Kárpáti Igaz Szó, 1994. január-március (75. évfolyam, 1-23. szám)
1994-01-06 / 1. szám
II. Naptárunk NEMZEDÉKEKET NEVELT A MŰVÉSZET SZERETETÉRE Százhuszonöt éve született Lyka Károly (1869—1965) Kossuth-díjas művészettörténész és műkritikus. Eredetileg festőnek készült, Münchenben, Rómában tanult, de abbahagyta tanulmányait és úgy döntött, hogy írásaival szolgálja a magyar képzőművészet ügyét. Mint a Pesti Napló és a Budapesti Napló művészetkritikusa, hosszú éveken át harcolt a nagybányai festők, a magyar impresszionisták elismertetéséért és érvényesüléséért. Behatóan, foglalkozott művészetszociológiai vizsgálódásokkal. A Képzőművészeti Főiskola tanáraként, illetve igazgatójaként egész nemzedékeket nevelt a művészet szeretetére, az egyéni és újszerű látásmódra. A századelőn megalapította és mintegy másfél évtizeden át szerkesztette a Művészet c. folyóiratot. Munkásságának fontos részét kedvezik az utolsó 150 év magyar művészetét tárgyaló nagyszabású monográfiái, tanulmányai (»Nemzeti romantika«, »A művészetek története«, »Festészeti életünk a milleniumtól kezdve az első világháborúig« stb). Könyvesiolcomról gyakran leemelem Lyka Károly »Kis könyv a művészetről« c. munkáját. Beleolvasgatok, s mindannyiszor találok benne magamnak valami felfedezést, valami új gondolatot. A szerző többek között megszívlelendő tanácsokat, útmutatásokat ad ahhoz, hogyan nézzünk tárlatot, hogyan fogadjuk be a képeket, íme ízelítőül néhány részlet a könyvitől. »... Száz meg száz kép és mintázott holmi közt bizony hamar elszórakozunk s a nagy tömegben alig tudjuk elhatározni, hogy tehát miképpen is fogjunk munkához. A tekintet átsiklik az egyik képről a másikra s tétován kérdi: ha az egyik nagyon különbözik a másiktól, melyik a jobbik a kettő közül? Hogyan találjuk meg mégis az utat ezekhez a nekünk pillanatnyira idegenszerű művekhez, hogy szépségük ne maradjon előlünk mindenkorra elzárva? ... Ne az legyen a döntő pont, hogy milyen eseményt mutat a kép, minő novella, adoma vagy ötlet rejlik lenne. Mindez az író mesterségébe vág, s a jó író mindenesetre jobban adja elő nekünk a történetet, a novellát, az adomát, mint a jó festő. A képnek ez a külső témája vagy címe ne keltsen bennünk döntő rokon- vagy ellenszenvet. Mert a festő a festés, a forma és szín világában él, s ha már egyszer vele van dolgunk, ám hadd szóljon hozzánk az ő igazi hangján. ... A legfontosabb nézetünk szerint ez: vegyük a festményt festménynek, a szobrot szorornak, s ne azt nézzük rajta, hogy melyik földrajzi pontot, milyen lakodalmat vagy minisztert, vagy csatát mutat, hanem a festő minő színfölfedezéseket, minő tónusokat, minő vonalmeglepetéseket, minő rajztudományt, minő színérzékenységet, minő önálló egyéniséget mutat, s a szobrász miképpen sáfárkodik anyagával, hogyan rendezi el tömegeit, mennyire plasztikai az előadása, milyen eszközökkel fejezi ki formáit, milyen a stílusa, az önálló egyénisége. Mindenkit a maga nyelvén kell megértenünk s megközelítenünk.