Kárpáti Igaz Szó, 1995. július-szeptember (76. évfolyam, 69-107. szám)
1995-09-19 / 102. szám
fi 1 Tírpísi litír író -------------- - Identitás Szabadegyetem (Nagykanizsa, 1995) Jellegzetes bükkösöktől, gyertyános-tölgyesektől körülölelve, a gyógyvizéről híres Zalakaros szomszédságában és nem messze a Balaton délnyugati csücskétől öt út találkozásánál fekszik Nagykanizsa. Neve a szláv eredetű »Knysa-fejedelmé, hercege« szavakból származik. Ebben a formában fordul elő első írásos említése, amely az 1245. évből való. Itt került sor az Identitás Szabadegyetem III. évfolyamának soron következő rendezvényére, melynek ezúttal a Thúry György Kereskedelmi Szakközépiskola adott helyet. Cseke Zoltán igazgató úr, a szervezőbizottság elnöke és munkatársai emelni tudták a tavalyihoz képest a rendezvény színvonalát, a résztvevők szellemi igényeinek kielégítését, valamint biztosították az anyagi feltételeket, azt a magas fokú szeretetet és odaadást, ami a résztvevők jó érzését biztosította. Amikor három esztendeje megrendezték Kanizsán az Identitás Szabadegyetem első »évfolyamát«, voltak akik — s talán nem is indokolatlanul — csóválták a fejüket. Minek kell ez a magyarkodás — mondták —, miért kell még ilyen programokkal is szítani azt a jól érzékelhető ellenszenvet, mely úgyis körülvesz bennünket? Hogy aggodalmaiknak lehetett valami alapja, azt az is igazolja, hogy a tavalyi, második kurzuson már a nemzetbiztonsági »szakemberek« is ott ültek a hallgatók között, mert attól tartottak, hogy valami malőr történik. Szerencsére nem jött közbe semmi s mára talán már egy kicsit meg is szelídült az alapgondolat, hogy tudniillik foglalkozni kell a nemzeti azonosságtudat kérdéseivel, és az ezzel kapcsolatos problémákkal. Ismét voltak hallgatók szinte az egész Kárpát-medencéből. Kassától Mariborig, Pozsonytól Brassóig terjed a kör. Az idei Identitás Szabadegyetemen a rendezők egy teljes napot szenteltek a 750. évét jubiláló Kanizsa múltjának ismertetésére. A Szabadegyetem nyitóelőadását a rendszerváltás egyik meghatározó politikusa, Pozsgay Imre tartotta. Többek között kitért az Európai Unióhoz való csatlakozás kérdéseire is. Gondolatai tanulságosak lehetnek számunkra is. — Mindenekelőtt világosan kell beszélni: szóhasználatunkban elfogadtuk azt a nyugati frazeológiát, amely szerint Európába tartunk. Mi ezer év óta Európában vagyunk! Európai kultúrát hoztunk létre, mégpedig az egyik legsajátosabbat, legszebbet, amire büszkék lehetünk. Ezt nem érdemes elvesztegetni semmiféle unió oltárán és céljaira. Viszont az Európai Unió fontos nekünk, mert a belépés gazdasági-társadalmi előnyökkel, nemzetközi kapcsolatépítéssel járhat, tehát magam is híve vagyok a csatlakozásnak. De nem szeretem azokat az illúziókat és azt a porhintő politikát, amelyek azt a képzetet keltik, hogy ez egy közeli dolog; vagy azzal kecsegtet, hogy az EU egy gyógyászati intézmény, amelyik majd kikezel bennünket a nyavalyáinkból. Aki körülnézett, az láthatja: ebbe az unióba csupa sikeres, a problémáikat megoldó országok kerültek. Tőlünk is ezt várják. A Szabadegyetem hallgatói több kérdést tettek fel Pozsgay Imrének: a kettős állampolgárságról, a demokrácia értelmezéséről, az ország hangulatáról, a nemzeti kisebbségben élő magyarokról, az alapszerződésekről. A délelőttök történelmi, irodalmi, kultúrtörténeti és művészettörténeti előadásokkal és beszélgetésekkel teltek el, a délutánonként népi kismesterségek tanulása, gyöngyfűzés, fafaragás, háncsbaba-készítés és tojáshímzés, valamint népdal, néptánc, versmondás, sportolás szerepelt a résztvevők programjában. Minden este volt irodalmi kávéház, különböző műsorokkal, színielőadásokkal, kamarahangversennyel. Az érdekesebb előadások közül megemlíteném: A szellemi környezetvédelem (identitás) a mai magyar kultúrában (előadó: Rajnai Miklós), Otthon — idegenben (előadó: Gazda József, Kovászna). Az