Kárpátalja, 1993 (4. évfolyam, 1-11. szám)

1993-05-28 / 4. szám

KÁRPÁTALJA hordágyakkal, rajtuk sebesültekkel megrakott kocsi hátsó részére. Én hozzájárultam vesztünkre, mert pár kilométer után tüzet zúdítottak ránk valahonnan és az egyik németet el is találták, aki leesett. Utána a másik kettő is leugrott és segélyt nyújtott bajtársának. Őszintén szólva imponált nekem a bajtársiasságnak ez az esete. Talán az ukránok is így éreztek, mert nem lőtték tovább őket. Már szűkrület volt, mikor a mind jobban beszűkülő völgyben egy felrobbantott hídhoz értünk, amely mellett a part menedékesen vezetett a kis patak (talán a Horodolina) medréhez mindkét felől. Sehogy sem tudtunk átevickélni többszöri nekifutás ellenére sem, amikor, honnan, honnan nem, segítség érkezett a félsötétségből és áttolták a kocsit. Hogy ezek kik voltak? Félig ma is rejtély előttem. Lehet, hogy ukránok? Nem tudom, csak azt, hogy a szörnyű fájdalmaim miatt befektettek a kocsiba és életemben először akkor kaptam morfiumot, ami úgy hatott, mintha az egekben járnék dorongúton, de fájdalommentesen. Reggelre értünk át a magyar határon. Szegény sofőrünk elalhatott, mert még Rahó előtt belefordult az árokba (2 halott), de a kocsinkat valami „csoda” folytán (mert csak a sofőr és az ápoló volt épkézláb) újra rátolták az útra. Hogy kik? Talán a bennünket folyton kísérő „erdei manók”? Nem tudom... Két nap múlva Debrecenben kioperálták a golyót, amit drága feleségem még ma is kegyelettel őriz. Takácsy Elek Felkarolni a tehetségeket „...elfut a víz... a kő marad.” Nem fogadott kegyeibe bennünket a természet: zord, kellemetlen, esős délelőtt érkeztünk április közepén Nagyberegre a Költészeti Napokra. Sokszor és sokan elmondták már, hogy az emberek elfásultak, nem érdekli őket az irodalom, nem kell a könyv, a művészet. A nagyberegi költészet napi együttlét ennek ellenkezőjét bizonyította: az előadott szép versek, a képzőművészeti kiállítások, a hagyományápolás, a könyvbemutató, az ismerős és ismeretlen arcok, azoké, akik eljöttek ide, hogy valóban ünneppé varázsolják ezt a napot - mind-mind a művészet ügyét szolgálták. Kárpátalján immár hagyománnyá vált, hogy minden évben — a Költészet Napján — egy nap az irodalomé, a kultúráé. Balla D. Károly költő így szólt erről: „Lelkünk mélyén megszólal egy hang, hogy egymásra figyeljünk. Ha sikerül közelebb hajolni egymáshoz, meg volt az értelme, hogy idejöjjünk”. A Nagyberegi Költészeti Napok ürügyén nem tudósítást szeretnék írni, ezt már megtették a lapok. Véleményemet, észrevételeimet és gondolataimat tartom szükségesnek közreadni, a továbblépés elősegítésének szándékával. Örvendetes, hogy a manapság tapasztalható hatalmas társadalmi- gazdasági káoszban oly sokan mellénk álltak, segítettek, elsősorban a tanárok, a képzőművészek, de nem kisebb azok érdeme sem, akik a zsebükbe nyúltak, támogatták ezt a nemes vetélkedőt. Külön öröm, hogy akadt köztük farmer is. A költészetnapi versmondó verseny bölcsőjét Bátyúban ringattuk hét évvel ezelőtt. Az eltelt időszak alatt úgy a szervezés, mint a színvonal tekintetében nagyot léptünk előre, ennek a versenynek ma már rangja van. Mi több, hatására kisebb versmondó műhelyek szerveződtek Nagyszőlősön, Nagymuzsalyban, a Beregszászi 3. sz. Középiskolában, az Ungvári Dayka Gábor Középiskolában, Bátyúban, Palágykomorócon. A versmondást már az alsó osztályokban célszerű elkezdeni, ha verset értő, szerető embereket akarunk nevelni tanítványainkból. Gyakran fölmerül a kérdés: ki válassza meg az elmondani kívánt verset? A tanár? A diák? Válaszom: mind a kettő, ketten együtt. Merthogy a siker és az esetleges kudarc felelőssége mindkettőjüké. De vajon a versmondásban beszélhetünk-e egyáltalán kudarcról? Szerintem nem, akik az elődöntőn, a középdöntőn túljutva bekerültek a döntőbe, mindenképpen sikert értek el. Azok esetében pedig, akik csak az elődöntőig vagy középdöntőig jutottak el, megítélésem szerint vigasz lehet és kell hogy legyen a tudat, miszerint azzal, hogy készültek