« —radvánci— Készül az új év első hóembere NEM ADJÁK FEL! Nehéz a mozgássérültek sorsa, többségük balesete után kénytelen volt megválni addigi foglalkozásától, szinte valamennyien családjuk segítségére, ápolására szorulnak. A laj azonban megedzi, lélekben megerősíti az őrültért, arra ösztönzi, hogy ne adja fel, maradjon közösségének hasznos tagja. Erről bizonyosodhatunk meg, ha ezekben a napokban ellátogatunk a Beregszászi Járási Könyvtárba, melynek olvasótermében kiállítást rendeztek a mozgássérültek munkáiból. Festmények, hímzések, fafaragások, goitelinek, subaszőnyegek, dísztárgyak kápráztatják el a látogatókat, valamennyi nem csak minőségileg kifogástalan kivitelű, de ízléses és szép munka is. Közülük is kiemelkednek Kacsó Béla subaszőnyegei és fafaragásai, Ari Ferenc, Jakubovics Katalin, Jaroszlava Bandurovics hímzései, Galina Blinova gyönyörű miniatűr motívumokkal díszített brosszai, a 18 éves beregsomi Horváth Éva konzervdobozoktól összeforrasztott míves dísztárgyai, Cseh Béla festményei. Egy éve alakult meg Beregszászon a mozgássérültek járási szervezete. Ez alatt az aránylag rövid idő alatt sokat tett annak érdekében, hogy könnyítsen azok sorsán, akik elvesztették mozgásképességüket. A legfontosabb azonban talán az hogy sikerült összefogni őket és tudatosítani témáik azt, hogy hasznos és tevékeny tagjai maradtak a társadalomnak. Ez a kiállítás újabb szép példája ennek! Tudósítónk Önt is érdekelheti A KÜLFÖLDRE UTAZÓK FIGYELMÉBE! A megyei vízum- és útlevélosztály figyelmezteti mindazokat, akik külföldre utaznak, hogy 1994. január 1 - től csak azok az útlevelek érvényesek, amelyekben ott látható a pecsét, miszerint »A világ minden országába érvényes«. Turistautazásokon is csak abban az esetben lehet részt venni, ha az említett pecsét bennevan az útje délben AZ UNGVÁR—MISKOLC JÁRATRÓL Lapunkban is megjelent a hirdetés, miszerint új autóbuszjárat indul Ungvár és Miskolc között. Több olvasónk is telefonált és kért bővebb felvilágosítást ezzel kapcsolatban. Az autóbuszállomás illetékesei elmondták, hogy az Ungvár—Miskolc autóbusz naponta közlekedik. Az indulás ideje 18 óra 40 perc kijevi idő szerint. A jegy ára egy irányban 160 ezer kupon. Jegyek elővételben is kaphatók. CD *SS£a„■ IGAZ SZÓ Tollhegyen. A keleti naptár szerint a kutya évébe léptünk. Az idén tehát az eb jegyében telnek majd napjaink, heteink, hónapjaink. Nem tudom, örüljek-e, bánkódjak-e miatta. Annyi biztos, hogy maszek vizsgálódásom szerint a naptárban feltüntetett állatjegyek az elmúlt esztendőkben nem vezettek félre bennünket. A ló évében ha nem is pegazusnak, de fáradt, meghajszolt gebének éreztük magunkat, a majom évében — mit is mondjak? — majmot csináltak belőlünk, az egér évében már templomi egerek voltunk, ami mostanságra annyiban módosult, hogy immár egy szegény templom szegény egerei vagyunk, így sajnos a jelek arra utalnak, hogy a kutya éve kutya egy év, azaz kutyaév lesz számunkra. Ami a kutyákat illeti, őket nem féltem különösebben. Sejtelmem sincs róla, hogy vajon az ő évük iránti tiszteletnek tud KUTYAÉV ható-e jó, de a kutyákat már tavaly megkülönböztetett figyelemmel tüntették ki az ország törvényhozói. Valamikor májusban ugyanis a leköszönőten levő minisztériumi kabinet egyik utolsó dobása az volt, hogy rendeletet hozott az ebadó bevezetéséről. Igaz, e rendelet érvényesítését azóta se veszik túlságosan komolyan (lásd: kutyába se veszik), amit az ebtulajdonosok — közöttük jómagam is — megkönnyebbüléssel fogadtak. Hiszen mi tagadás, az újabb adó nélkül is egyre összébb kell húznunk a