Alapszerződésekről vitaindítót tartott Szentiványi István külügyi államtitkár. Magyarságtudat kisebbségben (előadó: Gál Sándor, Kassa, aki irodalmi estet is tartott saját költészetéből és prózai műveiből), Erdély politikai identitása (előadó: Fábián Ernő). Sikere volt a kárpátaljai festőművészek kiállításának, ami az Erkel Ferenc Olajipari Művelődési Házban volt megrendezve: Zincsenkó Irén (olaj), Turák Angéla, Szalay Myrtill (pasztell), Hasznyák László (akvarell) több mint 70 képzőművészeti alkotásaiból. A kulturális programok közül kiemelkedő volt még Galambos Lívia operaénekesnő előadói estje, valamint a kirándulás az Őrségbe, ahol a XIII. századi templomok hagytak maradandó emlékeket a résztvevőkben. A Nagykanizsai Identitás Szabadegyetem egyik meghatározó motívuma, hogy a határon kívül és belül minél többen megértsék: egy nemzet kultúrájának védelme, ápolása nem feltétlenül azonos a másik nép kultúrájának, s magának a népnek, az eltiprásával. Az egymás mellett élésből, a mások értékeinek elfogadásából gyönyörű kép alakulhat ki. Olyan ez, mint egy nagy rét. Attól szép, hogy sokféle, sokszínű virág díszíti. FcA Ernő Ungvár KATONA-NAPLÓ (9. folytatás) Október 20. A tegnap érkeztünk »haza«, ugyanis —ahogy azt egy öreg baka megjegyezte — »mezőgazdasági hadgyakorlaton« voltunk három hétig. Abban a kolhozban dolgoztunk, amelyik a mezőgazdasági kultúrákat szállítja a hadseregnek, vagyis: etet. Ha jobban odafigyelek, láthattam -tudhattam volna, hogy valami készül: utólag visszaemlékszem, hogy augusztus—szeptember folyamán nagyobb volt a rend, a katonai csínyek, kihágások, engedetlenségek, lazaságok ritkábbak voltak, mint annak előtte, kevesebben jártak és vásároltak a kantinban. Ez utóbbi azt jelentette, hogy ... kevesebb keksz és édesvíz fogyott, ami korábban divat volt mert a kantinban lehetett egy keveset lazítani, találkozni a haverokkal és udvarolgatni az ott dolgozó lányoknak-asszonyoknak, és ami a legfontosabb: olcsó volt a mahárka, a keksz és az édesvíz. Az utóbbiak elidegeníthetetlen részei voltak a katona kosztjának: négy-öt keksz, utána vagy közben egy palack málnás-citromosvíz, az előbbi feltankolódik az utóbbival, tele a gyomor, szent a béke. A Kantin-bojkottnak tudatos oka volt: a bakák nem költekeztek, gyűjtötték a zsoldot, mert — mint később kiderült— szükség volt arra a néhány rubelre. A magatartási hányados is tudatosan »megszerkesztve« javult, mert csakis a jó magaviseletű, fegyelmezett katonák utazhattak, márpedig utazni a legtöbb öreg akart. ... Külön e célra kiutalt vonattal utaztunk. A szerelvény kb. 18—20 vagonból tevődött össze: külön vagonokban voltak a nyugati régiók (Lemberg, Ungvár, Ivano-Frankovszk stb.) egyetemeinek, főiskoláinak, szakközépiskoláinak diákjai: ezredünk »küldöttei« éppen egy vagonnyian voltunk. Kb. tíz órát utaztunk, amelynek során a legemlékezetesebb az volt, hogy a vagonban is megtartották, azaz levezették a politikai foglalkozás esedékes óráit az éppen aktuális témakörben, amelynek kvintesszenciája: a rohadt kapitalisták éheztetik a szegény népet, Amerikában búza helyett gyomot termelnek, nálunk viszont olyan termések vannak, hogy a kolhozisták képtelenek betakarítani, azért leszünk segítségükre. Nem konzerváltam volna ezen esemény magasztos tartalmát, ha... nem tapasztaltam volna ott-tartózkodásunk napjaiban az ellenkezőjét: a tanyán, mert ott voltunk, férfit csak mutatóban lehetett látni: az aggokat, a kolhoz elnökét, a párttitkárt, egynéhány technikai szakembert, na meg a gyerekeket; a lakosság 95 százaléka nő volt. A férfilakosság felköltözött a közeli városba:cukorgyárban dolgoztak, hogy mikor, látogattak haza — talány maradt, mert ottlétünk ideje alatt nem érkezett egy sem. A bakák, na meg a vehemens női szakasz nem is hiányolta őket. Ami a termelést illeti, a kolhoz cukorrépa- és tengeri termesztéssel foglalkozott. A föld