Kapu, 2015. január (27. évfolyam, 1. szám)

OLVASÓ A KAPUBAN - Tyivanyenko, Alekszej: Feszültségek Petőfi körül

Feszültségek Petőfi körül Legyünk objektívek: a nemzetközi Megamorv Petőfi Bizottság - az általam nagyrabecsült Morvai Ferenc vezetésé­vel- 1985 és 1989 között végzett kuta­tómunkája Petőfi Sándor feltételezett szibériai száműzetésének kérdését meg­győző néprajzi, történelmi, régészeti és antropológiai források és bizonyítékok alapján megnyugtatóan tisztázta. A „külföldi”, a „magyar őrnagy és költő”, „Zándor­ Sándor”, „Petrovics”, „Petrovics Sándor”, „Alekszandr Sztepanovics Petrovics” - ahogyan a XIX. század derekán kortársai nevezték - a régi barguzini temetőben történt ásatások során talált csontváza valójá­ban minden olyan egyéni jeggyel ren­delkezett, amelyek Petőfire jellemzőek voltak. Nem volt egy adat sem, ami éle­sen különbözött volna Petőfi Sándor testi jegyeitől. Nem véletlenül végző­dött kudarccal a magas beosztású magyar és szovjet tudósok kísérlete, hogy tudományos és kormányzati szin­ten kétségbe vonják azokat. De még most is saját bőrünkön tapasztaljuk, mit is jelent valójában a tudomány és politi­ka ideológiai összefonódása. Mindez, szerencsére, ma már a múlté, a Megamorv Petőfi Bizottság által felka­rolt nemes ügy pedig él és virágzik a mára már elfeledett, gyűlölködő ellenfe­lek nélkül. A politikailag elfogult aka­démikusokat ma már új emberek váltot­ták fel, akiknek az igazság feltárása a leg­fontosabb, és nem a hivatalos állami (tulajdonképpen tudományellenes) pro­paganda szolgálata, hiszen a történelmet nem lehet becsapni. Magyarországon ilyen emberek: Kiszely István antropo­lógus, Szabó Géza és Varga Béla archeo­lógusok, Borzák Tibor, Kéri Edit, Kardos Lajos és Pécsi István újságírók, Nehéz Mihály, Szirti László és Csank Csaba történészek, Zahemszki László irodalom­tudós, Vaszilj Pagirja ukrán író és jóma­gam Oroszországból a korai kutatók közé tartozunk, akiknek 1985-ös első munkái és magyarországi látogatásunk ahhoz vezetett, hogy Morvai Ferenc megalapí­totta a Petőfi Sándor eltűnését tanulmá­nyozó nemzetközi tudományos bizottsá­gát, amelynek a mai napig - remélem - megbecsült külföldi tagjai vagyunk. Mindannyiunk szerepét jól szemléltetik alapvető könyveikben Kiszely István (Mégis Petőfi? - Budapest, 1993) és Borzák Tibor (P. S. Titok a barguzini csontváz körül - Budapest, 2014). Viszont a magyar és szovjet tudósok által a Szovjetunió kormányának támo­gatásával 1989-1990-ben bizottságunk­ra gyakorolt súlyos ideológiai nyomás egy időre lebénította Petőfi Sándor sor­sának kétségekkel küzdő kutatóit, amit egy negyedszázados csend követett, bár a legaktívabb tagok folytatták eredmé­nyeik publikálását. Közülük is a legaktí­vabb a mai napig Kéri Edit, akinek jó egészséget és hosszú életet kívánok. Következő magyarországi látogatásom 2014 tavaszán elmélyítette szomorúsá­gomat a Megamorv-Petőfi Bizottságunk tevékenységének csökkenése miatt. Megmondom egyenesen: megrázott, mikor megtudtam, hogy a Bizottság két, talán három önálló és egymással kevés kapcsolatot tartó részre oszlott Kardos Lajossal, Kéri Edittel és valószínűleg Borzák Tiborral egyetértő emberekből. Hogy ki maradt Morvai Ferenccel, nem tudom, mivel a Bizottság alapítója végül nem