nadrágszíjat, s lassacskán magunknak sem jut elegendő táplálék, nemhogy négylábú kedvenceinknek. Ennek dacára úgy döntöttem, egyelőre nem válok meg kutyámtól. Legfeljebb kénytelenek leszünk teérni a kevesebbel. Én valahogy majd csak ráhangolom magam — de miként magyarázzam meg a dolgot a kutyámnak? Különben is, a kutyák eléggéérzékeny, jószágok, sőt mint az egyik lapban olvastam, a kutyapszichológusok (!) megállapítása szerint gyakran álmodnak is. Ilyenkor lábuk, fülük meg-megrázdul, olykor apró vakkantásokat hallatnak. (Kíváncsiságtól meglestem alvó kutyámat, tényleg tapasztaltam nála ilyesmit.). S hogy miről álmodnak a kutyák? A cikkíró kénytelen volt rávallani, hogy erről még vajmi keveset tudnak. Teljesen laikus lévén a kutyapszichológiában, nem bocsátkoznék feltételezésekre. Mindenesetre úgy gondolom, hogy a kutyák csak kutyadolgokról álmodnak és álmodoznak: egy jókora velőscsontról, egy nyulacska hajszolásáról a réten stb. Számomra a legkellemesebb meglepetést az jelentené, ha netalán ez az újév mégse kutyaév volna. Ha a kutya évében az ember végre emberi életről álmodna. Sőt, a felébredés után is ilyen élet venné körül. Barát Mihály 1994. JANUÁR 19., CSÜTÖRTÖK MIT ÍGÉR 1994? (Befejezés) Sok ez, vagy a jelenlegi körülmények között teljes mértékben elfogadható? Nos, ha figyelembe veszszük, hogy az 1993. évi gazdasági és szociális fejlesztési előrejelzésben — melyet tavaly csak májusban tárgyalt meg a megyei tanács, így a szakemberek már az addig eltelt négy hónap tapasztalatainak birtokában állíthatták össze prognózisukat — az iparban 7,2 százalékos növekedést ütemeztek be ezen a téren, akkor bizony sok. Még akkor is, ha abból indulunk ki, hogy nem ez az első esztendő, amikor jóval kevesebb közfogyasztási cikket állítottunk elő a tervezettnél. Hiszen 1992-ben már 3,8 százalékos csökkenés volt tapasztalható 1991-hez viszonyítva. S miközben az iparcikkeknél ez a mutató 2,9 százalékkal volt alacsonyabb az előző évinél, az élelmiszercikkek esetében már 11,3 százalékkal! Persze mi, fogyasztók az említett adatok nélkül is tisztában vagyunk azzal, hogy mekkora a visszaesés a termelésben. Tudjuk, mert tapasztaljuk, hogy hiába vannak cipőgyáraink, egy pár papucsot nem lehet venni. És hiába vannak ruhagyáraink, az egykor elérhető áron kínált, csinos női és kislányka ruhák, pongyolák sem kaphatók ma a taitokban. S ha egyszer az olyan termék is hiánycikk, amit helyben állítanak elő, hogyan is várhatjuk el, hogy az állami és a szövetkezeti kereskedelem biztosítsa számunkra azokat az árucikkeket, melyeket a megye határain túlról kell behozni?! Mondjuk: a szappant, fogkrémet, kölnit (nem francia parfümre gondolok), szivacsot és más olyan közszükségleti termékeket, melyek mindennapjaink elengedhetetlen tartozékai? De nemcsak az iparcikk-üzletek üresek, konganak az élelmiszerboltok is. A kollektív mezőgazdasági nagyüzemek nem képesek úgy ellátni azokat, mint korábban és — mondjuk meg őszintén — nem is akarják. Azt termelnek, ami jövedelmet hoz, s nem azt, amire a fogyasztónak szüksége volna. Nem csoda hát, hogy a múlt évben a sárgarépa drágább volt a burgonyánál, hogy zöldségből és gyümölcsből még nyáron is csapnivaló volt a kínálat városaink boltjaiban. Eközben viszont a falusi kertekben nagy mennyiségű