Kapu, 2012. november-december (25. évfolyam, 11-12. szám)
VILÁGSZERTE - Lengyel János: "Én nagyon vágyom arra, hogy családommal együtt visszaköltözhessem"
Nem vagyok sehol sorompó, szívemen harang a kolompszó. Otthont keresek ideát, odaát idegen ideát. Kovács Zoltán 1968-ban született Beregszászon. A legendás Kossuth Lajos Középiskolában érettségizett. Elvégezte a Nagyszöllősi Politechnikumot, majd 1990-ben felvették a Lembergi Főiskola Villamosmérnöki szakára, de 1992- ben megszakította tanulmányait és Magyarországon vállalt munkát. 1999- től 2003-ig a Szent István Egyetem Gyöngyösi Főiskolai Karán folytatta tanulmányaimat, melyet sikerrel befejezett. Megszerzett képesítése: pénzügyi közgazdász. Jelenleg Gyöngyösön él feleségével és két gyermekével. - Mikor döntöttél arról, hogy végleg búcsút intesz Kárpátaljának? - 1992 márciusában, amikor átjöttem dolgozni, még nem gondoltam arra, hogy itt is maradok. Egy év múlva megnősültem, feleségem szintén beregszászi születésű. Még otthon ismerkedtünk meg, és természetesen otthon is esküdtünk egymásnak örök hűséget. Aztán, 1994-ben úgy alakult, hogy lehetőségünk nyílott egy lakás megvásárlására, itt Gyöngyösön. És hát innen egyenes út vezetett ahhoz, hogy itt telepedjünk meg. - Mi volt a legfőbb indok, ami miatt az áttelepülést választottad? Megbántad-e ezt a döntésed? - Valahogy az élet hozta. Nevezzük sorsnak, bár nem szeretem ezt a kifejezést. Mi volt a legfőbb indok? A megélhetés! Az életem csendben folydogált, dolgoztam, közben a lembergi főiskolát végeztem levelezői szakon, udvaroltam, belekóstoltam a helyi politizálásba. De sajnos közbe szólt az élet. Édesapám váratlan és korai halála villámként csapott le családunkra. Hirtelen felfordult minden. Édesanyám nyugdíja drasztikusan elértéktelenedett. Az én fizetésem a család támogatására egyre kevésbé volt elég, arra pedig, hogy önállósuljak, sehogyan sem. Munkahelyemen azelőtt édesapám volt a közvetlen főnököm (aki ismerte apámat, az tudja, hogy ez nem könnyítést jelentett számomra, hanem éppen ellenkezőleg...) Mégis, miután elment, a melóban is minden megváltozott. Az új főnök, hogy úgy fogalmazzak, nem a lassú, de folyamatos építés, a jó kollektíva kialakításának híve volt, hanem a gyors rombolásé, miközben egyéni boldogulásának a lehetőségeit kereste. Ez az emberfajta egyébként abban az időben igencsak elszaporodott kicsiny környezetünkben. Tehát igencsak közeledett az időpont, amikor ott kellett hagynom a munkahelyemet. De felmerült a kérdés: mihez kezdjek? Ez olyan időszak volt, amikor városunkban sorra zártak be a gyárak, üzemek. Az emberek túlnyomó többsége munka nélkül maradt. A fiatalok tömegével utaztak külföldre tanulni vagy dolgozni, elsősorban Magyarországra. Aki tehette, a határon csencselt. Ebben az időben a „lengyel” piacnak köszönhetően indult virágzásnak Nyíregyháza, a kis elfeledett szürke város. Beregszászban megjelentek a „bizniszmenek”, senkik, akik tisztességtelen úton, komcsi kapcsolataik vagy komcsi szüleik révén hirtelen meggazdagodtak. Városunkban megjelent a „maffia” fogalma. Felrobbant egy-két BMW, kattogott a pisztoly és a kalasnyikov. Közben fiatalok vonultak börtönbe önként, átvállalva tisztességtelen emberek súlyos bűneit, hogy amikor letöltik büntetésüket, elfoglalják helyüket a bűnszervezetben, és megkapják fizetségüket „hősi” tettükért. Sok esetben ettől a „sikertől”, no meg egy pár vodkától megrészegedve lelték értelmetlen és korai halálukat. Közismert és tisztelt sportolók keveredtek olyan szerveződések hálójába, ahol mint „védelmipénz-behajtók” tevékenykedtek. Majd egyiknek balta hasította ketté a fejét, kioltva életét, a másiknak szintén, de valami csoda folytán megmenekült, azonban hosszú éveket töltött börtönben. Mindennaposak voltak a városban az erőszakos cselekmények. Aztán kiderült, hogy sikeresen exportálják az erőszakot a környező országokba. Már Nyíregyházán, Nagykálóban és Kisvárdán is (Kárpát)aljasok „öregbítették” hírnevünket. Budapesten is a mi fiaink „dolgoztak”, mint védelmi pénzbehajtók, vagy üzleteltek különböző árukkal. Bizonyos helyeken mindenhez hozzá lehetett jutni. Mindennek meg volt (van) az ára, legyen az jogsi, kishatárátlépő, útlevél, egyetemi vagy főiskolai diploma. Az iskolák oktatási színvonala rohamosan romlott. A korábban elitnek számító Kossuth Lajos Középiskola mélyrepülésbe kezdett. Hol volt már a híres tanári kar: Terebesi, Kóródi, Hincz stb.? A kilencvenes évek elején a tanárok egy része a vámos feleségekből került ki. Az sem számított, ha törte a magyar nyelvet és pedagógiai érzéke egyenlő volt a nullával, csak az számított, hogy a férj a határon dolgozik és hát „jó tett helyében jót várj”. Nagy volt a munkanélküliség. Ha valakinek mégis volt munkája, a fizetés csak a vegetációra vagy a szinten maradásra volt elegendő. Ebből egy életet elkezdeni nem lehet. Lehetett viszont feketézni a KGST piacon, vagy Jugoszláviából videót hozni, vagy törökből aranyat, vagy... vagy... De vigyázz, ezt sem csinálhatod sikeresen, mert egy szép nap meglátogatnak, hogy akkor most már megvédenének. Persze előzőleg egyszer-kétszer kirabolnak. Igaz lehetsz csicska a helyi bűnszervezetben, de akkor gyomorforgató és életveszélyes dolgokat kell bevállalnod. De létezett még egy út, a belefásulás, a három majom pozitúra, a begubózás és a pia. Az áldott, mindenre gyógyír vodka! Viszont azt is hamisították a románok Gyibrován, amitől sokan megvakultak, vagy más károsodást szenvedtek öregek, fiatalok, válogatás nélkül. Én nem kértem belőle. Jövő, biztonság, nyugalom, család - azt hiszem ezek mozgattak, mikor úgy döntöttem, eljövök. Hogy megbántam-e? Nagyon bánom és nagyon sajnálom, hogy otthon, Beregszászban ennyire megváltozott minden. Nagyon megbántam, hogy kapcsolatok, barátságok, családok szakadtak szét. Nagyon bánom, hogy ahogyan közös ismerősünk, Balázs Laci egy dalszövegében megírta: „Nem megy úgy tovább, ahogy elkezdődött, ó, hajdanán. Igazán!” Nagyon bánom, hogy Beregszász elfordult tőlem, hogy Beregszász áttelepült valahová idegenbe, valahová, ahol azóta sem találja a régi önmagát. Szerencsémre sokat segített az, hogy tudtam: hazajöttem! És nem bántam meg. Egyébként sem látom ennek a kifejezésnek az értelmét. Megbánni azt lehet, ha valakire rosszat mondok, valakit megsértek, és azt tényleg meg lehet bánni, és egy elnézés, bocsánattal helyre lehet hozni. De egy ilyen döntést hogyan lehet megbánni? Túl sok embert érint, túl sok életet változtatott meg gyökeresen. Túl mélyek és visszafordíthatatlanok ezek a változások. Sajnálni lehet az ilyen döntést, de annak sincs az önsanyargatáson kívül más értelme. Sokszor felmerül bennem az a vágyálom, hogy hazaköltözök, de ez nem