Kárpáti Igaz Szó, 2001. július-szeptember (82. évfolyam, 94-142. szám)
2001-07-03 / 94. szám
Szab (Befejezés) A továbbiakban Helmeczy László úr szólt azokról a lehetőségekről, melyek a határokon átnyúló, a határ menti települések önkormányzatai között kialakult hagyományos kapcsolatokban rejlenek. Fontos az is, hogya Záhony— Csap vasúti átrakó — amely a volt Szovjetunió legnagyobb kapacitással rendelkező vasúti átrakója volt — lehetőségeit maradéktalanul kihasználják. Vendéglátójának szavaira reagálva Hennagyij Moszkal a megyei vezetés nevében arról biztosította a Szabolcs- Szatmár-Bereg megyei vezetőket, hogy a két határ menti régió között kialakult hagyományosan jó kapcsolatokat a jövőben tovább kívánják fejleszteni. Ivan Ivancso a két megye közötti hagyományosan jó kapcsolatokról beszélve kiemelte a rendszeres tapasztalatcseréket, külön is kitérve a beruházásokkal, az ipari parkok létesítésével, a határátkelők infrastruktúrájának kiépítésével, a vállalatok közötti kooperációval kapcsolatos döntések meghozatalára. A hatékony együttműködés sikeres példájának nevezte például annak a monitoring-rendszernek a kiépítését, amely automatikusan adatokat szolgáltat a kárpátaljai és a magyar erpereknek a Tiszavizsi sliffiek helyzetéről. A tavasszal Viktor Juscsenko ukrán és Orbán Viktor magyar miniszterelnök közötti Ungváron sorra került megbeszélések során döntés született arról, hogy a két ország közös alapot hoz létre az előrejelző állomások teljes hálózatának a Tisza felső szakaszán történő kiépítésére, illetve kárpátaljai víztározók megépítésére. A megbeszélés után a résztvevők megismerkedtek a Flexstronics multinacionális cég helyi vállalatának munkájával, fejlesztési terveivel, majd ellátogattak Sóstófürdőre, ahol Hennagyij Moszkait tájékoztatták a termálvizek hatékony hasznosításáról, a megyei közgyűlés és a városi vezetés által e célból létrehozott részvénytársaság tevékenységéről Egyebek között elmondták, hogy Sóstófürdő környéke a rendszerváltás, illetőleg a privatizáció után rövid idő alatt katasztrofálisan leromlott, ezért a megye és a város vezetői közös összefogással létrehoztak egy részvénytársaságot, amely az elmúlt öt esztendő alatt újra megfelelő szintre emelte a 200 éves múltra visszatekintő gyógyfürdőt, jövedelmezően működteti a termálvízforrásokat, a környéken lévő szállókat, éttermeket, fürdőket. A két objektum megtekintése után a megyeháza épületében sajtótájékoztatóra került sor. Hennagyij Moszkal pozitívan nyilatkozott a határ menti megyék együttműködéséről, a státustörvény elfogadásáról, a határokon átnyúló együttműködés lehetőségeiről, a kapcsolatok további fejlesztésének lehetőségeiről. A munkalátogatáson részt vett Oreszt Klimpus, Ukrajna magyarországi nagykövete, Géczy János, a megyei állami közigazgatás külgazdasági kapcsolatok főosztályának vezetője. Ez utóbbi a magyar vezetők kérdéseire reagálva elmondotta, hogy már kidolgozták a határ menti együttműködési ügynökség felállítására vonatkozó koncepciót, folynak az egyeztetések azzal kapcsolatban, hogy a PHARE és TACIS program keretében megvalósítandó közös kárpátaljai és Szabolcs-Szatmár- Bereg megyei programok eredményesen legyenek képviselve Brüsszelben. Szeptemberig a felek minden okmányt véglegesítenek. A két szomszédos megye vezetőinek munkatalálkozója egyben Anatolij Kinah ukrán miniszterelnök a közeljövőben esedékes hivatalos budapesti látogatásának előkészítését is szolgálta. Fazekas Elemér sztpetig megyébe ezetők A parlament elmarasztalja a kormányt Lakbérek és közüzemi díjak A Legfelső Tanács jól odamondott a kormánynak, miután meghallgatta információját a lakbérek és a közüzemi díjszabások helyzetéről, illetve tarifáik képzéséről. Megállapította, hogy a Miniszter Kabinetnek e téren folytatott tevékenysége durván sérti mind az Alkotmányban, mind az ukrán törvényekben lefektetett emberi jogokat és a nemzetközi jogi normákat. Az Alkotmány 46. és 48. cikkelye szerint az állam minden polgára számára biztosítja azt az életszínvonalat, amely nem alacsonyabb a létminimumnál, amelybe beletartoznak a lakásfenntartási költségek is, annak 12 százalékát téve ki. Ennek ellenére februárban például a 263,66 hrivnya átlagbér mellett a közüzemi díjak összege egy főre számítva 105,9 hrivnya volt, vagyis a fizetés 40 százaléka. Az átlagnyugdíj viszont mindössze 97 hrivnya... A parlament véleménye szerint a szubvenció nem