Kárpáti Igaz Szó, 1992. január-március (73. évfolyam, 1-46. szám)

1992-03-17 / 36. szám

II. ÉSZTORSZÁG HAT HÓNAPJA AZ ÖNÁLLÓ Egyre nehezebben boldogul az észt átlagember, mindennapi gondokkal küzd. A több mint négy éve tartó feszültségtől és a gazdasági nehézségektől elfá­radt nép nem vonult ki az ut­cákra, hogy üdvözölje az Egye­sült Államok alelnökét, amikor Dan Quayle nemrég Tallinnban járt. Vilniusban néhány nappal később, amikor odalátogatott az alelnök, tele voltak az utcák. Észtország még mindig az úgynevezett rubelországok közé tartozik. Ebből kifolyólag a volt Szovjetunió gazdasági nehézsé­geit itt sem küszöbölhetik ki. A határokon a vámrendszer még nagyon messze van a tökéletes­től, s még mindig állomásoz­nak Észtországban szovjet ka­tonák. Az árak már több mint egy éve elszabadultak, tehát az a tény, hogy drágább lett az élet, már nem sokkal. Úgy tű­nik, Oroszországhoz képest Észt­országban lassúbb az infláció üteme. Az Észt Bank elnöke, Siim Kallas szerint, az észt ko­rona bevezetése április elejére várható. Bár újabb időpontok is felmerültek. Az Észt Bankból kiszivárogtatott hírek szerint inkább június eleje a megfele­lőbb dátum. A gazdasági helyzetet tovább rontják a véleménykülönbségek Oroszországgal az export—im­port kérdésekben, Oroszország egyre újabb — megállapodáso­kon felüli — élelmiszer-szállítmá­nyokat követel Észtországtól, közben nem tesz eleget saját kö­telezettségeinek,­ s így az ener­giahordozók és a nyersanyagok nem jutnak el Észtországba. Az energiahiány miatt akadozik a közlekedés, bár a menetjegyek megdrágultak. A központi fű­­téses épületek meglehetősen hi­degek. A felnőttek munkahelyü­kön több pulóverben dolgoznak, a kamaszok kénytelenek a far­mernadrág alá meleg alsót húz­ni. Egyelőre még járhatnak is­kolába, de ki tudja meddig, hi­szen a tanárok sztrájkkal fe­nyegetőznek, ha nem emelik a fizetésüket. A nyersanyag hiánya miatt több gyár leállt, emiatt ko­moly munkanélküliséggel kell számolnunk. Észtországban a nagyipart is a bevált szovjet el­vek alapján fejlesztették: a nyersanyagot és munkaerőt be­szállították, a termékeket ki. Jellemzőek a tallinni élelmi­szerüzletek hentesáru-osztályai, ahol általában napokig szárad néhány darab hús. A vásárlók ugyanazt a darabot már tegnap is, tegnapelőtt is ott látták. Időnként gyanús színű darált hús kerül a helyükre, majd később sült fasírt , amiben a vásárló a korábban látott elszáradt hús­darabok evolúciójának újabb eredményét gyanítja. A főváros­ban magasabbak az árak, mint vidéken. Miután felszabadítot­ták a kenyér és a tejtermékek árát (új év körül ezeknek a termékeknek a hiánya pánikot keltett), már nem kell félni az éhségtől, persze, ha győzi pénz­zel az ember. Egy liter tej 11 ru­belbe kerül, 1 kiló tejföl 50 rubel­be, a legolcsóbb felvágott 55—70 rubelbe, a füstölt kolbász 125 rubelbe, 10 darab tojás 17—26 rubelbe, 1 kiló krumpli 15 ru­belbe, a sertéshús kilója 75—88 rubel, 1 kiló kenyér 5—7 rubel. Csak jegyre kapható liszt, cső­tészta, cukor, fehér kenyér, al­kohol. Vaj és sajt hol jegyre, hol anélkül. Az észt átlagembernek viszont már kevés pénz jut az élelmi­szerekre. A többi szükséges áru­ról nem is beszélve. »Fehér em­bernek es csak a valutatulajdono­sok érezhetik magukat. Maris Makko tallinni tudósítónk RÉSZEI TÖRTÉNELMÜNKNEK, KULTÚRÁNKNAK templomot is, melyben sport­termet rendeztek be. Beszél­hetnék a biológiai tanszék mel­letti templomról is, mely je­lenleg előadóterem. Egyszerű­en rémes, amit a pártállam idején a templomokkal művel­tek. Pozitívumként említhetem, hogy a Tisztek Házával átel­­lenben álló templom ma már újra egyházi használatba