Kárpátalja, 1993 (4. évfolyam, 1-11. szám)
1993-08-31 / 7. szám
KÁRPÁTALJA Megkérdeztük... A KMKSZ július 18-i tiszaújlaki választmányi ülésén Födő Sándor elnök azt mondta: őt Budapesten négy miniszter figyelmeztette, hogy Dalmay Árpád az ellensége. - Mit szól ehhez Dalmay Árpád? - Azt, amit ott is feleltem, nem szoktam miniszterekkel tárgyalni. Jeszenszky Gézán kívül egyetlen jelenlegi magyar miniszterrel sem volt alkalmam személyesen találkozni. Megtiszteltetés lenne számomra, ha négy miniszter egyáltalán ismerné a nevem. Fodó Sándornak a meg nem nevezett miniszterekre való hivatkozását egyszerűen blöffnek tartom. A világon egyetlen embernek sem vagyok az ellensége, csak a torz eszméknek, hazugságoknak. Fodó Sándor az ungvári egyetemen a tanárom volt. Szerettük, rajongtunk érte. Én lennék a legboldogabb — s ezt tiszta szívből mondom ha józan, megfontolt, higgadt, megbízható, szavatartó vezetője volna a kárpátaljai magyarságnak. - Az is elhangzott a választmányi ülésen, hogy a Kárpátalja KMKSZ-ellenes lap. Mi erről a véleményed? - Ostoba vád. A Kárpátalja népszerű és olvasott lap, legalábbis a beregszászi járásban. Rendszeresen foglalkozik legégetőbb gondjainkkal. Azzal, hogy olykor szóvá teszi a KMKSZ egyes vezetőinek hibáit, a KMKSZ és vége során a kárpátaljai magyarság érdekeit szolgálja. -1. M. - Tárca Esetem a TBC-vel és egyéb furcsaságok 1992 nyarán a Medicinszkaja Gazeta (Orvosi Lap) egyik számában olvastam egy közleményt, amely azt adta hírül, hogy a Mordvin ASZSZK-ban (nem tudom, most milyen státusa van) röpke egy esztendő alatt majdnem teljesen sikerült felszámolni a tuberkulózist, ezt a makacsul alattomos kórt. Hiszi a piszi! - gondoltam, aztán eszembe jutott, hogy ez a „korszakalkotó vívmány” valószínűleg ahhoz hasonló ideológiai buzgalom eredménye, amilyennel már magam is találkoztam praxisomban. És eszembe jutott néhány 25 évvel ezelőtti emlék... Tény, hogy a hatvanas évek végén — bár nem csak akkor — a szovjet tömegtájékoztatás majd mindennap valamilyen új, kimagasló gazdasági eredménnyel örvendeztette meg a kommunizmust serényen építgető polgárokat, ily módon igyekezve bebizonyítani az egyre jobban „érlelődő” szocialista rendszer vitalitását a „haláltusáját vívó” kapitalizmussal szemben, melynek halálos hörgését egyes pártfunkcionáriusok már hallani is vélték delíriumos álmaikban. Amikor az egyre sűrűsödő és mindinkább briliánsan csillogó gazdasági sikerekről szóló sikersorozat újabb megfelelő kitaláció híján éppen szünetelni volt kénytelen, akkor főleg a világűr meghódításában elért szovjet sikerek hangoztatásával próbálták elkápráztatni a minden effélét készpénznek tekintő újságolvasók és tévénézők népes táborát. A Marson is almafák fognak nőni kezdetű dalocska volt — többek közt — hivatva arra, hogy belesulykolja az agyakba: a termést (mármint az almákat) természetesen a szovjet kozmonauták fogják betakarítani. Ezt és a hozzá hasonló, világslágerré nem vált strófákat bömbölték a vezetékes rádiók hangszórói és fütyülték úton-útfélen az ilyesmire amúgy is felettébb fogékony fiatalok, például Beregszászban a helyi ipari szakiskolában tanuló suszterinasok is. A honi egészségügy eredményei valami oknál fogva lényegesen homályosabban csillogtak az (ötéves) tervszerűséggel fejlődő szocializmus egén, habár majdnem szabályos időközönként, főleg a pirosbetűs állami ünnepek előtt a sajtó hasábjain megjelent egy-egy, a szovjet medicinára dicsfényt sugárzó és azt a fellegek magasába emelő szenzáció, amelyek egy időre elterelték a figyelmet a krónikus gyógyszerhiányról és a betegek rongyos pizsamáiról. Ilyen volt például a mesterségesen előállított piros vérsejtekről szóló tudósítás, megtoldva azzal, hogy a művérsejtek a tudomány embereinek véleménye szerint élettanilag sokkal hatásosabban, tökéletesebben funkcionálnak, mint az emberi szervezet csontvelőjében természetes módon képződő vörösvérsejtek; de említhetném a gyomorfekély, vagy a magas vérnyomás (ki)gyógyításában Pavlov akadémikus módszereivel elért „eredményeket” is, amelyekkel