal. A másik észrevételem az, hogy (két hozzám hasonló autodidaktán kívül) nincsenek olyan szakemberek, akik a magyar írástörténet kezdeteivel foglalkozó kéziratokhoz érdemben hozzá tudnának szólni, mert az akadémikus tudomány nem foglalkozik a székely rovásírással. Ahogy azt Sándor Klára 1966-ban világosan megfogalmazta, a tudomány nem ismeri, vagy nem ismeri eléggé a székely rovásírást, e téren „minden alapvető kérdés tisztázatlan". Ennek tudható be, hogy (Püspöki Nagy Péter megfogalmazása szerint) „ha (...) vizsgálódásunkat csak a tudományosság igényével készült tanulmányokra, vagy a meglévő egy-két kötetre összpontosítjuk, sem vigasztalódhatunk. Még ezek a válogatott művek is csupán szerzőik nagyfokú tájékozatlanságára vetnek fényt az írástan (az általános íráselmélet és írástörténet) területén”. Szakmai ellenőrzés A fentiek miatt is helyeslem a Kapuban Bakay Kornél által meghirdetett kezdeményezést, miszerint „vissza kell állítanunk a saját táborunkon belüli szakmai ellenőrzést". Éppen ezért javasoltam már évekkel ezelőtt Bakay Kornél professzor úrnak, hogy a készülő könyvei írástörténeti fejezeteit szívesen átnézem és véleményezem. Átnézendő kéziratot azonban nem kaptam tőle, bár azóta jelent meg rovásírással is foglalkozó műve (Bakay/2002/34-44). Amikor erre emlékeztettem, arra hivatkozott, hogy akadémiai tekintélyeket szoktak felkérni lektornak. Fentebb azonban azt láthattuk, hogy nincsenek magyar írástörténethez (pontosabban a székely rovásírás eredetéhez) értő akadémiai tekintélyek (vö. Varga/1998/6). Ezért aztán nem titkolt érdeklődéssel tekintek a Kapu szerkesztőségére, amikor a szakmai (ezen belül nyilván írástörténeti) ellenőrzés megteremtésére készülődik. Nem saját a kötet? Rátérve a könyvem értékelésére, Bakay Kornél elsőként azt kifogásolja, hogy az „túlnyomórészt nem saját kutatáson alapszik, hanem más szerzőktől átvett idézetekkel kíséri (...) mondanivalóját a szerző." Bírálóm ugyanakkor azt is megemlíti, hogy „az Előszó világossá teszi, a finnugrizmus összeomlásának a folyamatáról kíván számot adni ez a kötet". Ezt a feladatot azonban aligha teljesíthettem volna mások munkáinak a bemutatása nélkül. Más szerzők eredményeinek felhasználása, továbbgondolása természetes dolog, enélkül a tudomány soha nem léphetett előre. Persze a gyakorlat e téren nem mindig egyértelmű. Bakay Kornél is felhasználta a jogar oroszlánjáról készített képemet (Varga/1999/48) hivatkozás nélkül, amikor közölte azt a saját kötetében (Bakay/2002/282). Szerzők sora járt el hasonlóképpen. Átvették ezt az ábrámat és más rajzaimat is. Tudomásul vettem, mert e könyvek nemes ügyet szolgálnak, a kultúránkat mutatják be. A gondosabb szerzők azonban legalább azt megemlítették, hogy kitől származik a rajz. Később újra felmerül ez az érv a könyvemmel szemben: ,,nem kevés esetben érhető tetten az, hogy mások által feltárt részletek saját adatként aznosulnak." Sajnos Bakay Kornél professzor úr nem sorolja fel azt a „nem kevés” esetet, ahol ezt a hibát elkövettem volna. (Tartalmi idézeteknél - különösen, ha az a saját megjegyzéseimmel van tarkítva - előfordulhat, hogy az olvasó számára nem világos, melyik álláspont kié. Ilyen esetekben újraolvasható a kérdéses fejezet, vagy a hivatkozás alapján ellenőrizhető az adott szerző álláspontja.) A Bakay Kornél által lábjegyzetben említett egyetlen helyen szerinte is hivatkoztam Marácz László munkájára - azaz a figyelmes olvasó nem gondolhatja azt a saját munkámnak. A válogatás szempontja Nem ért egyet a bírálóm azzal sem, hogy a könyvem „mondanivalója csupán néhány könyv elemzésére épült, messze nem használva ki a lehető legteljesebb kitekintést". Valóban nem soroltam fel minden finnugrizmust bíráló művet, mert a célom nem valamiféle tudománytörténeti áttekintés készítése volt. Mégoly derék szerzők kitűnő munkáinak idézéséről is le kellett mondanom, ha ezek nem tartalmaztak számomra hasznosítható gondolatokat (vagy elkerülték a figyelmemet). Csupán azokat az érveket szedtem össze, amelyek cáfolják a finnugor elmélet alapvető tételeit. Azaz nem a köteteket, hanem az elméleti értékkel bíró gondolatokat gyűjtöttem össze, hogy társíthassam hozzájuk az ellenvéleményeket. KAPU XX. ÉVFOLYAM