ke­rült. Folyik a restaurálása. Külön szólnék az I. világ­háborús katonai temetőkről. Ungváron egykor három is lé­tezett, ma már csak egy van. — Igen. Mint egyik olva­sónktól megtudtam, a régi Zöld (ma: Artyillerijszkaja) utcában is volt egy katonai temető, melyet a csehszlovák nagyszőlősi megyeház elé. Sze­retnénk újra felállítani Ungvá­ron Masaryk, illetve Dobransz­­kij szobrát is. Az­­eredeti szobrok, sajnos, eltűntek, úgy­hogy most újakat kell készí­teni. Ugyancsak fel akarjuk állítani Ungváron a sztálini terror áldozatainak emlékmű­vét is. A KMKSZ az idén lovas szobrot állíttat Beregszászban II. Rákóczi Ferencnek. A szobor tervét már láttam. Fel­állításával egyetértek, hiszen Rákóczi fejedelem sokat tett Kárpátaljáért, az itt élő népe­kért, szabadságukért. Ugyancsak ebben az évben kap szobrot Ivan Olbracht, akinek, az idén méltatjuk szü­letése 100. évfordulóját. A kő­ »Elsősorban akaratra van szükség« Ödön várak, kastélyok, melyek falai közt egykor a történelem íródott. Templomok, melyeket évszázadok hosszú során át mindig felkerestek a lelki békére vágyó hívek. Szobrok és emléktáblák, mi­ket nemzeti nagyjaink tiszteletére állítottak az itt élő népek. Műemlékek, emlékművek... Részei történelmünknek, kultúránknak, nemzettudatunknak. Meglétük növelheti nemzeti önbecsülésünket. De hogyan is állunk műemlékeinkkel? Hogy információkat szerezzek a kérdésben, felkerestem a Műemlékvédelmi Társaság konzultánsát, IVÁN LAT KÖT. — Hány műemlék, illetve emlékmű található jelenleg Kárpátalja területén? — Mintegy 2 000 szerepel az állami nyilvántartásban. — A II. világháború előtt viszont voltak olyan szobrok, különböző műemlékek vidé­künk városaiban, falvaiban, melyeket a 40—50-es években leromboltak, illetve amelye­ket a későbbi évtizedek során katasztrofálisan elhanyagoltak, vagy kiforgattak eredeti mi­voltukból... — Igen. Kezdjük talán a szobrokkal, Ungváron például szobra állt Masaryknak, Dob­­ranszkijnak, Munkácson szob­rot kapott Mitrak, Nagyláz és Daróc között az 50-es évekig állt Edmund Egon szobra. Az ír származású Egon a múlt század második felében kor­mánymegbízásból érkezett Kár­pátaljára, hogy az ún. verho­­vinai akció keretében előmoz­dítsa a térség gazdasági fej­lődését. Sorsa tragikusan alakult, ismeretlen tettesek megyilkolták... A világháború előtt Kárpátalján sok szép emléke volt a faépítészetnek. Több fatemplomot később le­romboltak vagy átépítettek. De átalakították például az ungvári Tiszek Házával szem­ben álló egykori evangélikus és a magyar érában egyaránt szép rendben tartottak. 1944- ben viszont a bevonuló szovjet csapatok páncélosai szétrom­bolták. — És sajnos, tegyem hozzá, e szépen gondozott egykori te­mető helyét már be is építet­ték. Nagydobronyban ugyanak­kor szépen helyreállították az I. világháborús emlékművet. — Kanyarodjunk vissza a szobrokhoz. A II. világháború előtt több magyar vonatkozású szobor is díszítette városain­kat. Vegyük például Dayka Gábor szobrát... — Ezt 1945-ben távolítot­ták el eredeti helyéről, az egyetem kémiai tanszéke előtt álló talapzatáról. A KMKSZ- hez és a szlovák szövetséghez hasonlóan mi is szorgalmazzuk, hogy helyezzék vissza eredeti helyére. Léteznek azonban még bizonyos erők itt, Ungváron, akik nem akarják megérteni, hogy minden népnek joga van méltóképpen kifejezni tisztele­tét nemzeti nagyjai iránt. — Az elkövetkező időszak­ban mely szobrokat tervezik visszaállítani, illetve milyen új szobrokat akarnak felállítani? — Perényi Zsigmond szob­ra immár szerencsésen vissza­került eredeti helyére, a régi rösmezei járási Kolocsaván élt író a ruszinok mindennapjait örökítette meg. Terveinkben