tudott időt szakítani, hogy magyar­­országi tartózkodásom egy hónapja alatt velem találkozzon. Pedig én szerettem volna beszélni a magyarországi kollegák­nak az oroszországi levéltárak dokumen­tumaiban talált új adatokról, és hallani szerettem volna tőlük az ő eredményeik­ről. Ezért hálás vagyok a Magyarok Világszövetségének, elnökének, Patrubány Miklósnak és Fuksz Sándornak, az MVSZ Petőfi Sándor Bizottsága koordinátorának, a meleg fogadtatásért és a sajtókonferenciáért, illetve a magyarországi és szlovákiai városokban és falvakban lezajlott televí­ziós és rádióinterjúk megszervezéséért. Az általuk szerzett új anyagok annyira fontosnak és meggyőzőnek bizonyultak, hogy lehetővé tették, hogy a magyar néphez szólva egyenesen és egyértelmű­en kijelentsem: „A munka befejeződött. Teljes egyértelműséggel el lehet mondani, hogy Barguzinban Petőfi Sándor hamvai kerültek elő. További vizsgálódásokra ebben az ügyben véleményünk szerint nin­csen szükség. Tehát a munka bevégez­te­tett. Mától új taktikát kell választanunk: meg kell győznünk Magyarország kormá­nyát a nagy forradalmárköltő földi marad­ványainak hazájában történő ünnepélyes, kegyeletadó eltemetésével kapcsolatos eljá­rások megkezdésének szükségességéről. Folytatni kell a levéltári kutatómunkát a költő élete utolsó, szibériai szakaszáról szóló, dokumentumokkal alátámasztott tel­jes történelmi képének felrajzolásához" ■ Az idén, magyarországi utam során néhányszor találkoztam Kéri Edittel is, és meghajlok az előtt, hogy nyugdíjas kora ellenére nem veszítette el alkotó, olthatatlan fiatalos energiáját, és kuta­tásai új eredményekkel szolgálnak a Petőfi-témában. Ráadásul beszél néme­tül és angolul, és oroszul is ért. De mind­emellett más töltött el aggodalommal: szélsőségesen negatív hozzáállása a Magyarok Világszövetségéhez és vezető­ségéhez, akik ugyanazzal a problémával foglalkoznak, mint mi, de állítása szerint a mi eredményeinkkel akarnak hival­kodni. Aggodalommal ez azért töltött el, mert végre megimertem a Szövetség saját munkásságát Petőfi ügyét illetően, és képet kaptam újszerűségéről és tudo­mányos értékéről. (Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem: Kéri Edit korábban elküldte nekem a könyvét is,­­ újság- és magazincikkeit is - de, mivel nem volt lehetőségem magyar nyelvről lefordíta­ni ezeket, nem tudtam megítélni, meny­nyire esnek egybe az ő adatai a Szövetség adataival, és hogy azokat tényleg plagizálták-e, ahogyan ő állítja, kutatásaink új támogatói.) Hálás vagyok Kéri Editnek a saját kuta­tásai során összegyűjtött anyagok köte­­geiért, amelyeket folyamatosan küld nekem Oroszországba, rövid összefogla­lással orosz vagy angol nyelven. Látom rajtuk, hogy a szerző saját tudományos eredményeit mutatja be. Például, meg­találta a bécsi levéltárban az osztrák kor­mány titkos ülésének jegyzőkönyveit 1849 májusából, amikor arra kérték az orosz kormányt, hogy jelöljenek ki Szibériában, Észak-Ázsiában vagy Kamcsatkán egy lehető legtávolabbi helyet, ahova a külföldieket és a külö­nösen veszélyes fogoly honvédokat deportálhatják azzal a céllal, hogy lehe­tetlen legyen számukra hazatérni. Most már érthetővé vált számunkra, miért kezdte el a cári kormány 1850 elejétől sietve keresni az ilyen helyeket a

Next