szintén bolondították a tömegeket. Azt, hogy területünk, azaz Kárpátalja egészségügyi szolgálatának fő-fő vezetői a Koch-baktérium felett is meghúzták a lélekharangot, valamilyen okból nem kürtölte szét a sajtó, s éppen ez juttatott el engem orvosi praxisom első döccenőjéhez. Történt ugyanis, hogy az egyik erősen lesoványodott, sápadt, köhögő beteget a tüdővész alapos gyanújával képet- és röntgenvizsgálatra küldtem. Alig kezdtem el a soron következő pácienssel foglalkozni, amikor a kórház vezérkara testületileg bevonult a rendelőbe, éspedig a női tanács nem éppen reneszánsz lelkületű elnöknőjével az élen, aki egyúttal a főnővér terhes kötelezettségeit is hordozta erős vállain. A tőle megszokott útszéli hangnemben jegyezte meg, hogyan kaphatott orvosi diplomát egy ilyen ütődött alak — mármint én —, aki még azt sem tudja, hogy járásunkban, sőt egész Kárpátalján a TBC mint betegség lényegében véve likvidálva van, hála a kommunista párt atyai gondoskodásának és a szovjet orvostudománynak, amely a leghaladóbb s legfejlettebb a világon. Azt is hozzátette, hogy a közeljövőben a TBC gyógyításával foglalkozó intézményekre már nem is lesz szükség. Aztán az állandóan töményalkohol-leheletű párttitkár következett, aki ideológiai felkészültségem hiányosságait vélte felfedezni abban, hogy a TBC-gyanús beteget a megfelelő vizsgálatra küldtem. Mindennek alapján a főorvos megkérdőjelezte szakmai alkalmasságomat arra, hogy egyáltalán van-e jogom gyógyítani, azaz: „a szovjet emberek egészsége fölött őrködni”. Amikor a dörgedelmes szózápor kissé elcsitult, végre én is szóhoz jutottam. Bátorkodtam megjegyezni: „Kérem, itt valami nem stimmel, mert ezt én valahogy másképpen tanultam”. A női tanács elnökévé avanzsált főnővér azt felelte, más az elmélet és egészen más követelményeket támaszt a gyakorlat és azt kell csinálni, amit társadalmunk érdeke követel. Ekkor a főorvoshoz fordultam a kérdéssel: ha a balsorsom mégis öszszehoz egy újabb TBC-gyanús beteggel, hová irányítsam, mit csináljak vele? A tüdőkórházba - válaszolta megnyugtató hangon, de hozzáfűzte: természetesen mellőzve a diagnózisban a TBC-betűcsoportot. Nem tudtam mire vélni ezt a komédiát, ezért bizalmas kettesben maradva megkérdeztem az egyik, a párthoz nem dörgölődző kollégát, tulajdonképpen mire való ez a cirkusz? Nevetve, lehalkított hangon adott magyarázatot arra, hogy a területi főnökség közül valaki megkaphassa a Lenin-rendjelt, no meg a vele járó prémiumot, s hogy az októberi ünnepek előtt még egy fényes győzelemről, a szovjet egészségügy lélegzetelállító fejlődéséről számolhasson be a sajtó. Így váltam én a hamis statisztikai adatokkal vívott gigászi küzdelem láthatatlan frontjának egyik névtelen harcosává a TBC elleni csatában, s ezért nem hiszek a Medicinszkaja Gazeta közleményének... dr. Balogh József Jegyzet Olvasom, hogy a közeljövőben fegyvert lehet majd venni, viselni, hordani, használni, stb., amolyan önvédelmi stukkert, mert védelmünkre elhivatott szerveink képtelenek megvédeni bennünket (magukat se). Namármost! Olcsóbb és megnyugtatóbb lenne, ha az illetékesek olyan közbiztonságot teremtenének, amelyben nincs szükség fegyverre. El tudom képzelni, hogy fognak kinézni a bazárban sárgarépát kínálgató kofák Kalasnyikoval a mellükön, meg Józsi bácsit, aki nem esti ájtatosságra igyekszik a fejés után, hanem egy magáncég által szervezett tanfolyamra, ahol bevezetik a fegyverhasználat titkaiba. Megosztás! Mi a különbség a védelmi és a támadó fegyver között? Az első talán visszafelé lő? Egy a százhoz, hogy éppen azok fogják — elsősorban — beszerezni a lövőszerszámokat, akik ellen kellene az. Arról is hírt kap a nyájas olvasó, hogy márpedig nem akárki juthat hozzá, csakis megbízható, sztoikus, szeplőtelen, köztiszteletnek örvendő, talpig ember lehet a tulaj, vagyis — gyanítom —, erkölcsi bizonyítványt állítanak ki. Hát éppen itt van a kutya elásva: azoknak, akik a majdani bumázskát fogják kreálni, azoknak ki állít ki erkölcsi bizonyítványt?! Lehet ragozni. Szöllősy Tibor 16