alma kárba veszett, mert felvásárlását nem volt kinek megszervezni... Paradox egy helyzet ez: miközben napról napra szegényedünk, tétlenül nézzük, hogy a megtermelt javak tönkremennek. Vajon nem azzal kellene kezdeni a munkát, hogy megpróbáljuk javunkra fordítani azt, amivel rendelkezünk? Nem azzal tennénk-e ma jót, ha nem hagynánk, hogy tonnaszám rothadjon el az alma a kertekben, hanem felvásárolnánk azt a lakosságtól, és elcserélnénk olyan árura a gyümölcsben szegény vidékekkel, melyre szükségünk van? Nehezen hihető, hogy a 22 ukrajnai és oroszországi megye között, melyekkel Kárpátalja gazdasági együttműködési szerződést írt alá (ez az adat a tavalyi májusi ülésszakon hangzott el, lehet, hogy azóta partnereink száma tovább nőtt, nem akad egy ilyen sem... Mondhatják persze, hogy az általános gazdasági hanyatlás megállítása nem ezen múlik. Hogy vannak fontosabb dolgok is, s az illetékesek azok megoldásán törik a fejüket. Elhiszem, de azért óhatatlanul eszembe jut az ismert közmondás: »Ki a kicsit nem becsüli...« Arra, hogy az ipar több közszükségleti cikket gyárt az idén, valószínűleg nem számíthatunk, hiszen tavaly a vállalatoknak csak az egyharmada tudta megtartani az 1992. évi termelési szintet, s még kevesebb az olyan kollektíva, melynek sikerült továbblépnie. Nem valószínű az sem, hogy a Kárpátalján gyártott termékekért cserébe kapott áru révén jelentősen csökkenthetjük a hiánycikkek számát. Hiszen ha vállalataink nem üzemelnek teljes kapacitással, cserélni se nagyon lesz mit. Enyhíthetnék viszont az áruhiányt a közös vállalatok, magáncégek, ha azzal foglalkoznának, amire eredetileg vállalkoztak. Csakhogy a több mint 4,5 ezer külgazdasági tevékenységet folytató szubjektum, melyből 458 a közös vállalat, vagy annak fióküzeme, jobbára csak kereskedik, nem termel. Nekik köszönhetően ugyan ma már lépten-nyomon Snickers csokoládéba meg Kaiser vodkába botlunk, de házi papucs és más szükséges árucikk náluk sem kapható. Nem a legjobbak a kilátások az üzemanyag- és az energiaellátás terén sem. A kőolajipari termékeknek már tavaly is csak a 39 százalékát kaptuk volna központosított ellátás révén, de még ez a mennyiség sem érkezett meg hiánytalanul, így aztán járhattuk a várost gyalog. Az üzemanyagválság csak a nálunk tankoló külföldi autósokat nem érintette, számukra az állami és a »magáit« töltőállomásokon egyaránt mindig volt benzin. A villamos energiával való takarékoskodás már a múlt év végéig megkezdődött. Még grafikont is összeállítottak az illetékesek arra, hogy melyik nap a városok mely részét, illetve mely falvakat kuksolnak ki az áramszolgáltatástól. Ám miközben mi gyertyafénynél készítjük a vacsorát, s gyerekeink szemüket erőltetve írják a másnapi leckét, Ungváron még nappal is égnek az utcai lámpák. Vajon megszámolta valaki is a város vezetői közül, hogy p például decembertól hányszor maradt kivilágítva az Ung-parti sétány, az Ungvár Szálló környéke, vagy mondjuk a Gagarin utca és levonta-e az elpazarolt energia árát a felelős illetékes fizetéséből? Egyáltalán: hogyan kérik számon (vagy még inkább: számon kérik-e) a kisebb és nagyobb vezetőktől, hogy miként tesznek eleget munkaköri kötelezettségeiknek? Ki felel és ki előtt a hozott (nem ritkán lakosságellenes) intézkedésekért? Azért