Kárpátalja, 2004. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

2004-12-31 / 53. szám

ifcwaar :iNDÁtíium­­ ia. Honismeret 80 esztendeje szállt el a munkácsi turulmadár Közel egy esztendővel ez­előtt azért ragadtam tollat a munkácsi turul történetének felidézéséhez, mert a közel­múlt kiadványai szinte kivétel nélkül annak a téveszmének az elterjedéséhez járultak hat­hatósan hozzá, amely az ung­vári várkertben ma is látható vasmadárral azonosította a valaha a munkácsi várhegy északkeleti fokáról, egy impo­záns millenáris emlékmű tete­jéről Verecke felé tekintő, cső­rében kardot tartó hatalmas turulmadarat. Jelen írás a kutatás újabb eredményeinek ismertetésén túl azért aktuális, mert 1924. december 17-én, tehát ponto­san nyolcvan esztendeje kényszerítette a cseh hatalom leszállásra a magyarság szent madarát, amely csupán hu­szonnyolc évig hirdethette Munkácson a magyar nép ezeréves Kárpát-medencei je­lenlétét Az alábbiakban következzék teljes egészében az egyetlen fellel­hető kordokumentum, amely a szemtanú hitelességével és mély fájdalmával örökíti meg a turul­madár eltávolítását a munkácsi millenáris emlékműről. A szomorú eseményről a vá­ros magyarságának egyik kiemel­kedő személyisége, R.Vozáry Aladár újságíró így számol be a Munkács című lap december 28- iki számában: „Idestova har­inc esztende­je annak, hogy Magyarország ezeréves fennállását ünnepelte. Nagy és fényes volt az ünnep, amely a testvéritlen, rokontalan nép európai országosának ezer évét hirdette. Az ezer év ritka év­forduló még a népek, nemzetek és országok életében is és a magyar­ság százszorosán büszke lehet arra, hogy ezt megérte s megün­nepelhette, mert Magyarország ezer éve küzdelmesebb volt, mint bármely más nép és ország ezer éve. A magyar nép és Magyaror­szág történelmi feladatot teljesí­tett, mikor ezer éven át védte Eu­rópát a barbár Kelettel szemben. És a magyar becsülettel teljesítet­te történelmi hivatását. Ezer éven át harcolt, küzdött, hogy Nyuga­ton nyugodtan dolgozhassanak, fejlődhessenek a nemzetek és or­szágok. Vérzett, hogy a Keplerek, Galileiek, Newtonok, Fultonok munkálkodásukkal előbbre vi­gyék az emberiséget. Ilyen misszió kevés népnek, kevés or­szágnak adatott. Joga és oka volt tehát a magyar nemzetnek és Ma­gyarországnak a millenium ün­neplésére. A lezajlott ünnepségeknek központja Budapest volt, de voltak ünnepnapjai Magyarország min­den városának, és a magyar vége­ken, az ezeréves múlt nevezetesebb helyein emlékoszlopot állított, em­léktáblát helyezett el a nemzet, hir­detve létét, nagyságát, dicsőségét. Emlékoszlopot állítottak a munkácsi vár keleti oldalára is. Az emlékoszlopon kiterjesztett szár­nyakkal, karddal a csőrében hatal­mas turul lebegett, a magyar hős­kornak szent madara. Emléktáblát helyeztek a vereckei szoros egyik ormára is. Az oszlopok, a táblák erősen voltak építve, hogy egy újabb ezer esztendő múlva is hirdethessék a múltat, a régi dicsőséget, az ezer­éves állami lét ünnepét. Az idő nem is bírt volna velük, csak az emberi kéz mozdíthatta ki azokat helyük­ről, csak emberi gyűlölködés rom­bolhatta le azokat. Változtak az idők. A végeknek új urai lettek, és pusztulásra, ledön­tésre, eltávolításra ítéltettek az osz­lopok és emléktáblák. Pedig azok nem ártottak senkinek és semmi­nek, nem árthattak senkinek és semminek, hiszen élettelen és lel­ketlen anyagból voltak. De ártal­matlanságuk ellenére is pusztulniok kellett a végekről, mert a múltról beszéltek, a múltat idéz­ték, és a múlt zavarólag hatott az új alakulatokban. Az oszlopok és em­léktáblák közül talán már egy sincs a régi helyén. A magyar végeken sötét éjsza­kákon