Kárpáti Igaz Szó, 1998. április-június (79. évfolyam, 50-95. szám)

1998-06-23 / 91. szám

6. Kárpáti Igaz Szó Lapszél Ukrán »folk« Varsóban A közelmúltban Varsóban első ízben rendezték meg a lengyel—ukrán ifjúsági fesz­tivált. A rendezők elmondá­sa szerint a fesztiválprogra­mokon való népes részvétel arról tanúskodott, hogy nagy érdeklődés mutatkozik Ukraj­na iránt. A három nap során lengyelek százai »szállták meg« a főváros művelődési központját, a Modern Művé­szetek Házát, a Sztodola ifjú­sági klubot, ahol a legkülön­félébb stílusú folk-együtte­­sek és előadók léptek fel. Az érdeklődők ezenkívül részt vehettek a »Lengyel és uk­rán fiatalok csereprogramja« elnevezésű szemináriumon, a két ország ifjúsági szerveze­teinek népképviselőkkel va­ló találkozóján, megismerked­tek az ukrán—lengyel parla­menti csoport tagjaival. A rendezők egyébként elége­dettek a fesztivál eredmé­nyeivel, melyen újfent meg­bizonyosodtak az ukrán nép­művészet »nem kisvárosi« jel­legéről. Tehetségek híján elmarad a fesztivál? Szomorú hangulatban ért véget a Cservona Ruta zenei fesztivál elődöntője Odesszá­ban. Első ízben történt meg, hogy nem sikerült senkit sem kiválasztani az 1999-es meg­mérettetésre. S történt ez an­nak ellenére, hogy az idén kétszer annyi jelentkező volt, mint máskor. Szinte senki sem akadt, aki valódi táncze­nét adott volna elő. Valami­vel jobb volt a helyzet a rock­együttesekkel, ez iránt vi­szont nem mutatkozik akkora igény. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a városi helyhatalmi szervek katego­rikusan elzárkóztak a fesztivál támogatásától. Jó volna el­gondolkodni rajta, ilyen kö­rülmények között érdemes-e erőltetni a rendezvényt? Ismét lesz Szláv Bazár Július 1-én Odesszában in­dul a 8. nemzetközi művésze­ti fesztivál, a Szláv Bazár-98, melyet az idén Leonyid Kucs­ma, Ukrajna elnöke patronál. A fesztivál műsorán, melyet egyébként a világ legrango­sabb művészeti eseményei közt tartanak számon, számos különféle rendezvény szere­pel. A tradíciók szerint azon­ban a központi szerep a fiatal esztrádművészek versenyé­nek jut. A legjobb valóban a legjobbnak bizonyult Bulgáriában lezajlott a nemzetközi tv-műsorok ha­gyományos szemléje. Több mint 30 ország 300 pro­dukcióját nevezték be a vetélkedőre. A zsűri külön kiemelte Filipp Kirkorov »A legjobbat és csak önöknek« című show-műsorának tele­víziós változatát, mellyel a közkedvelt énekes mára be­utazta Amerikát, Német­országot, Izraelt és Tajvant. Az énekes teljesítményét Bulgáriában Arany Anten­nával díjazták. (magyar) A szürtei fafaragó mester tizenkét éves korában fedez­te fel magának ezt a csodála­tosan formázható anyagot. Habár ehhez mást sem kellett tennie, csak egy kicsit körül­néznie maga körül. Hiszen ap­ja, a ma hetvennégy éves mű­bútorasztalos világéletében fával dolgozott, ismerte an­nak minden fajtáját, rejtelmét, megmunkálásának valameny­­nyi fortélyát. Nem utolsósor­ban pedig ott voltak a szer­számai: vésők, fúrók, kalapá­csok. Ezek a fiára maradtak. Jóska első munkája egy kis­méretű barokkos szobortartó polc volt. Megőrizte magá­nak, hogy bármiként is alakul az élete, megmaradjon emlék­nek. Mi tagadás, sokáig úgy tűnt, nem is lesz belőle fafa­ragó. Fiatalkorában különfé­le szakmákba kóstolt bele, ki­tanulta a vasesztergályos szakmát, amit az ungvári gép­gyárban kamatoztatott, a ka­tonaságnál elektromos beren­dezéseket szerelt a repülőgé­peken. Hetvenháromban tért visz­­sza ismét a fához, amikor Szürtében beindult az itteniek által csak »bagolygyárként« emlegetett üzem. Fura nevét onnét kapta, hogy nagyrészt fából faragott baglyokat, sa­sokat, díszdobozokat és egyéb ajándéktárgyakat ké­szítettek ott. — Úgy tíz éven át dolgoz­tam itt. A gyár viszonylag jó megélhetést biztosított, bár tisztában vagyok vele, hogy amit csináltunk, amolyan iparosmunka volt, rengeteg giccset, értéktelen limlomot bocsátottunk ki — pillant vissza az akkori évekre Urbán József. S noha szépen keresett, csa­ládi helyzete folytán arra nem futotta a pénzből, hogy isko­láztassa magát, bármennyire is szerette volna. Ezért szabad­idejében