Kapu, 2015. január (27. évfolyam, 1. szám)
OLVASÓ A KAPUBAN - Tyivanyenko, Alekszej: Feszültségek Petőfi körül
Feszültségek Petőfi körül Legyünk objektívek: a nemzetközi Megamorv Petőfi Bizottság - az általam nagyrabecsült Morvai Ferenc vezetésével- 1985 és 1989 között végzett kutatómunkája Petőfi Sándor feltételezett szibériai száműzetésének kérdését meggyőző néprajzi, történelmi, régészeti és antropológiai források és bizonyítékok alapján megnyugtatóan tisztázta. A „külföldi”, a „magyar őrnagy és költő”, „Zándor Sándor”, „Petrovics”, „Petrovics Sándor”, „Alekszandr Sztepanovics Petrovics” - ahogyan a XIX. század derekán kortársai nevezték - a régi barguzini temetőben történt ásatások során talált csontváza valójában minden olyan egyéni jeggyel rendelkezett, amelyek Petőfire jellemzőek voltak. Nem volt egy adat sem, ami élesen különbözött volna Petőfi Sándor testi jegyeitől. Nem véletlenül végződött kudarccal a magas beosztású magyar és szovjet tudósok kísérlete, hogy tudományos és kormányzati szinten kétségbe vonják azokat. De még most is saját bőrünkön tapasztaljuk, mit is jelent valójában a tudomány és politika ideológiai összefonódása. Mindez, szerencsére, ma már a múlté, a Megamorv Petőfi Bizottság által felkarolt nemes ügy pedig él és virágzik a mára már elfeledett, gyűlölködő ellenfelek nélkül. A politikailag elfogult akadémikusokat ma már új emberek váltották fel, akiknek az igazság feltárása a legfontosabb, és nem a hivatalos állami (tulajdonképpen tudományellenes) propaganda szolgálata, hiszen a történelmet nem lehet becsapni. Magyarországon ilyen emberek: Kiszely István antropológus, Szabó Géza és Varga Béla archeológusok, Borzák Tibor, Kéri Edit, Kardos Lajos és Pécsi István újságírók, Nehéz Mihály, Szirti László és Csank Csaba történészek, Zahemszki László irodalomtudós, Vaszilj Pagirja ukrán író és jómagam Oroszországból a korai kutatók közé tartozunk, akiknek 1985-ös első munkái és magyarországi látogatásunk ahhoz vezetett, hogy Morvai Ferenc megalapította a Petőfi Sándor eltűnését tanulmányozó nemzetközi tudományos bizottságát, amelynek a mai napig - remélem - megbecsült külföldi tagjai vagyunk. Mindannyiunk szerepét jól szemléltetik alapvető könyveikben Kiszely István (Mégis Petőfi? - Budapest, 1993) és Borzák Tibor (P. S. Titok a barguzini csontváz körül - Budapest, 2014). Viszont a magyar és szovjet tudósok által a Szovjetunió kormányának támogatásával 1989-1990-ben bizottságunkra gyakorolt súlyos ideológiai nyomás egy időre lebénította Petőfi Sándor sorsának kétségekkel küzdő kutatóit, amit egy negyedszázados csend követett, bár a legaktívabb tagok folytatták eredményeik publikálását. Közülük is a legaktívabb a mai napig Kéri Edit, akinek jó egészséget és hosszú életet kívánok. Következő magyarországi látogatásom 2014 tavaszán elmélyítette szomorúságomat a Megamorv-Petőfi Bizottságunk tevékenységének csökkenése miatt. Megmondom egyenesen: megrázott, mikor megtudtam, hogy a Bizottság két, talán három önálló és egymással kevés kapcsolatot tartó részre oszlott Kardos Lajossal, Kéri Edittel és valószínűleg Borzák Tiborral egyetértő emberekből. Hogy ki maradt Morvai Ferenccel, nem tudom, mivel a Bizottság alapítója végül nem tudott időt szakítani, hogy magyarországi tartózkodásom egy hónapja alatt velem találkozzon. Pedig én szerettem volna beszélni a magyarországi kollegáknak az oroszországi levéltárak dokumentumaiban talált új adatokról, és hallani szerettem volna tőlük az ő eredményeikről. Ezért hálás vagyok a Magyarok Világszövetségének, elnökének, Patrubány Miklósnak és Fuksz Sándornak, az MVSZ Petőfi Sándor Bizottsága koordinátorának, a meleg fogadtatásért és a sajtókonferenciáért, illetve a magyarországi és szlovákiai városokban és falvakban lezajlott televíziós és rádióinterjúk megszervezéséért. Az általuk szerzett új anyagok annyira fontosnak és meggyőzőnek bizonyultak, hogy lehetővé tették, hogy a magyar néphez szólva egyenesen és egyértelműen kijelentsem: „A munka befejeződött. Teljes egyértelműséggel el lehet mondani, hogy Barguzinban Petőfi Sándor hamvai kerültek elő. További vizsgálódásokra ebben az ügyben véleményünk szerint nincsen szükség. Tehát a munka bevégeztetett. Mától új taktikát kell választanunk: meg kell győznünk Magyarország kormányát a nagy forradalmárköltő földi maradványainak hazájában történő ünnepélyes, kegyeletadó eltemetésével kapcsolatos eljárások megkezdésének szükségességéről. Folytatni kell a levéltári kutatómunkát a költő élete utolsó, szibériai szakaszáról szóló, dokumentumokkal alátámasztott teljes történelmi képének felrajzolásához" ■ Az idén, magyarországi utam során néhányszor találkoztam Kéri Edittel is, és meghajlok az előtt, hogy nyugdíjas kora ellenére nem veszítette el alkotó, olthatatlan fiatalos energiáját, és kutatásai új eredményekkel szolgálnak a Petőfi-témában. Ráadásul beszél németül és angolul, és oroszul is ért. De mindemellett más töltött el aggodalommal: szélsőségesen negatív hozzáállása a Magyarok Világszövetségéhez és vezetőségéhez, akik ugyanazzal a problémával foglalkoznak, mint mi, de állítása szerint a mi eredményeinkkel akarnak hivalkodni. Aggodalommal ez azért töltött el, mert végre megimertem a Szövetség saját munkásságát Petőfi ügyét illetően, és képet kaptam újszerűségéről és tudományos értékéről. (Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem: Kéri Edit korábban elküldte nekem a könyvét is, újság- és magazincikkeit is - de, mivel nem volt lehetőségem magyar nyelvről lefordítani ezeket, nem tudtam megítélni, menynyire esnek egybe az ő adatai a Szövetség adataival, és hogy azokat tényleg plagizálták-e, ahogyan ő állítja, kutatásaink új támogatói.) Hálás vagyok Kéri Editnek a saját kutatásai során összegyűjtött anyagok kötegeiért, amelyeket folyamatosan küld nekem Oroszországba, rövid összefoglalással orosz vagy angol nyelven. Látom rajtuk, hogy a szerző saját tudományos eredményeit mutatja be. Például, megtalálta a bécsi levéltárban az osztrák kormány titkos ülésének jegyzőkönyveit 1849 májusából, amikor arra kérték az orosz kormányt, hogy jelöljenek ki Szibériában, Észak-Ázsiában vagy Kamcsatkán egy lehető legtávolabbi helyet, ahova a külföldieket és a különösen veszélyes fogoly honvédokat deportálhatják azzal a céllal, hogy lehetetlen legyen számukra hazatérni. Most már érthetővé vált számunkra, miért kezdte el a cári kormány 1850 elejétől sietve keresni az ilyen helyeket a