valódi fekete föld volt: egy-egy kifordított rög valóságosan csillogott a kelő nap fényében. Olyan hatalmas cukorrépákat húzogattunk ki a talajból, mint egy-egy ötliteres korsó. Pedig mint megtudtuk— az ültetéstől a betakarításig nem nyúlt hozzá senki: nem volt gyomtalanítás, kapálás, sorozás, ritkítás, beültették és... betakarították. A tengeriföldek két-két és fél kilométer hosszúságúak voltak, ám azokon is látszott a gondozatlanig jele: nem ritkították, csak itt-ott látszott, hogy kapálgatták. Ahogy végigvonultunk egy-egy soron, egy nap oda-vissza, tavalyi termésen jártunk: tengericsöveken, tengerikólókon, nem volt kinek betakarítani a termést, viszont volt ellenőrzés. Hogy ne legyen gond, s hogy meglegyen az a bizonyos piros pont az ellenőröktől, síndarabokat vontató traktorokkal letarolták a lábon álló kultúrát, leesett a hó, betakarta a mezőket, jött az ellenőr, szétnézett a végtelen síkságon és közös megelégedéssel konstatálták, hogy... megtörtént a betakarítás. Hogy de facto miként számoltak el, az titok. Apropó, a traktorok. Emlékszem, az egyik iskolai tankönyvünkben volt egy festményrepró: Sztálin atyánk meglovagolja az egyik hazai vaslovat. A kolhoz traktorai nem az előbbit, hanem az utóbbit juttatták eszünkbe: nyitott motorház, hatalmas vaskerekek óriási háromszögű szegecsekkel, vezetőfülke nélkül, beindítani kurblival lehetett, úgy a tizedik nekiveselkedés után. Olyan sebesen haladt, hogy le lehetett szállni róla, elszívni egy cigarettát, majd utána eredve, úgy tíz méter gyaloglás után felülni vissza a bakra. Nem láttunk sehol kukoricaszárítókat, azaz sajátosan oldották meg azt a problémát: a csűrök oldalfalaiból hiányzott minden második deszka, a szél ki-be kujtorgott, szárította a csöveket. Volt azonban valami, amiben csúcstartók voltak: cukorrépa-pálinka főzésében.. A tanya minden lakosa kiérdemelte volna a nagymesteri címet: 70—80 fokos szamogonkát főztek minden portán, anynyi volt belőle, hogy öntözésre is elegendő lett volna. Az első találkozásom ezzel a nemzeti itallal emlékezetes volt. A járási központ állomásáról autóval szállítottak a »tetthelyre«, sáros, gödrökkel teletűzdelt földutakon. Alaposan össze- és felrázva érkeztünk meg a tanya központjába, ott fogadott a helyi intelligencia kb. esti hat óra tájban. Egy, valamikor szebb napokat látott volt kúriában szállásoltak el: a szobák padlóira szalma volt terítve, arra borítottuk köpenyeinket, fejünk alá a hátizsákainkat, a vacsora a magunkkal hozott menázsi volt, ám előtte... Arra lettem figyelmes, hogy társaim nagy vehemenciával körülzsonganak egy idősebb nénikét, aki takarító volt a kolhozirodaként is funkcionált épületben. Hosszas rábeszélés után sikerült meggyőzni a mamát: két ember kíséretében elvonult, majd több palackkal tértek vissza. Az üvegekben majdnem fehér folyadék volt; tengericsutkával voltak bedugaszolva. Egy üveg ára 1 rubel volt (Akkor értettem meg, mi volt a laktanyai spórolás; a dörzsöltek tudták, hová megyünk). Parancsnokaink a helyi elöljáróság vendégszeretetét élvezték, úgyhogy zöld út volt nekünk is. Előkerültek a pléhcsuprok, két és fél decisek voltak, körbejártak. Soha életemben nem hajtottam fel egyszerre ilyen adagot, de vállalnom kellett, mert kilógtam volna a sorból, elvesztettem volna hitelemet a katonák szemében. Figyeltem, hogyan »végzik ki« a bögre tartalmát: mozdulatlanságba merevedtek, felvitték a csuprot az álluk szintjére, mélyet lélegeztek, majd kifújták a levegőt és be a piát! A bal kézben ott volt a darab szárított hal, ezt szagolgatták kísérőként. Próbáltam utánozni őket, de elvétettem a sorrendet: ajkaimhoz emeltem a csuprot és akkor... vettem mély lélegzetet. Sosem felejtem el! Olyan bűz csapta meg orromat, hogy azonnal felszólalt a gyomorsavam, de lesz, ami lesz alapon kortyolni kezdtem Úgy a harmadik nyelet után fellázadt emésztőcsatornám felső emelete valahol