robbanások szörnyű zaja hallatszott, titkos kezek nem tudták várni, hogy a műemlékeket, ha már így kellett lenni, szakavatott kezek szedjék le. Dőltek, mélységbe hul­lottak összetörve az emlékoszlo­pok, kiemeltettek s megcsonkíttat­­tak az emléktáblák és helyük eltor­zítva, csonkán maradt. A vereckei szoros egyik sziklaormán elhelye­zett emléktáblát két évvel ezelőtt rombolták ki szentségtörő kezek és most sor került a munkácsi vár tu­rulmadarára is. A munkácsi várat a csehszlo­vák hadügyi kincstár nagy költség­gel kaszárnyává alakíttatja át és át­alakítás közben sor került a turul le­rombolására, az emlékoszlop le­bontására is. Ez a művelet 124.000 koronába kerül. A munkálatok ok­tóberben kezdődtek meg és a nyu­gatról érkező, a nyugatra induló munkácsi vonatok utasai s a vár alatt elhaladó emberek már hetek óta látják, hogy a millenáris oszlop körül nagy s erős állványzatot emelnek. Sokaknak szívébe mar­kolt a turul leszedésének híre, az áll­ványok látása, sokak lelkét fájda­lom, keserűség töltötte el, hogy e történelmi emlék lebontás­ra van ítélve. Ködös nap volt környé­künkön is de­cember 17-e. A turul csőrében e napon már nem volt ott a kard, azt már előbb kivették. Dél­után a lenyugvó nap sugarai át­törtek a ködön s bearanyozták az állványbör­tönbe zárt tu­rult. Az oszlop körül emelt állvá­nyon minden hang és szó nélkül dolgoztak a munkások. Sem dal, sem fütty, mely a munkát kísérni szokta, nem hallatszott. A vár, mint az utóbbi időben mindig, nem hi­vatalos és nem katonai személyek előtt zárva volt. A falu utcái is üre­sek voltak, csak az ablakokból néz­ték a sváb gazdák, mi történik fenn a várban. Délután fél három óra körül járt az idő. A turulnak kőkockába ragadó karmait lefűrészelték. Az oszlop tetején hosszas és erős mun­ka után egyszer csak megmozdult a turul. Az emberkezek megmoz­dították, kimozdították helyéről. Lánc, kötél, a rabság szimbólumai vették körül s aztán parancs és uta­sítás szerint leeresztették a földre. Nem hangzott továbbra sem egyet­len hangos szó sem. Azoknak belsejében, akik ott voltak, sírt a lélek, zokogott a szív. Fájt nagyon, fájt kimondhatatlanul, ami történt. Az állványon dolgozó s magukat most nemzetközieknek valló ősla­kó munkások keblében is minden nemzetköziség ellenére fájóan dob­bant meg valami, amint hozzáértek a turulhoz, amint leeresztették a le­láncolt magyar vasmadarat. És egy távolabb eső faluban megszólalt a lélekharang. Valakinek lelke ugyanakkor szállt vissza az egek Urához... Az oszlop teteje üresen maradt. Csak a karom kapaszkodott erősen a kőkockába. Másnap az is lekerült a vár egyik sáncába. A turult a vá­rosi katonai raktárba szállították és a hét végére eltűnik az oszlop felső részének minden nyoma, csak a talapzat marad helyén... Most már örülhetnek azok, kiknek szemét, lelkét, gondolatvi­lágát bántotta a turul. Az oszlop és a turul nem zavarja tovább senki érzését. De azok, akik lebontását és eltávolítását sürgették és elha­tározták, nem végeztek alapos munkát. Mert még mindig ott van a vár, amely a múltra emlékeztet. Ha a múltat s annak minden em­lékét el akarják temetni és pusztí­tani, bontsák le a várat, szedjék szét a várdombját, fordítsák új irányba a Latorca folyását, tüntes­sék el a várat koszorúzó hegyeket, mert ezek mind, mind a múltra emlékeztetnek. A turul s a millenáris oszlop most már nem bántja azok szemét, akiknek eddig bántotta. De bánt­ja a mi lelkünket az az üresség, mely a turul s az oszlop helyén van. Valahányszor a vár alatt el­megyünk, lelkünk fel fog sajogni és fájdalmas érzéssel fogunk az üres helyre mutatni: ott szárnyalt a turul, ott állt az oszlop. Ezt