például, hogy Ungváron decembertól egyik napról a másikra 4 ezer kartóval leccel emelték a cukor kilogrammonkénti árát, aztán újra a korábbi, 6520 kuponos áron árusították azt, ám aki tízezernél drágábban vette, az ihatott hideg vizet a p pénzére?! Hogy p például Bátyúban még a novemberi,decem- téri cukoradagot sem kapták meg az emberek, miközben Ungváron már a februárit is megvásárolhattuk? A bátyaiak vajon nem olyan állampolgárai ennek az országnak, mint más települések lakosai? Miért kell emberek százainak bűnhődniük azért, mert a helyi fogyasztási szövetkezet vezetői tehetetlenek? A vezető kádereket, azok felelősségét nem véletlenül hoztam szóba. A megyei tanács 1992. évi decemberi ülésszakán a gazdasági vezetőkkel szembeni elvárások fokozását az általános helyzet javításának egyik fontos feltételeként említették. 1993- ban ebtől is vajmi kevés valósult meg. Igaz, részint azért, mert — mint egyik megyei vezetőnk mondta — a parlament által alkotott törvényekben nemhogy kiskapuk, de nagykapuk is téren vannak, így aztán ki-ki azt csinál, amit akar. Távol áll tőlem, hogy általánosítsak, hisz személyesen is nagyon sok hozzáértő, nagy tudású vezetőt ismerek. Ám miközben ők dolgoznak, s közös javainkat igyekszenek gyarapítani, nem kevés az olyan káder is, aki csak a saját zsetét akarja megtömni. Ezeknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy az emberekkel törődjenek. De a helyükön maradnak. Pedig ezt a törődést egyre többen igénylik társadalmunkban. És nemcsak a nyugdíjasok meg a gyerekek, hanem a munkaképes fiatalok és a középkorúak is. Ezért az új munkahelyek teremtése, a meglévők elsorvasztásának megakadályozása, biztonságos szociális védőháló kihúzása — 1994-ben is az egyik legfontosabb feladat lesz, amihez rátermett vezetőkre van szükség. S hogy mire még? A szakemberek véleménye szerint kiemelten kell foglalkozni a népgazdasági ágazatok strukturális átépítésével, a közszükségleti cikkek gyártására orientálva azokat; versenyképpes termékeket kell előállítani, energia- és üzemanyagtakarékos technológiákat meghonosítani, fejleszteni kell az agráripari komplexum ágazatait is, ezen felül pedig a mezőgazdasági termékek feldolgozásával, készletezésével és tárolásával foglalkozó vállalatok műszaki átszervezése a legsürgősebb teendő. Jól ismert feladatok ezek — de vajon teljesíthetők-e? Lesz-e mód arra, hogy az országos gazdasági válság közepette előrelépjünk? Nem vagyok jós, így a kérdésre a választ sem tudom megadni. S mivel közgazdasági képbesítésem sincs, előzetes számításokkal sem szolgálhatok arra vonatkozóan, hogy sikeres lesz-e ez az esztendő vagy sem. Bizonytalanságban azonban nem hagyhatom az olvasót, ezért hadd idézzem Muhammed Szidik Afgán minap olvasott jövendölését. A Taskentben élő tudós-matematikus, akinek sok előrejelzése már eddig is teljesült, kiszámította, hogy 1995—1996 a gazdasági stabilizálódás kezdete lesz Ukrajnában, mely 2000-re a világ egyik legvirágzóbb országává válik. Ha tehát 1994-tel még nem is várható gyökeres változás, a legrosszabb esetben is már csak hét szűk esztendőt kell átvészelnünk, s láköszönt hozzánk a jólét. Tekintve, hogy az utóbbi időben alapostul megedződtünk, hozzászoktunk a böjthöz, ez a hét év nem is tűnik olyan soknak... Baksa Lujza