szerepel Duh­­novics ungvári szobrának fel­állítása. Ezt követi Sevcsenko emlékművének felavatása. Munkácson, sajnos, vita rob­bant ki afölött, hogy Munká­csy Mihály vagy Mitrak kap­jon-e szobrot. Szerintem az ilyen vita felesleges, mindket­ten érdemesek arra, hogy em­lékművük álljon a városban. Munkásságával Konsztantyin Matezonszkij, az egykor élt görög katolikus lelkész, az is­mert kulturális tényező, a fil­harmónia első énekkarának megalapítója is kiérdemelte, hogy szobrot kapjon Ungvá­ron. Lehetséges egy Árpád-em­lékmű felállítása is. — Mire van szükség egy szobor felállításához? — Elsősorban akaratra, to­vábbá pénzre és tervrajzra. A pénzzel problémák vannak gazdaságunk általános helyze­téből kifolyólag. De ha van elég akarat és kitartás az em­berekben, akkor össze lehet gyűjteni a szükséges összeget. Ha a szoborfelállítási tervek sikerülnek, ha restaurálni tud­nánk kallódó műemlékeinket, azzal nagyon sokat nyerne Kárpátalja, az itt élő vala­mennyi nép. Ezáltal is szebbé tudnánk varázsolni vidékün­ket. Szülőföldünket, melynek minden adottsága megvan ah­hoz, hogy egy kis Svájc le­gyen. — Reméljük, egyszer az is lesz. Köszönöm a beszélgetést. Lajos Mihály 1992. MÁRCIUS 17., KEDD ÍGÉRETES EGYÜTTMŰKÖDÉS A napokban Budapestre utazott a Kárpátaljai Állami Levéltár Vaszil Griga igazgató vezette küldöttsége, hogy együttműkö­dési szerződést írjon alá a Ma­gyar Országos Levéltárral. A két levéltár eddig elég la­za kapcsolatban állt egymással, közös kutatásaink rendszertele­nek voltak. Dr. Buzásy János, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója, aki szívélyes ven­dégszeretettel fogadta küldöttsé­günket, kifejtette, hogy levéltá­rainkban sok olyan okmány ta­lálható, amelyek kölcsönös ér­deklődésre tartanak számot a ku­tatók részéről. Szükség van tehát arra, hogy a levéltárosok köl­csönösen feltárhassák, másolhas­sák, tanulmányozhassák, feldol­gozhassák, majd tudományos igényű publikációkban közöl­hessék azokat. Megegyezés született arról, hogy évente 60—60 munkanapot tölthetnek kölcsönösen tudomá­nyos dolgozóink a másik fél le­véltárában. Gyakorlatilag ez annyit jelent, hogy 2­2 levél­táros egy-egy hónapot dolgozhat vendégként Budapesten, illetve Beregszászon. Együttműködésünk első sza­kaszán a Magyar Országos Le­véltár a mohácsi vészig, tehát az 1526-ig terjedő időszak levél­tári okmányainak másolatait ké­ri tőlünk. Ez körülbelül 32 ezer levéltári egységet tesz ki. Ter­mészetesen ennyi okmányt át­fényképezni, lemásolni évekig tartó munkát jelentene. Ezért a Magyar Országos Levéltár úgy döntött, hogy egy nagy telje­sítményű, több mint 300 ezer forint értékű fénymásoló­gépet ajándékoz a Kárpátaljai Állami Levéltárnak. Természetesen a budapestiek biztosítják az ehhez szükséges anyagokat (papírt, festéket stb.-t) is. Milyen okmányok iránt fogunk érdeklődni mi, kárpátaljai levél­tárosok? Elsősorban azok iránt, amelyek kapcsolatban állnak vi­dékünk múltjával, történelmé­vel. Célunk az, hogy segítsé­get nyújtsunk Kárpátalja tudo­mányos igényű történelmének megírásában. Az elmúlt 40 év során született ilyen tárgyú mű­vek zöme ugyanis egyoldalú, ten­denciózus volt, azokban főleg sztrájkokról, tüntetésekről, a kommunista párt által szervezett különböző akciókról esett szó. Kárpátalja történelme nemcsak ebből állt! Nagy érdeklődésre tartanak számot részünkről az 1938— 1944-es évek dokumentumai. E korszak okmányai levéltárunk­ban bizonyos mértékben hiányo­sak. Nem zárható ki az, hogy a magyar hatóságok azok zömét 1944-ben elszállították Kárpátal­járól, és esetleg éppen a Ma­gyar Országos Levéltárban tá­rolták. Bővülnek egyébként kapcsola­taink a