Kapu, 2012. február (25. évfolyam, 2. szám)

KULTÚRA - Kakucsi László: Vissza a gyökerekhez

Vissza a gyökerekhez A­kár ezt a címet is adhatnánk ennek a kiállításnak: vissza a gyökerekhez, kihangsúlyozandó hovatartozásunk és miheztartásunk rendkívüli fontossá­gá. Különösen a mai globalizálódó világban nagy ennek a jelentősége, ami­kor a jellegvesztés, a százados vagy ezre­déves értékek, a népi-nemzeti karakter­jegyek folyamatos elsorvad(szt)ása, a nemzeti tudat csököttsége immár riasztó méreteket ölt. Véssük jól az agyunkba s még inkább a szívünkbe: senki sem lehet jó világpol­gár mielőtt jó honpolgár ne lett volna. Európai művész, világnagyság se lehet úgy, hogy előbb ne lett volna jó magyar, német, szlovák, román vagy hottentotta művész. Az egyetemeshez az egyeditől a sajátoson keresztül vezet az út. A fel­­emelkedéshez más ösvény nem vezet. Simon Miklós festőművészként defi­niálja magát. Ha csak futó pillantást vetünk a katalógusban közölt képekre, már azokból is menten látni lehet, hogy Simon Miklós eddigi nyitott életművé­ben meghatározóan a festészet játsza a főszerepet. Nem célunk itt e munkásság méltatása, hisz a szóban forgó szemlének nem tárgya, de szó nélkül sem haladha­tunk el mellette. Átfogó jelleggel meg­állapíthatjuk, hogy Simon Miklós festé­szete természetközpontú és természetel­vű. A művész - a szoc­­reál mélységesen téves szemléletével szöges ellentétben - nem a maga valóságosságában kívánja ábrázolni a bennünket körülvevő világ dolgait és nyerseségükben a belső törté­néseket, hanem saját szubjektivitásán átszűrve, azokat eszméinek és eszménye­inek megfelelően átértékelve láttatni. Amit a művész képein látunk, azok már élménnyé szublimált - a moralitás jegy­ébe állított - jelenségek leképezései. Művészekről értekezve, általában fel­teszik a kérdést, milyen stílusban alkot a festő, milyen stílusirányzatok hatottak rá leginkább. A képek tanúsága szerint Simon Miklós festői munkásságának egy része az expresszionizmus jegyében áll. Képein a fénynek, a színeknek, a külön­böző atmoszférikus jelenségeknek domi­náns szerepük van. A vonal, a rajz itt szükségképpen alárendelődik, háttérbe szorul - épp e művészi szemlélet, világlá­tás természetéből, belső logikájából ere­dően. És adódik ebből még valami: bizo­nyos fokú elvonatkoztatottság, elvont­ság. Előbb azt mondtuk, természetelvű és természetközpontú festészet a Simon Miklósé, s ez így igaz. De festőnk soha­sem valamely tájrészletet kíván láttatni úgy, amilyen az a maga valóságosságá­ban, hanem hangsúlyosan csak azokat a vonatkozásokat, elemeket, amelyek az alkotó számára, abban az összegfüggés­rendszerben valóban a legfontosabbak. Tetten érhető még a Mester képein Egri László ábrázolásmódjának jótékony hatása, és a konstruktivizmus világlátá­sa. Ami nem baj, sőt: a művész a kísér­letező emberek fajtájából való. Hiszen csak kipróbálva tudunk bármit is érté­kelni, elfogadni, tovább fejleszteni vagy elutasítani. Összegzésképpen: szeretjük és értékén értékeljük Simon Miklós festészetét. S ha most nem is ezzel rukkolt elő a művész tisztelői előtt, reméljük legköze­lebb festményeinek kiállításával is meg­örvendeztet bennünket. Amit Simon Miklós festményeiről mondottunk volt, az a két művész Barkós Bea és Simon Miklós tűzzomán­caira is érvényes. Merthogy Miklós ebben a műfajban is kipróbálta tehetsé­gét, figyelemre méltót alkotva, és a ked­ves művésznő­­ az életben és a művészet­ben küzdő társ - Barkós Bea maga is egyenrangú művészként mutatkozik be e közönség előtt, úgy is, mint a tűzzománc oktatómestere. Merthogy szegedi műhe­lyükben mindketten oktatják is a tűzzo­mánc készítésének a fortélyait, tudomá­nyát, művészetét. Ősrégi lehet ennek gyakorlata. Első előfordulása Krisztus előtt évezredekkel korábbra tehető. Rokonságban lévén az ötvösmesterséggel, valahogy párhuza­mosan fejlődtek az időben. Gondoljunk csak a Szent korona gyönyörű tűzzo­máncaira. A kiállító művészek, Bea és Miklós egyöntetű vallomása szerint a technika fejlődése az ötvenes évektől kezdődően tette lehetővé a tűzzománc lassan tömegesedő készítését. A kiállításon látható művészi alkotá­sok - ismereteinket meghaladó - bravú­ros technikákkal készültek. Ám mind ugyanazon művészi hitvallással, ars poe­ticával. Aminek fő jellemzője: hűség ahhoz a nemzeti közösséghez, nemzet­hez, amelyhez maguk is tartoznak és mindnyájan vétettünk. Ha tekintetünk­kel végigpásztázzuk, lelkünkkel pedig befogadjuk ezeket a szép és a szó morális értelmében vett nemes munkákat, aka­ratlanul is észre fogjuk venni bennük az éltető és megtartó gyökerekhez való fel­tétlen ragaszkodást. Az egyes munkák tematikáját a művészek gyakran az ősi magyar monda-, rege-, mese- és hitvi­lágból merítették. Itt van mindjárt az Életfa címet viselő, aztán a Székelyföldi üzenet című, a fájdalmasan szétdarabolt, mégis a magunkénak vallott Kárpát­medence, az eleink drága vérén megvett föld a következő rovásírásos üzenettel: „Őseinknek szent hitéhez, nemzetednek gyökeréhez, testvér, ne légy hűtlen soha!” Hasonlóképp találkozunk itt a Turul ősi jelképével, amit hálátlanok kisebb hada agyongyalázott/gyaláznak - igaztalanul. Barkós Bea egyik szép nagy munkáján Szent Borbála tűnik fel, helyet keresve magának a magyar haza valamelyik istenházában vagy más szak­rális helyen. Minden bizonnyal méltó helyet fog is kapni valahol. Hadd említ­sük meg még a művésznő egyik kiemel­kedően fontos munkáját, mely Ballada címet viseli. Viselhetné a Kőműves Kelement is, visszautalva a magyar középkor hiedelem- és küzdelemvilágá­ba. Befejezésül vessük tekintetünket Simon Miklós néhány expresszionista színvilágú, a konstruktivizmus jegyében álló remek tűzzománcára. Melyek nem­csak kiemelkedő mesterségbeli tudásról árulkodnak, hanem valósággal sugároz­zák magukból a maradandó élményű művészi kifejező erőt is. Summázat: Barkós Bea és Simon Miklós, felhozván Szegedről gyönyörű álmaik és művészi gyötrődéseik gyümöl­csének kevéske részét, a művészházaspár élménygazdag kiállítással örvendeztette meg hálás közönséget. Köszönet érte. Kakucsi László

Next