Kapu, 2015. május (27. évfolyam, 5. szám)
VILÁGSZERTE - Szűcs Dániel: Történelmünk vége és az utolsó felvidéki magyar
2015.05 * O Szűcs Dániel (Felvidék] Történelmünk vége és az utolsó felvidéki magyar Francis Fukuyama leghíresebb - sokat vitatott — művében (A történelem vége és az utolsó ember, 1992) a kommunista diktatúrák összeomlásával tekinti befejezettnek a történelem folyamát, mely után a diadalmaskodó liberális demokráciák korszaka következik, írta ő ezt egy olyan világban, ahonnan a liberális demokráciák kialakításának menetrendjét vezényelték és vezénylik mind a mai napig - ellentmondást nem tűrve, így fordulhatott elő, hogy Fukuyama figyelmét elkerülte a tény: a történelem óa az általa írtnál több mint négy évtizedesdel korábban ért véget. Akkor, amikor a második égés után a világ dolgait a győztesek elrendezték. Azóta nekünk, “kicsiknek” - és különösen a bűnbakokként odaállítottaknak — nincs már saját történelmünk. Amit annak hiszünk, azt mások írják nekünk helyettünk. Ez legeslegkésőbb pontosan hetven esztendővel ezelőtt vált világossá. S most szűkítsük a kört kizárólag a Magyarországtól elszakított északi országrészek magyarságára. A mi történelmünk végének napja 1945. április 5- e. Minden, ami ez után következett, az már csupán folyomány: marhavagonok, tömegsírok, könnyek, hontalanság. S aztán feledés, feledés, feledés - súlyos amnéziába torkolló, sok-sok évtizednyi mély hallgatás. Elhallgattatás. Amit az április ötödikén kihirdetett kassai kormányprogramban, e virtigli náci alkotásban - számunkra előkészítettek, a kollektív bűnösség vádjával egy egész nemzet megbélyegzését és kisemmizését, azt előbb a legnagyobb vehemenciával, majd az idők múltával tán még ennél is nagyobb ravaszsággal és ügyességgel hajtották és hajtják végre. Mind a mai napig! Ezért is ért véget a történelmünk ott és akkor, mert azóta nem lehetünk urai a saját magunk sorsának. A játéktábla egyik oldalán most is ott állnak Gottwaldék és Benesék hű szellemi és politikai örökösei. Ők állnak annak az országnak a kormányrúdjánál, amely nem engedi, hogy otthon érezhessük magunkat benne. És túloldalt ott állnak valakik, akik azt mondják: törődnek, törődni akarnak velünk. Mert, mondják, összetartozunk. Még egy parlamenti bizottságot is elneveztek erről. Hisszük is meg nem is. Hisszük, mert létezni akarunk, még úgy is, hogy érezzük: a saját történetünk alakulásába nincs beleszólásunk. Ugyanakkor kételkedünk, mert elképedve szemléljük, kik ráznak kezet egymással ama bizonyos terepasztal fölött. Elképedünk, szörnyülködünk, mikor azt látjuk, milyen talajra kívánják építeni úgymond a nemzeteink közötti barátságot, a szlovák-magyar barátságot. De lehet-e őszinte barátságot építeni épp csak alig elkapart tömegsírokra? Meg nem gyónt bűnökre, el nem hangzott bocsánatkérésre, meg nem történt jóvátételre? Lehet-e őszintén, barátként tekinteni arra az emberre, szemébe nézni és kezet rázni azzal, aki parlamenti határozatot csiholt ki a felvidéki magyarságot véglegesen poraiba hamvasztó, megalázó Benes-dekrétumok megerősítéséről? Arról az ocsmányságról, amihez csak a fasiszta Szlovákia vagy Németország intézkedései hasonlíthatók? Lehet-e adni a hazug ember szavára, aki a legszélesebb nyilvánosság előtt hazudtolta meg Matina Hedviget, felültetve őt abba az iszonyatos körhintába, melyet azóta is ész nélkül pörget ez a benesi kenőanyaggal zsírozott aljas gépezet? Lehet-e már-már testvéri viszonyt megénekelni egy olyan emberrel, aki a legnyilvánvalóbb rosszindulattal kezdett bele saját állampolgárai kigyomlálásába, reakcióként egy “közönséges” magyar törvénymódosításra? Lehet-e jó ízűen haverkodni Robert Fico szlovák miniszterelnökkel és bandájával? Azt hihetnénk, hogy mi, magyarok KAPU XVII. évfolyamnak, a Szövetségi Egyeztető Tanácsnak pedig Szőcs Géza lesz az elnöke. Az első egyezséget egyszerűen nem tartották be, erőből a maguk emberét választották az SZKT élére, a SZKT megalakítását hoszszú ideig halogatták, majd nemcsak, hogy elnöki tisztségre nem kérték fel Szőcs Gézát, de még tagságot sem ajánlottak neki. Sőt, felhasználva budapesti kapcsolataikat, megpróbálták anyagilag ellehetetleníteni a sajtóorgánumait éltető pénzcsapok elzárásával, politikai és erkölcsi síkon is nekirontottak olyan pénzekkel való elszámolást követelve a volt főtitkáron, melyeket nem mint az RMDSZ tisztségviselője, hanem mint hiteles erdélyi személyiség kapott s használt fel közösségépítő célra.) Az érthető, hogy Orbán Viktor és kormánya miközben nemzetpolitikai programot hirdet, nem fordíthat hátat annak a szervezetnek, mely ma is magáénak tudja az urnákhoz járuló erdélyi magyar polgárok elsöprő többségének a támogatást. De innen azért elég nagy a távolság a hamis RMDSZ szólamok átvételéig. A felröppent híradásnak mindenesetre akár haszna is lehet, ha Orbán Viktort arra figyelmezteti, hogy miközben vívja a maga nemes és becsülendő harcát a globalizmus nyílt színi megjelenítőivel az Európai Unióval és az Egyesült Államokkal, nem árt, ha időt szakít a kárpát-medencei, lokális magyarmagyar problémákra is.