kassai és a nagymihályi levéltárosokkal is. Szlovák kol­légáink már kiválasztották levél­tárunkban az őket elsősorban ér­deklő anyagokat (körülbelül mintegy ezer levéltári egységről van szó). Igyekszünk minél előbb elkészíteni és rendelkezé­sükre bocsátani azok másolatait. Cserébe természetesen sok érté­kes okmányt kapunk majd Kas­sáról és Nagymihályról. Úgy vélem, a kárpátaljai le­véltárosok együttműködése ma­gyarországi és kelet-szlovákiai kollégáikkal gyümölcsöző lesz, és új fejezetet nyit vidékünk tudományos igényű, mindenne­mű ideológiától mentes történel­mének megismerésében és meg­írásában. Foltin Dezső, a Kárpátaljai Állami Levél­tár igazgatóhelyettese Г TOLLHEGYEN ..................... ...........—---------: GÁZ VAN (?) — Na, mit gondolsz, hány egyezményt írtak alá Minszkben a független államok vezetői legutóbbi találkozójukon? — kér­dezte nagy hangon egy értelmiséginek tűnő férfi társától a minap a buszon, de аипак tanácstalanságát látva, diadalmasan jelentette ki: húszat, barátom! Hát nem abszurdum? Majd kis hatásszünetet tartva, fejtegetni kezdte,­­ bizony személy sze­rint semmi reményét nem látja annak, hogy a FÁK közötti vi­szony legalább valamelyest is megváltozott volna. Hiszen, ha nem az államfők diplomatikus mosolyából és derűlátó ígéretei­ből indulunk ki, hanem a reális tényekből, bizony korántsem mondható felhőtlennek ez a kapcsolat. Véleménye szerint Orosz­ország még ma is jobban hisz az Egyesült Államoknak, mint Ukrajnának, ez utóbbi viszont inkább Németországnak és Ka­nadának, mint szomszédjának. Ennyi okmány elfogadása egy röpke találkozón szerinte nem más, mint porhintés, s kísérte­tiesen idézi a múltat. Bevallom, nem szeretem az alkalmi prókátorokat, az okos­kodó, még inkább kioktató hangoskodókat, még ha politizálás­sal próbálják is felhívni magukra a figyelmet. Ezúttal mégis azon kaptam rajta magam, hogy még akkor is az ismeretlen útitárs szentenciáin rágódtam, amikor ő már rég leszállt a busz­ról. A FÁK vezetőinek legutóbbi minszki találkozóján ugyanis valóban tömérdek egyezményt írtak alá, s ez tényleg a letűnt idők mechanizmusára emlékeztet. Hiszen hány rendelet, törvény született sebtében az egykori Szovjetunió parlamentjében és ugyan ki ne tudná, milyen eredménnyel? Nem beszélve arról, mennyi »sorsdöntő«, »történelmi jelentőségű« és hozsannázott párthatározat látott napvilágot? Vagyis ígértek — nem teljesí­tették, szavukat adták — nem tartották be. Végül aztán kol­dusbotra jutottunk. Félreértés ne essék: nem a minszki vagy a hozzá hasonló találkozók ellen van kifogásom. Ellenkezőleg. Meggyőződésem, hogy a végre önállóságukat elnyert államok súlyos gazdasági és társadalmi gondjait csakis a legfelsőbb szinten történő meg­beszélések, érdekegyeztetések és megállapodások révén lehet és kell is megoldani. Hogy aztán az említett közel kéttucat­nyi okmányban foglaltak hogyan realizálódnak majd, nem tu­dom, ez idővel mindenképpen kiderül. Arra viszont van pre­cedens, hogy korántsem minden megállapodást tartanak be. Türkmenisztán ugyanis úgy döntött, hogy nem szállít földgázt Ukrajnának, holott úgy látszott, a kormányfőknek a komoly nézeteltérések ellenére is sikerült végül megegyezniük. A csa­pok elzárása, igaz, »csak« a köztársaság gazdaságát érinti sú­lyosan, bennünket, a lakosságot, legalábbis közvetlenül, nem. Gáz van. Egyelőre. De mit hoz a holnap, nem tudni. Márpedig a bizonytalanság kételyeket ébreszt. Bennem legalábbis. És mindenképpen megkérdőjelezi a megegyezési­ek­ hitelességét. Márpedig ez igen komoly dolog. Mert hitegetni már nagyon sokat hitegettek bennünket. S lám, hova jutottunk... Kmetty Attila

Next