Kárpátalja, 2010. január-június (10. évfolyam, 2-26. szám)

2010-03-19 / 12. szám

TÁRSADALOM, KÖZÉLET * ? m ■ % _* ______________________________srsiuriT____________________________^ Életutak: Mucsicska János tragédiája Mucsicska János Gyula munkácsi görög katolikus kántortanító története tipi­kus XX. századi kárpátaljai sors: végigharcolt két világ­háborút, aztán megkínozták és kivégezték, mert úgy lát­szik, rosszkor volt rossz helyen. Családja évekig semmit sem tudott a hollé­téről, s amint halála, úgy re­habilitációja is szinte titok­ban történt meg. Mucsicska János 1894-ben, tehát még a Monarchia idején született az Ung megyei Orosz­­komorócon. Éppen „idejében” jött a világra ahhoz, hogy húsz­évesen, 1914 szeptemberében, azaz az első világháború kitöré­se utáni első napokban máris be­vonuljon Ungváron a 66. császá­ri és királyi gyalogezredhez. A karpaszományosként szolgáló fi­atalember Európa számos had­színterét bejárta, mígnem 19ló­ban orosz fogságba esett. Majd­nem egy évi raboskodás után si­került megszöknie, s kalandos körülmények között, Lengyelor­szágon keresztül jutott haza. A háború után elkövetkező cseh érában visszatért polgári foglalkozásához, azaz folytatta a tanítást. Amikor 1938-ban Mun­kács újra magyar fennhatóság alá került, a korabeli okmányok tanú­­sága szerint, amelyeket unokája, Guthy István bocsátott a rendelke­zésünkre, éppen a városhoz közeli Iványiban működött állami tanító­ként A második világégés idején hadnagyi rangban szolgált Mucsicska János a magyar hadse­regben, Kurszkban és környékén állomásozott. „Később azt mond­ta a feleségének, azaz a nagy­anyámnak, hogy „én senkit nem öltem meg, senkire nem lőttem, csináltam, amit kellett” - meséli Guthy István. - Jóval a háború vége előtt hazajött, úgy emlék­szem, azért szerelték le, mert a lá­bával volt valami probléma.” Amikor 1944 őszén bevonul­tak Kárpátaljára a szovjet csapatok, az elsők között tartóztatták le Mucsicska Jánost. „November 8- án reggel két katonatiszt állított be a munkácsi Oroszvégen álló ház­ba, ahol akkoriban lakott a család, s a nagyapát keresték. Nagyanyám mondta nekik, hogy férje az isko­lában van, s ők valószínűleg utá­namentek, elvit­ték, mert azután már senki sem látta” - emléke­zik az unoka. A család ez­után hosszú éve­kig semmit sem tudott, nem is hal­lott az elhurcolt férjről és apáról. Minden lehetsé­ges hivatalt meg­kerestek, még az ungvári katonai bíróságon is ér­deklődtek - hiá­ba. A katonai bí­róságon nem hi­vatalosan azt mondák nekik, soha nem fogják megtudni, mi tör­tént az eltűnttel. Ennek ellenére Mucsicskáék kitar­tóan nyomoztak tovább és remény­kedtek. „A fia és édesanyám, a lá­nya is mindvégig hitték, hogy élet­ben van, s előbb-utóbb hazatér. El­járt hozzánk annak idején egy jós­nő, az is azt hajto­gatta, hogy haza fog jönni” - em­lékezik vissza azokra a nehéz háború utáni évekre Guthy, akiben mély nyo­mot hagyott, hogy meg sem is­merhette nagyap­ját. Múltak az évek. Időközben hazatértek azok a „málenykij ro­botra” hurcoltak, akik túlélték a sztálini lágereket, s azok is, akiket később kulákként vagy hitük mel­letti kiállásukért hurcoltak meg. Végül, több mint tíz évvel később, 1958-ban a szovjet hatóságok a család kitartó kutatását lát­va kiállították Mucsicska János halotti bizonyítvá­nyát. Az okmány ki­válóan szemlélteti annak a konnak a kö­nyörtelenségét és ci­nizmusát. A halál oka: ismeretlen, a halál helye­ ismeret­len - áll a nyomtat­ványon, miközben a hatóságok pontosan tudták, s a halotti bi­zonyítványban fel is tüntették az elhalá­lozás dátumát: 1945. január 30. A halottá nyil­vánítással az állam, a rendszer a jelek szerint minden