a nyelőcső közepe táján küldte volna vissza a büdös levet, néhány pillanatig libikókáztunk, én lefelé küldtem, az meg felfele. Óriási erőmbe tellett, hogy ne valljak szégyent, de végül is sikerült. Még a sor közepe táján se járt a bögre, már olyan bűz töltötte ki a tanterem méretű szobát, hogy elájultak a svábbogarak és potyogni kezdtek a legyek a plafonról. Szöllősy Tibor obsitos szakaszvezető |----------------------------------------------------- Naptárunk | Nagyszőlősön | van örök nyuclvahelye Ötven éve halt I meg Révész Imre | Mint egyik levelében írta, egész | I életében a magyar élet érdekelte, I I kisdiák korában megfigyelte a debreceni cíviseket, később a szentesi parasztokat. A fél évszázaddal ez- ' lelőtt elhunyt Révész Imre (1859— | | 1945) műveit valóban az életből | | merített élmények frissessége, a | | falusi témák hiteles bemutatása , jellemzi. A megjelenített alakokat, figura- | | csoportokat mindig egymáshoz való | | viszonyukban, lélektanilag is egy I I máshoz fűzött helyzetben ábrázolta, i E szemléletben fogant legjobb munkáinak zöme: »A törvény ' I nevében«, Csárdában, »Baleset I | után«, »A menekülő«, Dac, »Festő | I a faluban«. Az alakok modellállása, I a fénykezelés finomsága, a jelenetek egész drámaisága nemegyszer köz- Ivetlen láttatják a csodált mester, I | Munkácsy hatását. I Petőfi-témájú kompozícióin a I I költővel történő érzelmi azonosulás szándéka, a szabadságharc éltetése I a legfontosabb. E képeinek és a I I költő verseihez készített nagyszámú | | illusztrációinak központi helyük van | | életművében. A »Petőfi a népi ■ között« és a »Petőfi a táborban« ■ nosztalgikusan idézik föl a szabad-Iságharc tüzének, eszméinek őrzését. | A magyar vidék, a falusi és ta- | I nyasi hétköznapok tanulmányo- | írására alapozva születtek az alföldi szegények életét megdöbbentő való- Iságukban, részletesen bemutató I életképek Tengerihántás, Haza- | I térők, »Mindennapi kenyerünket« I lés különösen a kritikai realizmus i ■ egyik csúcsát jelentő Panem! c. . • munkája, amely a lélektani jellem- ‘ I zés tekintetében is legérettebb kom- I | pozíciója. Aligha véletlen, hogy I I szakmai körökben ez váltotta ki a I I legnagyobb elismerést és a művészettörténetben Révészt gyakran I egyműves festőként, a Panem II alkotójaként emlegetik. I Ez a meghatározás mégsem II tekinthető pontosnak, hiszen ecsetjei alól kikerült számos jól sikerült I arckép - szegényember-képmások, I | parasztportrék, önarcképe stb. - , | | továbbá jelentősek zsánerképei, I ■ könyv- és újság-illusztrációi. A Ti- ■ sza-vidéken, Boszniában, Szarajevóban és Nagyszőlősön készült I | rajzai maradtak az utókorra. I Ez utóbbiakkal kapcsolatosan el kell mondani, hogy sok szál fűzte őt . Nagyszőlőshöz. A Sátoraljaújhelyen I I született Révész festőnövendék ko- I I rában gyakran meglátogatta Nagy- I |szőlősön élő nővérét, itt töltötte vakációit. Később, immár ismert I művészként, feleségével együtt I | ismét idelátogatott. Kedvelte ezt a | I helyet, sok ihletet mentett a fel- I ■ tőrségéből. Zenész cigányok, pász- ■ torok alakját is nemegyszer meg-I örökítette ezen a tájon. 1942-ben lányával, Tabódyné | | Révész Klárával visszatért Nagy- | ■ szőlősre és itt élt egészen haláláig. . ■ Elszegényedve tengette életének | | utolsó éveit, ugyanakkor gazdag | | örökséget hagyott maga után. | | Műveit a Magyar Nemzeti Galéájában, a Katona József Múzeum . | ban, a Kárpátaljai Boksay József | | Szépművészeti Múzeumban és má- i I sutt őrzik. Szülővárosának kéz- Ie deményezésére 1989-ben egy vári- i 'dor-emlékkiállítást rendeztek mun- I káiból. Örök nyugvóhelyén, a I | nagyszőlősi temetőben az idén köp- tíjafát állítottak emlékére. ■ Révész Imre szellemi hagyaté- . ' kának ápolását vállalta fel az ötös évvel ezelőtt megalakult Révész II Imre Társaság, amely vidékünk | [magyar képző- és iparművészeti! ; tömöríti. /barát/'