Kapu, 2015. június-július (27. évfolyam, 6-7. szám)
INTERJÚ/RIPORT/DOKUMENTUM - Hering József: Dr Téglásy Imre: A Jobbikban vanak fiatal, hiteles politikusok
2015.06-07. KAPU XVII. évfolyam * őrzése helyett lábbal tiporja a teremtő Isten és a teremtő ember jogát, ezért a nyomában fakadó dögvész miatt az egész ország egyre pusztul, a nemzeti maradék pedig „nem lelé honját a hazában”. Az újabb honfoglalással esetleg más népek magyarországi, kárpát-medencei honfogllását is szeretnék megakadályozni? Nem véletlenül kérdezem ezt, hiszen a Trianonban elrabolt, megszállt területeken éppen úgy fogy a magyar, mint a csonka országban, miközben a határokon kívül és belül egyre több a magyarság életterét betölteni kívánó idegen. Magyarország manapság már csak nevében a magyarok országa. Ennek az oka elsősorban az, hogy lélekben és lélekszámban, életben és bátorságban is megfogyatkoztunk. Mintegy kétszáz esztendeje háború folyik az anyaméheken belül, amelynek első jele már a XVI11. század derekán megmutatkozott az úgynevezett egykézéssel a Dél-Baranya vidéki Ormánságban. Az egykézés kiváltója az volt, hogy a magyarságot egy helytartótanácsi rendelettel megfosztották a közösségi földek szabad használatától, amellyel kihúzták talpa alól a legszegényebb rétegek megélhetését is biztosító, létbiztonságot jelentő birtoktárgyakat, az erdőket, mezőket, vizeket, tehát az anyaföldet. Ennek szorítása nyomán feszült egymással szembe a létfenntartás és fajfenntartás alapösztöne, amiből a létfenntartás bálványimádássá torzult formája került ki győztesen. Az anyagiasság diktatúrája miatt a magyaroknak korlátozniuk kellett utódaik számát, hogy ezáltal biztosítsák a saját, ideiglenes életben maradásukat. Egyértelműen egy olyan háború modellje ez, melyen a nemzet termékenysége elleni támadások ma is alapulnak. És persze ennek a pusztításnak korunkban is megvannak a maga rejtőzködő, haszonélvezői, a hatalom hazai helytartói és külföldi birtokosai. - Az előbb említett XVIII. századi ormánsági példa után manapság milyen jelei vannak az anyaméheken belüli háborúnak? - József Attila Hazám című versének magyarságra vonatkozó kórisméi között említi az egyke akkor tudatosuló népbetegségét. Sajnos manapság már nem is egykézés, hanem az egysézés, azaz a teljes meddőség réme jelenik meg, azaz statisztikailag egyetlen magyar gyermek sem születik a mai Magyarországon. Nem nyilvános kormányzati adatok bizonyítják, hogy Magyarországon átlagosan nem 1,34 gyermek születik egy termékeny nő méhéből, hanem ennek csak a töredéke: 0,83 gyermek. Ez azt jelenti, hogy még reprodukálni sem tudjuk önmagunkat a lélekszám szinten tartását biztosító két gyermek világra hozatalával, tehát átlagosan egyetlen utódunk sem születik. Babits Mihály fordításában idézzünk most a jelenlegi helyzet érzékeltetésére egy ókori, de sajnálatosan ma is időszerű, görög írót, Szophoklészt. Az Oidipusz király című művében írja a Városról: “Nagyon megingott és nem tudja fölemelni már / fejét a véres zivatarok poklaiból, / pusztulva földje gyümölcsös bimbóiban, / pusztulva a legelő gulyákban s a nők / meddő szüléseiben, rajt ütött gyűlölt / lázzal a gyújtó isten, a vad döghalál, / és Radmos háza megürül, s a fekete / Had és sírással, jajgatással gazdagul.” A mi, magyar olvasatunk szerint a természet és társadalom együttes pusztulását jelentő dögvész pusztít az országban. Ez olyan fizikai és lelki romlás, amelynek okozója elsősorban az, hogy a politikai vezetők, a