tájé­koztatási kötelezett­ségét letudottnak te­kintette, s a család­nak egészen a rend­szerváltásig nem is sikerült további részleteket megtud­nia az ügyről. Mucsicska Tibor, az elhunyt fia, és Guthy István, az unoka a kilenc­venes évek közepén értesült arról, hogy a Kárpátaljai Megyei Levél­­tárban esetleg választ kaphatnak az őket kínzó kérdésekre. „Elmen­tünk az archívumba, s megkérdez­tük, vannak-e Mucsicska Jánossal kapcsolatos anyagaik. Azt mond­ták, mindjárt utánanéznek a dolog­nak, s néhány perc múlva már jöt­tek is a válasszal, hogy igen, van­nak ilyen dokumentumaik. Kap­tunk egy időpontot, amikor bete­kinthettünk az anyagba. El is men­tünk, s egy napon át olvastuk azt a nagy iratcsomót” - tudtuk meg Guthy Istvántól. A 10943-as számú ügy jó né­hány, összességében mintegy 6-7 kilónyi kihallgatási jegyzőkönyv­ből áll, miután a foglyot 1944 őszén és telén naponta többször is kihallgatták. Csak sejteni lehet, hogy a vallatásra Ungváron került sor, miután a dokumentumokból ez nem derül ki egyértelműen. A jegyzőkönyvekből megtudható, hogy bár Mucsicska János csak tolmácsként működött, mivel ma­gyar kémelhárítók kihallgatásain fordított, a szovjet vallatok kíván­csiak voltak tiszttársai nevére, il­letve azokra az ügyekre, amelyek­kel foglalkoztak. „Az ügyhöz csatolták számos szovjet állampolgár vallomását is, akik Kurszkban találkoztak nagy­apámmal - emlékezik vissza Guthy István a levéltárban olvasot­takra. - A tanúvallomások többsé­ge rendes emberként jellemezte őt. Egy-két ember nyilatkozott csak elítélően róla, de ezekben az ese­tekben erősen kilógott a lóláb, lát­szott, hogy ezt e­l kellett ’ mondani­uk.” Az I. gárdahadsereg katonai bírósága, amely Mucsicska János ügyét tárgyalta, egy őrnagyból és egy közlegényből állt, s különö­sebb hezitálás nélkül ítélte golyó általi halálra a vádlottat 1945 ja­nuárjában. Az ítélet indoklása szerint Mucsicska János bűne az volt, hogy 1942-ben bevonult a magyar hadseregbe, ott elvégzett egy kémelhárító tanfolyamot, s a kurszki területen , jelen volt” (!) szovjet állampolgárok kihallgatá­sánál és kivégzésénél. „Az ügy­höz csatolták nagyapán kegyelmi kérvényét is, amelyet azonban el­utasítottak. Az aktákon több ma­gas rangú szovjet vezérkari tiszt aláírása szerepel, azoké, akik foglalkoztak az üggyel, felügyel­ték azt, illetve jóváhagyták a ha­lálos ítéletet” - mondja Guthy István, emlékeztetve, hogy nagyapja távolról sem egyedüli áldozata volt a megszálló erők tisztogató akcióinak. A korszak­kal foglalkozó kutatások alapján úgy véli, hogy Kárpátalján leg­alább 200-300 volt magyar tisz­tet hurcoltak el 1944 őszén a szovjet hatóságok, akiknek egy jelentős részét rövid időn belül kivégezték. A család máig nem tudja, hol nyugszik Mucsicska János. A megyei levéltárban érdeklődé­sükre azt mondták, sosem fog ki­derülni, hová temették a tanítót. „Az erre vonatkozó kevés anya­got a rendszerváltáskor állítólag Moszkvába vitték. A kilencvenes évek kutatásaiból kiderült, hogy a szovjet csapatok bevonulása után elfogott és kivégzett magyar katonák holttestét valószínűleg a két ungvári temető valamelyi­kében temethették el, méghozzá jeltelen sírokba, a „sorok közé”, esetleg a városon túl, a Perecseny felé vezető út mentén ásták el őket” - magyarázza Guthy Ist­ván. A megyei levéltár igazolást is kiadott a Mucsicska János ügyé­vel összefüggő anyagaik alapján. Ezek szerint a kántortanítót 1944. december 17-én (!) tartóztatták le, s 1945. január 21 -én ítélték halál­ra a Szovjetunió Legfelsőbb Ta­nácsa elnökségének egy 1943-as rendelete (!) alapján. Az ítéletet 1945. január 30-án hajtották vég­re, a helyszín azonban nincs meg­jelölve. A