Kapu, 2016. június-július (28. évfolyam, 6-7. szám)

TÁRCA NÉLKÜL - Kormányos Gábor: Az életem boldogabbik felén

Okormányos Gábor AZ ÉLETEM BOLDOGABBIK FELÉN De az idő halad s elmarad a lépted, mások mondják el majd a dicsérőn szé­pet, melyet te itt, magadnak akartál, s amelynek hallatán akár meg is halnál. Melyben elismernék léted, munkássá­god, értelmét a tettnek, e szerény kíván­ságod. De hiú az ábránd, nád közé vagy űzve, lassú vívódásod kút mély szegleté­be. Ne bánd, ne bánd mégse, meg voltál már értve, zizgőn apró léted boldogabb felében. Zizzen, roppan a nád az éjszakában. A nyugalomnak foltja körém nő. Egyedül ülök árnyas holdsugárban, A nád-sarló kútjába révedőn. Az életemnek holt kísértet-árnya, Szárnyat lenget lelkem padja fölött, Hol megriadva, tollba rebben átka, S elreppen még az ébredés előtt. Távoli zajok bántón civilizálnak. Lelkem dúlva­­ nem csituló dühe. Lesöpröm még roncsaikat szívemről, S ülök tovább az isten csöndjébe. Felriadnak réveteg kósza tájak, Mögöttem bársony­táncot jár az éj, Lógnak a fák, mint zöld katonasátrak, Az égi­ csend bíbor­ harcmezején. Lassan ébred a perc e kábulatból, A tavi nád font rigódalt fakaszt. Lassan csikordul a szekérkerék is A kelő nap aranysúlya alatt. A nád, a sás, a víz színét szitálja, Még ráolvad a hajnal teljesen. Tiszta tükrét a szél ráncokra vágja, Örök kétséget, magányt keltve fel. Szemem mögé rejtőzik madaram, Kivárni még vörösbe tér az ég fenn, Hogy újra szálljon lelkem és hitem Magasba lengve, ölelésre készen. Zizzen, roppan a nád az éjszakában. A nyugalomnak foltja nő köröm, Egyedül ülök árnyas holdsugárban, Az életem boldogabbik felén. Itt rám talál a kristálytiszta éden, Csillagos és fáklya­ fénye veti ki alakját a tenger tiszta égen, Megnyitva vele szívem kapui. Lázas homlokom elrejti a nádas, Szikrázó lelkem, bánatok elől, Kizárva korunk dagályát - kitárva Az örömlétet szép hantja felől. Mond, csak úgy, magadnak meg­vallva, mi mentő tartalom, bölcsesség fakadt e földi szövevényéből, túlmutat­va a matérián, itt a földi artérián, nap­fényben, borúban, nyárban, s télben. Itt a hektikus négy évszak fogságában, hóban és sárban, szikkatag nyárban, őszi homályban. Nyomorban, gyászban, hol már az sem, és egyáltalán semmi sem motivál meghajolni az élők s halottak tettei s emlékei előtt. A temetők csendjében, mi mellett még elmész, ott senki nem figyelne rád, hol önvizsgálatodat meg­tarthatnád. Inkább, mint a halálos ágyon, otthon vagy bárhol máshol, ahol, mint ember rádöbbenhetnél,­­ egyedül van, akár az Isten. Persze mondhatod más nyelven, bárhogy.­­ Nem így van! Látod, boldog vagyok. Mellettem a párom, a fiam s a lányom, nekem ez a boldogságom, s a tanulságom, hogy kell, mert gyógyít e földi álom a család, a családom. A part hosszan előttem halcsont­fehéren rikít a tajtékos égben, s a földes­kék tenger festett vizében. Ezer és ezer lábnyomot sejtve, mutatva, aztán elfe­lejtve, s végül, ahogy minden éjszaka kedve egyedül s csendbe, sós könnyeket keltve szálka-fehéren tükörzik szemed­ben. Akár az állvány, min az illúzió vász­na feszül, melyre, mint aki mindig menekül, esténként, vagy éppen éjjel, önigazoló képet fest az éden, a vágy önáltató akarata. Persze megértem. Mi másod lehetne itt, ebben a körben. Ebben a megérlelt, gyilkos közönyben, kit esőerdőben ázatnak, mint zápor. Hol megcsúszhatsz s elveszhetsz bárhol, s el is süllyedhetsz akár az állat, melynek vízen kívül kezek gödröt ásnak, s csak az éhség tudatosul, s tudatosít, hogy a min­den szép, csak látszat, a felszínen térfes­tett vásznak állnak a napok alatt, s alat­ta csak, mint kártékony rovarok mász­nak, kik beléd látnak, s irányítanak, vagy irányítanának. Persze zúgnak a harangok, hitelt búgnak, hívnak, s akik lentebb mász­nak, megtérsz, abban bíznak. Megtérsz s leszel jámbor,­­ jámbor eb, ki­tűrő. Békés kis keresztény, gazembert nem űző. Mit ők körbe ülnek, a roskadó asz­tal, te meg be kell érjed, heti ötször bab­bal. Babozásod után agyra-sült malaszt­­tál. Ne is álmodozhass olykor sült malaccal. Mond, csak úgy, magadnak megvall­va, mi mentő tartalom, bölcsesség fakadna ma e földi szövevényéből, túl­­mutatva a matérián, itt a földi artérián dobogva, s fel, lejárva a békítő öncsalás vér-hipnózisába. Már magad sem tudod azt, hogy mire várva, az állandósult szé­gyen, maró húgytavába. Igen,­­ nem, én melletted állnék, de te, te szept ég, valamire vársz még? Így az életen túl, hát mi az, mit meg nem tudtál? Mi az, mit a kezdetkor, az elején ne tudnál, mily véget ér, s te mégsem mész elébe? Mit remélsz a szálkaszín homokban, mit találsz még majd halo­­vány nyomokban? Milyen kedvet, vir­tust, avagy férfi álmot, melynek szárnyai közt múltad meg is váltod. Hiszed hittel, s én tudom, hidd el, ebben a körben, semmi nem maradhat végleg kiköpöt­­ten. KAPU XXVIII. évfolyam , 2016.06-07.

Next