fog­ják mondani unokáink is. Ők is tudni fogják, hol volt a turul és az ő lelküknek éppen úgy fog fájni az emlékezés, mint fáj nekünk, hogy nincs helyén a turul... Te pedig vas turulmadár, őseinknek szent madara, ki ve­zetted a honfoglalókat úttalan utakon, míg ideértek, menj utad­­ra, hová parancsolnak! Nem fe­lejtünk el. Viszed magaddal lel­künk szent érzéseit. Emlékezni fogunk Reád, valahányszor a hegy fokára nézünk s gondo­lunk, hol régen voltál. Nem kísé­rünk el, mikor vonatra tesznek, nem borítunk be télen is zöld le­velekkel, de lelkünk Veled, min­den érzésünk Nálad lesz. Zokog­ni fog a szívünk, mikor a vonat megindul Veled, mikor búcsút veszel a munkácsi vártól, honnan vigyáztál bérceinkre, völgyeink­re, vizeinkre, síkságunkra. Isten veled, turul madár! Ti pedig, nagy urak, kiknek ma ősi földünkön a hatalom ke­zetekbe adatott, ne vegyétek rossznéven, hogy mi, kik e föld­nek őslakói vagyunk, búcsú­zunk a turulmadártól. Ne vesse­tek ránk követ azért, ha fáj a lel­künk, mikor a múlt szent mada­rának sorsára gondolunk. Ti is csak így tennétek. És kell jönni időnek, mikor belátjátok, hogy kár volt a turult leszedni, az em­lékoszlopot lebontani. Jönni fog idő, mikor belátjátok, hogy csak az az ország lehet boldog, nagy s hatalmas, melyben mindenki érzését, minden nép emlékeit tiszteletben tartják”. (Folytatása következik) Popovics Béla: Munkács Krónika Január 3. 1849-ben ezen a napon szü­letett Kunszentmiklóson Aczél László, Ugocsa vármegye tanfel­ügyelője, aki Nagyszőlősön pol­gári iskolát indított. 1922-ben ezen a napon szü­letett Nemes Nagy Ágnes írónő. Január 4. 1904-ben ezen a napon meg­halt Nádasdy Ferenc (Fekete bég) hadvezér. 1905-ben ezen a napon szü­letett Papp László birkózó, edző, jogász. Január 5. 1761-ben ezen a napon szü­letett Debrecenben Diószegi Sá­­­­muel református lelkész. 1932-ben ezen a napon szü­letett Umberto Eco olasz író, akinek a legkiemelkedőbb műve a poszt­modern regény prototípusaként fémjelzett történelmi-bűnügyi re­gény, A rózsa neve. Január 6. 1776-ban ezen a napon szüle­tett Fazekas Mihály író, a Lúdas Matyi szerzője. 1807-ben ezen a napon szüle­tett Petzval József feltaláló. Kuta­tásai az elméleti és gyakorlati fény­tan, főként pedig a fényképzés te­rületén jelentősek. Január 7. 1660-ban II. Rákóczi György megkezdte Nagyszeben ostromát. 1785-ben ezen a napon Blanchard a léghajózás francia út­törője léggömbbel átrepült a La ---------------------------------------------------l a Manche-csatornán. Január 8. 1680-ban ezen a napon Thö­köly Imrét a kurucok a bujdosók fővezérévé választották Hajdú­szoboszlón. 1845-ben ezen a napon szü­letett Fényi Gyula csillagász. 1908-ban ezen a napon szü­letett Wass Albert író. 1986-ban ezen a napon hunyt el Fehér István Kossuth-díjas ve­gyészmérnök. Január 9. 1921-ben ezen a napon szü­letett Keleti Ágnes tornásznő, aki az 1956-os melbourne-i olimpián négy aranyérmet szerzett. Keresztyén Balázs és Vass Antal nyomán Naptár Január 3 Hétfő Benjámin Jn 3,13-21 „...úgy szerette Is­ten a világot, hogy egyszülött Fiát adta...” (16) 4 Kedd Leona Jn 3,22-36 „Aki hisz a Fiú­ban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet...” (36) 5 Szerda Simon Jn 4,1-10 „...az idő dél felé járt...” (6) 6 Csütörtök Boldizsár Jn 4,11-18 „Az asszony így válaszolt: Nincs...” (17) 7 Péntek Attila Jn 4,19-26 „Tudom, hogy el­jön...” (25) 8 Szombat Gyöngyvér Jn 4,27-38 „Jöjjetek, lássá­tok...” (29) 9 Vasárnap Marcell Jn 4,39-45 „...mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy va­lóban ő a világ üdvözítője.” (42) Versajánló Az idő fogyása. Néha nem gondolunk erre, néha úgy magához