Kapu, 2012. február (25. évfolyam, 2. szám)
KULTÚRA - Kakucsi László: Vissza a gyökerekhez
Vissza a gyökerekhez Akár ezt a címet is adhatnánk ennek a kiállításnak: vissza a gyökerekhez, kihangsúlyozandó hovatartozásunk és miheztartásunk rendkívüli fontosságá. Különösen a mai globalizálódó világban nagy ennek a jelentősége, amikor a jellegvesztés, a százados vagy ezredéves értékek, a népi-nemzeti karakterjegyek folyamatos elsorvad(szt)ása, a nemzeti tudat csököttsége immár riasztó méreteket ölt. Véssük jól az agyunkba s még inkább a szívünkbe: senki sem lehet jó világpolgár mielőtt jó honpolgár ne lett volna. Európai művész, világnagyság se lehet úgy, hogy előbb ne lett volna jó magyar, német, szlovák, román vagy hottentotta művész. Az egyetemeshez az egyeditől a sajátoson keresztül vezet az út. A felemelkedéshez más ösvény nem vezet. Simon Miklós festőművészként definiálja magát. Ha csak futó pillantást vetünk a katalógusban közölt képekre, már azokból is menten látni lehet, hogy Simon Miklós eddigi nyitott életművében meghatározóan a festészet játsza a főszerepet. Nem célunk itt e munkásság méltatása, hisz a szóban forgó szemlének nem tárgya, de szó nélkül sem haladhatunk el mellette. Átfogó jelleggel megállapíthatjuk, hogy Simon Miklós festészete természetközpontú és természetelvű. A művész - a szocreál mélységesen téves szemléletével szöges ellentétben - nem a maga valóságosságában kívánja ábrázolni a bennünket körülvevő világ dolgait és nyerseségükben a belső történéseket, hanem saját szubjektivitásán átszűrve, azokat eszméinek és eszményeinek megfelelően átértékelve láttatni. Amit a művész képein látunk, azok már élménnyé szublimált - a moralitás jegyébe állított - jelenségek leképezései. Művészekről értekezve, általában felteszik a kérdést, milyen stílusban alkot a festő, milyen stílusirányzatok hatottak rá leginkább. A képek tanúsága szerint Simon Miklós festői munkásságának egy része az expresszionizmus jegyében áll. Képein a fénynek, a színeknek, a különböző atmoszférikus jelenségeknek domináns szerepük van. A vonal, a rajz itt szükségképpen alárendelődik, háttérbe szorul - épp e művészi szemlélet, világlátás természetéből, belső logikájából eredően. És adódik ebből még valami: bizonyos fokú elvonatkoztatottság, elvontság. Előbb azt mondtuk, természetelvű és természetközpontú festészet a Simon Miklósé, s ez így igaz. De festőnk sohasem valamely tájrészletet kíván láttatni úgy, amilyen az a maga valóságosságában, hanem hangsúlyosan csak azokat a vonatkozásokat, elemeket, amelyek az alkotó számára, abban az összegfüggésrendszerben valóban a legfontosabbak. Tetten érhető még a Mester képein Egri László ábrázolásmódjának jótékony hatása, és a konstruktivizmus világlátása. Ami nem baj, sőt: a művész a kísérletező emberek fajtájából való. Hiszen csak kipróbálva tudunk bármit is értékelni, elfogadni, tovább fejleszteni vagy elutasítani. Összegzésképpen: szeretjük és értékén értékeljük Simon Miklós festészetét. S ha most nem is ezzel rukkolt elő a művész tisztelői előtt, reméljük legközelebb festményeinek kiállításával is megörvendeztet bennünket. Amit Simon Miklós festményeiről mondottunk volt, az a két művész Barkós Bea és Simon Miklós tűzzománcaira is érvényes. Merthogy Miklós ebben a műfajban is kipróbálta tehetségét, figyelemre méltót alkotva, és a kedves művésznő az életben és a művészetben küzdő társ - Barkós Bea maga is egyenrangú művészként mutatkozik be e közönség előtt, úgy is, mint a tűzzománc oktatómestere. Merthogy szegedi műhelyükben mindketten oktatják is a tűzzománc készítésének a fortélyait, tudományát, művészetét. Ősrégi lehet ennek gyakorlata. Első előfordulása Krisztus előtt évezredekkel korábbra tehető. Rokonságban lévén az ötvösmesterséggel, valahogy párhuzamosan fejlődtek az időben. Gondoljunk csak a Szent korona gyönyörű tűzzománcaira. A kiállító művészek, Bea és Miklós egyöntetű vallomása szerint a technika fejlődése az ötvenes évektől kezdődően tette lehetővé a tűzzománc lassan tömegesedő készítését. A kiállításon látható művészi alkotások - ismereteinket meghaladó - bravúros technikákkal készültek. Ám mind ugyanazon művészi hitvallással, ars poeticával. Aminek fő jellemzője: hűség ahhoz a nemzeti közösséghez, nemzethez, amelyhez maguk is tartoznak és mindnyájan vétettünk. Ha tekintetünkkel végigpásztázzuk, lelkünkkel pedig befogadjuk ezeket a szép és a szó morális értelmében vett nemes munkákat, akaratlanul is észre fogjuk venni bennük az éltető és megtartó gyökerekhez való feltétlen ragaszkodást. Az egyes munkák tematikáját a művészek gyakran az ősi magyar monda-, rege-, mese- és hitvilágból merítették. Itt van mindjárt az Életfa címet viselő, aztán a Székelyföldi üzenet című, a fájdalmasan szétdarabolt, mégis a magunkénak vallott Kárpátmedence, az eleink drága vérén megvett föld a következő rovásírásos üzenettel: „Őseinknek szent hitéhez, nemzetednek gyökeréhez, testvér, ne légy hűtlen soha!” Hasonlóképp találkozunk itt a Turul ősi jelképével, amit hálátlanok kisebb hada agyongyalázott/gyaláznak - igaztalanul. Barkós Bea egyik szép nagy munkáján Szent Borbála tűnik fel, helyet keresve magának a magyar haza valamelyik istenházában vagy más szakrális helyen. Minden bizonnyal méltó helyet fog is kapni valahol. Hadd említsük meg még a művésznő egyik kiemelkedően fontos munkáját, mely Ballada címet viseli. Viselhetné a Kőműves Kelement is, visszautalva a magyar középkor hiedelem- és küzdelemvilágába. Befejezésül vessük tekintetünket Simon Miklós néhány expresszionista színvilágú, a konstruktivizmus jegyében álló remek tűzzománcára. Melyek nemcsak kiemelkedő mesterségbeli tudásról árulkodnak, hanem valósággal sugározzák magukból a maradandó élményű művészi kifejező erőt is. Summázat: Barkós Bea és Simon Miklós, felhozván Szegedről gyönyörű álmaik és művészi gyötrődéseik gyümölcsének kevéske részét, a művészházaspár élménygazdag kiállítással örvendeztette meg hálás közönséget. Köszönet érte. Kakucsi László