törvényhozók koros, természetellenes kapcsolatban állnak mind a természettel, mind pedig a Teremtővel, s így az általa nekünk ajándékozott nemiséggel. Ebből pedig óhatatlanul következik az, hogy nemzethalálában végvonagló népünk kihull a történelem rostáján. - Mit kellene tennie a jelenlegi kormánykoalíciónak azért, hogy a népességfogyás megálljon? - Olyan nemzetpolitikai kihívás ez, amelynek megválaszolásától általában visszariadnak a szavazatvesztéstől rettegő, választási ciklusokon túl alig látó pártok. E visszahőkölés nem csoda, mert kétszáz év alatt minden téren, így a szívekben és a történelmi egyházakban is, jelentős erőfölényre tett szert az élet- és termékenységellenes diktatúra. Viszont leleplező tény, hogy a trianoni diktátum napjával egybeeső napon, 1956. június 4-én hirdették ki a korabeli Minisztertanács által hozott, 1047-es számú rendeletet, mellyel a magyar kormány hadat üzent a saját népe termékenységének. Ettől kezdve minden nő, úgymond önként elkövetője és áldozata is lehetett a törvényes védelemben részesített népirtás, művi terhességmegszakítással kivitelezett gyakorlatának. A rendeletet az akkori szülésznőgyógyászok többsége úgy értelmezte, hogy kötelesek elvégezni ezt a beavatkozást. Igaz, ezért az ítélet-végrehajtói szerepért vérdíjat is kaptak, s ekkor terjedt el belső, szakmai köreikben a mondás: „kaparj, kurta, neked is jut.” Az orvosok kisebb, de jobbik része között azonban ma is fényes példával világít az a Csúcs László, aki mohácsi szülészorvosként bátran tiltakozott a rendelet ellen, és szakmai, lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadta annak végrehajtását. Az efféle bátorság megnyilvánulását üdvözölhetjük ma annak a negyvenegy kórházi szülészetnek és klinikának a hippokratészi eskühöz visszatérő felajánlásában, mellyel csatlakoztak az általunk kezdeményezett abortuszmentes napok megmaradásunkat szolgáló mozgalmához. - A mai politikai életben van-e követője, harcosa az ön élet- és családvédelmi küzdelmének? - Vannak hozzám hasonlóan gondolkodó politikusok, ám olyan mértékű az élet- és termékenységellenes, idézőjeles „civilizáció” ellenszele, hogy ezzel a kérdéssel előálló közéleti szereplőket egyszerűen kiközösítik, elszigetelik, elhallgatják, megsemmisítik vagy igyekeznek nevetségessé tenni. A kérdést olyan mértékben utasítják el, kezelik tabuként, ahogyan talán még a kommunisták sem tették. Aki mégis rákérdez: hogyan érvényesül Európában a bioszféra négymilliárd éves alkotmányának, a termékenység és a közösség megmaradásának alaptörvénye, azt vagy elnémítják, vagy elszigetelik. De a sóhaj József Attilát idézve alig hallik: „föl kéne szabadulni már!” Igaz, vannak jó, például a már megszületett gyermekek nevelését segítő adótörvények. De sem a magzati életkorukat élő magyarok, sem az őket teherként hordó anyák gondozását, életének és emberi méltóságának védelmét nem tekinti feladatának az alkotmányosan életvédelemre kötelezett állam, ezért aztán leendő állampolgárainak elrekkentését engedve súlyosan diszkriminál. A 2011-től hatályos Alaptörvény II. cikke ugyan elmondja, hogy: „A magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.” Csakhogy ezt a védelmet mégsem adja meg. Változatlanul érvényben hagyja ugyanis az 1992-ben immár törvénnyel is renovált abortuszgyakorlatot. Ezzel pedig az állam kivonul az anyaméh legbelső határai mögül, hogy ott aztán ellenőrizetlen módon pusztíthassanak a megmaradásunkban ellenérdekelt erők. Vagyis