levéltári igazolásból az is kiderül, hogy a megboldogultat a politikai repressziók áldozatainak rehabilitációjáról rendelkező 1991-es ukrán törvény értelmé­ben azóta rehabilitálták. .Mind­erről semmit sem tudtunk - jegyzi meg Guthy István. - Ha nem megyünk el a levéltárba, ha nem érdeklődünk, talán máig sem tud­juk, hogy mi lett nagyapám sor­sa, ahogy azt sem, hogy már re­habilitálni is érkeztek.. hk A 10943-as számú ügy A kivégzést és a rehabilitálást egyszerre tanúsító 1997-es levéltári igazolás Vasárnapi üzenet A történelmi keresztény egy­házak ebben az időszakban a hús­­vétra felkészítő böjti időszakot tartják. A modern kor néprajzi ku­tatásai, és őseinktől maradt hagyo­mánykincsünk világosan mutatja, hogy a böjtnek nagy kultusza, gya­korlata volt a régi időben. A kereszténységhez hasonló­an más népeknél is megvannak a böjt megfelelő formái, amelyhez hozzákapcsolódnak bizonyos kul­tikus elemek. Számos vallásban ilyenkor az adott vallás szent he­lyeire kell elzarándokolni. Az egy­házatyák a böjti időszakot egy uta­lásnak, zarándoklatnak tekintik, melyben lelkünk szent helyére tudunk eljutni. Lényegében a bib­liai hagyományban szereplő meg­térés gondolata jelenik meg ben­ne. Az egyház ősidőktől vallja, hogy a pusztán testi böjtölésnek önmagában nincs értelme. Csak akkor van értelme, ha az ember az önfegyelmet gyakorolni tudja. Krisztus a böjt gyakorlati folya­matára nem tesz utasítást Csak azt mondja el meglepő gyakorisággal, hogy „imádkozzatok és böjtölje­tek”. Mintha azt mondaná: figyel­jetek arra az Istenre, aki megalkot­ta az embert és értékrendet adott neki. S térjetek vissza azokhoz az eredeti gondolatokhoz, amelyek benneteket emberré, néppé tesz­nek. Amikor Krisztus a tanítvá­nyokkal beszélget a mennyek or­szágáról, akkor is ezt a gondolko­dást tisztítja meg. Minden alka­lommal, amikor Krisztus az Isten országáról mint az ember végcél­járól beszél, a tanítványok heves vitába kezdenek, hogy ki melyik helyet foglalja majd el abban. Krisztus azonban mindig feléb­reszti őket, mintha szinte azt mon­daná: „Oda előbb el kell jutni!” Olyan humanizmust mutat be Krisztus, amely nem előre leosz­tott lapok alapján épít fel egy kul­túrát, hanem valódi emberi telje­sítmény alapján. „Ki tudjátok inni azt a poharat, amelyet én ki­iszom?” - mondja Zebedeus fiai­nak. A szenvedés kelyhe a meg­váltás eszköze Krisztus filozófiá­jában. Az utókor számára pedig a munkának a jelképe, amelyet sen­ki nem kerülhet el, amit nem le­het helyettesíteni annak, aki való­di fejlődést szeretne elérni a saját életében. A böjt szellemisége nem köt­hető soha naptári időszakhoz. Ezt Krisztus azzal tudatosítja, hogy felszólít: legyetek készen, mert a napot és órát nem tudjátok. Nem lehet egy személy és egy nép éle­tében befejezett állapotról beszél­ni. Mindig azon vagyunk, ami fel­adatok és kihívások örök jelenlé­tét, megoldások keresését kell, hogy jelentse számunkra. A ke­resztény és nemzeti eszmék meg­élésének újabb és újabb megpró­báltatásai vannak és lesznek is előttünk. De eddig is és ezután is örök értékek állították „talpra a magyart”. A becsület, a hősiesség, a tisztelet, a munka, az önértéke­lés és önbecsülés (magyar virtus), a család és gyerekvállalás vezet­te, éltette és jellemezte nemzetün­ket. Ezek az erények egyszerre keresztények és magyarok. Gondolataink megtisztítása vezessen el bennünket az ősi esz­mények kereséséhez és az igazi értékek megvalósításához. Marosi István nagybégányi görög katolikus áldozópap Részvétnyilvánítás A KMKSZ Técsői Alap­szervezete őszinte részvétét fejezi ki Erdei Jolánnak és csa­ládjának Erdei Antal, a férj, apa, nagyapa elhunyta miatt.

Next