láncol ez a gondolat, hogy nem enged tovább. Év vége különösen alkal­mas időszak erre. Ha akarjuk, ha nem, a szám­vetés és a szembesülés, hogy megint elmúlt egy év, valamennyiünket megállít és elgondolkod­tat, miként is állunk az­zal, amiről a költő így beszél: „magányom tel­jesebb, elmém tisztább, terhem könnyebb”, egy­re könnyebb lesz. A Fogy időm című versben különösen szépen bontakozik ki az a bölcsesség, ahogyan az egyszerű dolgok felé fordul az emberi érdeklő­dés. Egyetlen mondat csak a költemény, de hiába hatalmas mondat, mégis tiszta, érthető, és lírai minősége könnyen át­­érezhető. Az értelmi és érzelmi csúcsa kétségkívül azokban a szavakban van, amelyekben kimondja a versbeni beszélő, hogy őt már csupán az egyszerű, érthető dolgok érdeklik: a „kövek alakja, felhők futása, szél zúgása...” És ahogy múl­nak az évek, „a földi léten túl hívogató, tágas fényesség”... Penckófer János Oravecz Imre Fogy időm, minden nappal, órával, perccel rövi­­debb, magányom teljesebb, elmém tisztább, ter­hem könnyebb, még egy év, még tíz, még húsz, a házak, gyárak, silótornyok felett, a hegytető­kön, a földi léten túl hívogató, tágas fényesség, már látni vélem végét az útnak, melyen idáig jöttem, nélküled, még rendetlenek hajlamaim, még hatalmában tart a vágy, még visszaélek tes­temmel, olykor még nemtelen célra használom gondolkodásomat, éjjelente felriadok hűlt he­lyeden, és nem tudom, hol vagyok, a fiamat ke­resem és remegek, ha nincs velem, a félelem és szorongás lelke még rajtam, még dolgozik ben­nem az önzés, a becsvágy, néha még erőt vesz rajtam az önsajnálat, sok még bennem a rom­lékony, a kikezdhető, még rám akaszkodik, visszahúz, amit a világból fel nem foghatok, de már nem úgy van, mint régen, már nem áltatom magam, nem remélek, tudom, már semmin sem lehet változtatni, már minden mindig így lesz, tehetsz, érezhetsz, mondhatsz bármit, lepereg rólam minden összetett, fontos, személyes, már csak az egyszerű, jelentéktelen és érthető dol­gok érdekelnek, kövek alakja, felhők futása, szél zúgása, vizek folyása, tűz izzása, növények élete, állatok halála, ilyenek és hasonlók. Kárpátalja Főszerkesztő: Kacsur Gusztáv Szerkesztők: Beregszászi Anikó, Popovics Zsuzsanna Munkatársak: Radó Zsolt, Baráth József, Gricza Csaba Molnár Ferenc, Szabó Zita Szerkesztőségi titkár: Fábián Eleonóra Szedés és tördelés: Turóczy Gábor LAPUNK MEGJELENÉSÉT AZ ILLYÉS KÖZALAPÍTVÁNY TÁMOGATJA Címünk: Beregszász, Korjatovics u. 3/2. Levélcím: 90200 Beregszász, Pf.: 38. Tel./fax: 2-32­ 77. E-mai­l: karphetlap @bereg. uzhgorod. ua Lapunk internetes változatának címe: www.karpatok.uzhgorod.ua/hetilap Lapengedély száma: 30 Na: 209 Lapalapító és kiadó: Kárpátalja Kft. Ungvári járás, Szűrte, Rákóczi út 43. Igazgató: Sepella Erzsébet Készült: Kárpátaljai Lapkiadó Vállalat Rt. Ungvár, Gagarin u. 42/1. Ofszetnyomás. Példányszám: 15350. Rendelési szám: 1898.­­ Terjeszti a Kárpátalja Kft. A lapunk címére beérkező kéziratok közlésének és szerkesztésének jogát fenntartjuk, azok­­ recenzálását, visszaküldését, továbbítását és megválaszolását nem vállaljuk. A címünkre­­ beérkező levelek szerkesztésének és rövidítésének jogát fenntartjuk. A publikációkban közölt tényekért minden esetben a szerző viseli a felelősséget. KapuaTOJiíio (Ha yropci>KÍií mobí) 3aciioBHHK i BHjxaBem>: TOB “KapiiaroJiiío” ra3era 3aciiOBatia 18. 12. 2000 p. PeccTpauiüne cbíaoutbo 3T JVs 209 Bia 25. 12. 2000 p. Ta3eTa BiaapyKOBaiia y BAT “BHaaßimuTBO “3aKapnaTT*i” fi 88011 m. y>Kropo/i, ayji. Farapina, 42/1, 3aKapnarci»KOi o6ji. yicpaíniti || HoMep 3aMOBjieiuiH: 1898 (Ocjic. apyK. Ymob. apyjc. apK. 4.) Twpa>K: 15350

Next