igyekezett alkotó te­vékenységgel foglalkozni. Szakkönyveket vásárolt, bön­gészte azokat, ismerkedett a művészet világával. Aztán a sors kegyének köszönhetően Budapesten megismerkedett Terebesi László szobrászmű­vésszel. Egy alapítvány támo­gatásával három évig az anyaországban gyara­­píthatta tudását egy művésztelepen. Sokat olvasott, járta a kiállí­tásokat. Bajai­ gondjai azonban ismét haza­szólították, elhunyt az édesanyja, apja műtéten esett át, nem térhetett vissza többé a magyar fővárosba. Véglegesen Szürté­ben maradt. — Nem bántam meg, mert soha nem is volt olyan tervem, hogy egy nagyváros­ban telepedjem le — meséli. — Jó az a csend, az a nyugalom, ami körülvesz a szü­lőfalumban. És azt hiszem, ezt megtenni sohasem késő azok­nak, akik elvándoroltak és ha­zavágynak. Isten és a termé­szet visszafogadja az embert. De jól jöttek a fővárosban töltött évek is. Amit ott elle­sett a magyarországi és más hivatásos művészektől, azt fel­használta és ma is felhasználja. Ha ránéz egy fatörzsre, bele­látja a figurát, az arcot, a moz­dulatot. Hűséges maradt a vé­sőhöz, a kalapácshoz. »Kom­pozíciók jelennek meg előttem, az agyamban élni kezd az anyag« — mondja. A Honfoglalás ezerszázadik évfordulója, a millecentená­­rium évében egész nyáron át a vereckei művésztáborban dolgozott a hágó alatt, ott, ahol annak idején Árpád ve­zér bejött vidékünkre. Jurtákat épített, kopjafákat faragott többedmagával együtt. Mun­kája Balatonalmádiban folyta­tódott, ahol nádfedeleket kel­lett csinálnia a kézművesek­nek. Eleinte persze nehezen ment a dolog, de egy alkalom­mal elleste a nádfedés forté­lyait, amint a magyar mesterek éppen náddal borítottak be egy Balaton-parti fogadót. Azóta a fa mellett a nádat is szívébe zárta. A két anyag kombinációjából született meg az a nádfedeles kompo­zíció is, amit a Szűrte és Tég­lás határán álló Sarok kávézó mellett készített el. Erre a nem­rég lebonyolított tizedik kár­pátaljai magyar folklórfeszti­vállal kapcsolatosan kapott megrendelést.­­ Mondták, hogy sürgős dologról van szó, nem lehet várni vele, így aztán nem is késlekedtem, hanem nyomban munkához láttam — magyarázza. — Látja — mutat az egyik tartóoszlopra —, azon a fán pár hete még a sárgarigó fü­tyült... — A fesztivál vendé­gei — magam tanúsít­hatom — kellemes per­ceket tölthettek az ár­nyat adó nádfedél alatt. Arról nem is szól­va, hogy ez a helyi népművészeti hagyományo­kat őrző munka mennyire gyö­nyörködteti a szemet-lelket, és a környék maradandó díszéül szolgál. Különben a nádat a közeli morotván vágják. Másmilyen alkotásokkal is próbálkozik Urbán József. A fa mellett kőben, agyagban és nem utolsósorban festmé­nyeken próbálja visszaadni érzéseit, gondolatait, álmait. Képei részben népművészeti ihletésűek, részben a szürrea­lizmussal kacérkodnak. Közben egyéni megrende­­­­­éseknek tesz eleget, a művé­szileg kivitelezett bútoroktól kezdve az igényes gipszstuk­kókig. De vajon minek is tartja ma­gát? — Nem vagyok művész, csak egy ember, aki nyitott szemmel jár a világban. Az apámtól örökölt kézműves hagyományokat gyarapítom. És ami talán a legfontosabb: boldog embernek vallom ma­gam, mert naponta érzem a felém áradó szeretetet és meg­becsülést. Barát Mihály Markovics Mátyás felvételei Életet lehel a fába Egy boldog ember Micsoda? — kapja fel bizonyára a fejét a cím láttán az olvasó. Hát léteznek manapság ilyen emberek, amikor min­denki panasszal, morgással, elégedetlenséggel van tele? Nyugodt lelkiismerettel állítom: léteznek. Egyiküket Ur­bán Józsefnek hívják. Urbán József egyik munkáján dolgozik az apjától örökölt vé­sekkel. Használhatóság és tetszetősség — nádfedeles kompozíciók a Sarok kávézónál. Kultúra »Szeretem Beregszászt« A napokban ünnepelte Beregszász zenekedvelő közönsé­ge Jevhenyija Ni­kulinec zeneszerző, karmester művészi tevékenységének ötvenedik évfordulóját. A járási kultúr­­ház nagytermét zsúfolásig megtöltő közönség előtt fellép­tek kollégái, tanítványai, azok az énekkarok, vokális együt­tesek, melyek az ő vezetése alatt tettek szert hírnévre. A közel háromórás műsor