a versenyre, közelebbről ismerkedtek meg egy-egy költeménnyel vagy prózai művel - egyszersmind közelebb kerültek irodalmunkhoz, anyanyelvünk szépségeihez. Minden esetben a tanár feladata, hogy jól válassza meg a versmondó személyét. Fontos szempont, hogy a diák ne legyen beszédhibás. Nem tudom, mi az oka, de tény: egyre több a dyxlesiás gyerek. Sokan rosszul ejtik az s, sz hangokat, elmossák az r, s mássalhangzókat, röviden ejtik az í ú, ű magánhangzókat. Arra különösen vigyázni kell(ene), hogy a kiválasztott vers vagy próza megfeleljen a versmondó egyéniségének. A nagyberegi vetélkedőn a kisebbségi irodalmat Kányádi Sándor, Wass Albert és Kovács Vilmos versei képviselték. Azt gondolom, ennyi kevés, bár tudom, tanárainkhoz mostanában nem igen jutnak el a Vajdaság, Erdély, a Felvidék magyar íróinak és költőinek művei, így a válogatás lehetősége erősen szűkített. Ezt a problémát valahogy meg kell oldani, talán könyvcserével, legalább az iskolai könyvtárakba jusson el a kisebbségben alkotó írástudók egy-egy kötete. Van azonban a problémának egy másik oldala is: kárpátaljai íróink és költőink alkotásai szinte a „kezünk ügyében” vannak, mégsem válogatunk közülük. Mint az imént utaltam rá, a nagyberegi versenyen csupán Kovács Vilmos, Éva, hol vagy? című költeménye hangzott el. Pedig az utóbbi években erőteljesen fejlődő, az anyaországban is mindinkább elismert kárpátaljai magyar irodalom értékei több figyelmet érdemel(né)nek a versmondók részéről. Mindezek ellenére Nagyberegen voltak szép, felejthetetlen pillanataink. A felfedezés örömével hatott ránk például Wass Albert, Üzenet haza című költeménye, amely a mának is szól. A vers előadása lebilincselte a hallgatókat, hisz annak minden sora úgy érintett bennünket, mint a síró hegedű szava: Üzenem az erdőnek: ne féljen, ha csattog is a baltások hada. Mert erősebb a baltánál a fa, s a vérző csonkból virradó tavaszra új erdő sarjad győzedelmesen, s még mindig lesznek fák, mikor a rozsda a gyilkos vasat rég fölfalta már, s a sújtó kéz is szent jóvátétellel hasznos anyaggá vált a föld alatt... A víz szalad, a kő marad, a kő marad. Tagadhatatlan, hogy vetélkedőinken sok a jó vers, de a gyerekek kevés költeménnyel képesek igazán azonosulni. A gyermekversek szinte teljességgel hiányoznak. Megoldásra váró feladataink egyike a középdöntő alaposabb megszervezése azzal a céllal, hogy ott is pártatlan zsűri dönthessen a legjobb előadók személyéről. Javaslom, hogy az 1994-es vers- és prózamondó verseny szervezésébe kapcsolódjanak be a beregszászi színház ifjú művészeti is. Itt kellene felfigyelni a jövő tehetségeire, s egyengetni útjukat a teljes kibontakozás irányában. Az is gond, hogy a versenyen ugyanabban a kategóriában kell indulniuk az 5-9. osztályok diákjainak. De miért „kell”? Nincs különösebb akadálya annak, hogy a versenyt akár három kor kategóriában rendezzék meg, csak vállalkozó iskola, anyagi fedezet és szervezői gárda kellene. A jelenlegi gyakorlat szerint Bátyú és Nagybereg felváltva, kétévenként rendezi meg a költészetnapi vetélkedőt. Bátyúban párosévenként a 10-11., a páratlan években Nagyberegen az 5-9. osztályosok versenyeznek. Reméljük, a közeljövőben számíthatunk más telelpülések (közép)iskoláira is, mint helyszínre és rendezőre. Tapasztalataim azt mutatják, jóval több diáklány vállalkozik versmondásra, mint fiú. Ez is gond. Itt a magyar tanároknak kellene lépniük, megkeresve és bevonva a tehetséges fiúdiákokat, még akkor is, ha a fiúk többsége inkább vonzódik a technika vagy a matematika iránt. Sajnos, a vetélkedők után, amíg az élmények frissek, általában nem tudunk (talán nincs időnk?) leülni komoly eszmecserére; a zsűritagokra és a magyar tanárokra gondolok. Márpedig a színvonal további emelésének elősegítése végett ez szükséges lenne. Gondoskodnunk kell nyári irodalmi táborok megszervezéséről, amelyekre meghívhatjuk — meg kell hívnunk — a versmondó vetélkedők és a Kazinczy-kiejtési verseny legjobbjait, s amelyeken neves szakemberek 18