fénypontja kétségtelenül a zene­szerző leányának, Beregszászi Olga magyar színésznőnek és zeneszerzőnek a fellépése volt... Jevhenyija Ni­kulinec diák­évei egybeestek a világhábo­rú borzalmaival. Harkovból családja az Uraiba evakuált, később elvesztette szüleit. A háború végén felvételizett a Moszkvai Színművészeti Főiskolára, három diáklány­társával együtt egy pincében lakott éveken át. A fiatal, te­hetséges színinövendéknek nagy jövőt jósoltak tanárai, gyönyörű hangjával, zenei műveltségével kimagaslott évfolyamtársai közül. Az élet útjai azonban kifür­­készhetetlenek. Jevhenyija nem lett operaénekesnő vagy operettprimadonna. Moszk­vában megismerkedett ugyan­is a Beregszászból származó Ni­kulinec Rudolf hadifogoly honvéd főhadnaggyal. Az is­meretségből szerelem, a szere­lemből házasság lett. Amikor férjét elengedték a hadifog­ságból, Jevhenyija, lemondva a fényesnek ígérkező színész­női pályáról, követte férjét szü­lővárosába, Beregszászba. Öt­ven év alatt tősgyökeres be­regszászi lett. 1948-tól foglalko­zik az iskolák, az üzemek és in­tézmények műkedvelő együt­teseinek vezetésével, amelyek között több olyan is van, ame­lyek irányításával elnyerték a Kiváló műkedvelő együttes cí­met. Gyermekei — Olga, Vlagyi­mir és Zsanett­a követték édesanyjuk példáját, örököl­ték tehetségét. A legfénye­sebb pályát közülük Olga fu­totta be. ...A Beregszászi 2. Számú Középiskola nyolc osztályá­nak elvégzése után Olga fel­vételt nyert az Ungvári Zene­­művészeti Szakközépiskola zeneelméleti karára. Elvégzé­se után, akárcsak annak ide­jén édesanyja, a Moszkvai Színművészeti Főiskolára je­lentkezett. Ötévi tanulás és a diploma megszerzése után Magyarországra szerződött, s szülővárosa iránti tiszteletből felvette a Beregszászi Olga művésznevet. A Madách, majd a Kaposvári Csíky Ger­gely Színház művésznője lett. Ugyanakkor egyre gyak­rabban fordult a zeneszerzés felé, magyar költők verseit ze­­nésítette meg és adta elő. Jelenleg szabad foglalko­zású előadóművész. Számta­lanszor lépett fel estjeivel a számára legkedvesebb bereg­szászi közönség előtt. Tiszte­letdíjat ezért még soha nem fogadott el. — Ez a legkevesebb, amit szülővárosomért tehetek — mondja. — Szeretem Bereg­szászt... Magyarországon nagy si­kert aratott Láng és lélek cí­mű dalestje, amelyet élő ma­ Tóth Tibor felvétele gyár költők megzenésített verseiből állított össze. Ujla­ky Károly színésszel együtt előadott, Tollas Tibor emig­ráns magyar költő megzené­­sített verseiből összeállított Két part között c. estjét látta a beregszászi közönség is. Szereti Pilinszky János ver­seit, a költő művei szövegére írt dalait nemrégen a buda­pesti Petőfi Múzeumban ad­ta elő. Nagy sikere volt a Vi­lágirodalom legszebb versei­ből összeállított Gyűlölök­ és szeretek c. estjének. Jelenleg Mező András költővel együtt készít egy új műsort. A vidámabb műfajt kedvelők számára készítette Egy kis pletyka c. kabaréestjét. Van egy csodálatos gyer­mekműsora is, melyet mindig szívesen ad elő a Beregszász­ról Budapestre látogató gyer­mekek előtt. Rendszeresen felkeresi dalaival a Vérke-par­­ti öregdiákok hagyományos balatoni találkozóit. A magyar nemzettudat erő­sítéséért, kimagasló színészi teljesítményéért az Erdélyi Vi­lágszövetség becsületrendjé­vel, később a Politikai Foglyok Szövetsége érdemkeresztjével tüntették ki, melyet Pongrácz Gergely, a Corvin-közi felke­lők legendás parancsnoka nyújtott át neki. Egyébként a Tamásy Lajos versére írt Piros vér folyik a pesti utcán című dala a Corvin-közi felkelők himnuszává vált. Leginkább a kisebbségi sorsban élő magyarok előtt szeret szerepelni — Erdély­ben, Szlovákiában, Horvát­országban, Ausztriában, Svájcban. És mindenekelőtt természetesen Beregszász­ban. Nemcsak itt élő édes­anyja köti szülővárosához, hanem egykori osztálytársai, ismerősei, barátai, a beregszá­szi közönség is. Városunkban végzett fel­becsülhetetlen értékű művé­szi tevékenységéért nálunk még semmilyen elismerésben nem részesült. Talán érdemes volna elgondolkodni azon, miért? Csanádi György Beregszászi Olga színművésznő 1998|. június 23kedd

Next