oldja meg a problémát. A fentiekből egyértelműen kiviláglik, s ezt valamenynyien saját bőrünkön is tapasztaljuk, hogy a lakbérek és közüzemi díjak elviselhetetlen teherként nehezednek különösen a nyugdíjasokra, a kisjövedelműekre, a sokgyermekes, családokra,, . Az elmúlt év folyamán a kommunális szolgáltatások díjtételei 39,2 százalékkal emelkedtek, ami a lakosság tartozásainak 1,5 milliárd hrivnyával való növekedését vonta maga után. A kormány nem tett semmit azért, hogy bevezetésre kerüljön az a mechanizmus, melynek segítségével a »szovjet« takarékbetétekből rendezhetők lennének a lakosság ez irányú adósságai. A kormány emellett nem biztosította a szubvenciók finanszírozását sem. A szubvenciós osztályok a 2001. március 1-i helyzet szerint 598,1 millió hrivnyával adósak a lakás- és kommunális gazdaságnak. Bevett gyakorlat lett, állítja a parlament, a gáz-, víz- és hőfogyasztás és veszteségei indokolatlanul megemelt normáinak megállapítása. Az egyre növekvő mesterséges veszteségeket a fogyasztóra hárítják át, miközben nem tesznek lépéseket csökkentésükre. Emiatt mesterségesen magasra emelik a díjszabásokat is. Egyébként alkotmánysértő az is, hogy a víz-, hő- és lakásfenntartási tarifák megállapítását a helyi hatalmi szervekre ruházták át. Negatív következményei lettek a 0-kulcsos értéktöbbletadó megszüntetésének az elektromos energia értékesítésében, hangoztatta a parlament. Tarthatatlan, hogy jelentős a különbség a lakossági és a közületi (vállalatok, intézmények) díjszabások között. Egyes régiókban ez a különbség a vízszolgáltatás tekintetében 50-szeres, a hőszolgáltatás terén 11-szeres. A költségvetési intézmények esetében ez nem kis terhet ró a büdzsékre és számottevően befolyásolja az ipari termékek önköltségét is. Végső soron mindez az adófizetőkre és a vásárlókra, egyszóval a lakosságra hárul át. És mi a helyzet a lakásalappal? Pénzhiány, s ennek következtében a karbantartás elmaradása miatt siralmas állapotba került. Vonatkozik ez a kommunális gazdaság objektumaira is. 1991-hez viszonyítva 17-szeresen csökkentek a lakások nagytatarozására előirányzott kiadások. Emellett a szolgáltatások minősége romlott, nem tesznek semmit az erőforrásmegtakarítás, illetve lakóházak víz-, gáz- és hőfogyasztási mérőműszerekkel történő felszerelése érdekében. Az utóbbira vonatkozó feladatok teljesítése szinte feledésbe merült. A Legfelső Tanács határozatban követel kormányintézkedéseket a fenti hiányosságok megszüntetésére. Hazai élet Heti körkérdésünk: Szokott-e alamizsnát adni a kéregetőknek? Fábián Erzsébet háztartásbeli, Ungvár: Elvből nem adok pénzt a kéregetőknek, mert kétes, mi több, bosszantó tapasztalataim vannak a koldusokkal szemben. Szeretnék persze úgy fogalmazni, hogy tisztelet a kivételnek, ám sajnos ilyennel eddig nem találkoztam még. Volt idő, amikor szántam őket, s adtam alamizsnát, de rá kellett döbbennem, hogy nem érdemes. El isszák vagy elveszik tőlük, nem tudom, csak azt, hogy bár jól »keresnek«, állítólag egy átlagkereset többszörösét is összekunyerálják, még sincs eredménye. A gyerekeket viszont nagyon sajnálom, mert áldozatoknak tekintem őket. Olyanoknak, akiket a felnőttek (és szándékosan nem szülőt mondok, mert aki ilyesmit tesz, nem tartom annak) kíméletlenül kihasználnak. Nekik szoktam adni, de csak zsömlét, kekszet, egy darab kenyeret, amit megesznek és nem veszik el tőlük. Gerzsenyi Tibor nyugdíjas pedagógus, Beregszász: Ritkán szoktam adni pénzt a kéregetőknek. Talán azért van ez így, mert bennünk, nyugdíjas pedagógusokban ott van a tüske: úgy érezzük, hogy a havi járandóságunk a 30—40 évi áldozatos munkáért nem több alamizsnánál. A koldusok is igen sokfélék. Van közöttük igazi szerencsétlen, de akadnak szép számmal olyanok is, akik maguk választották ezt a »szakmát«. Hogy ki kicsoda, pár pillanat alatt nehéz eldönteni Nagy dilemmát jelent ezért számomra az adakozás, mivel világéletemben megvetettem a dologkerülőket. Munkámból kifolyólag gyakran utazom külföldre. A határátkelőknél gyakran rohamozzák meg csapatostul a kolduló gyerekek a gépkocsikat. A sorban álló gépkocsivezetők többsége elzavarja őket. Én kétgyermekes családapaként, nem tudok közömbös lenni ezekhez a kis koldusokhoz, sajnálom ezeket a gyerekeket. Pénzt soha nem adok egyetlen kéregetőnek sem, de édességet, kekszet, vagy néha a szendvicsemet a kezükbe nyomom. Némelyik kis kolduló visszautasítja, mondván, pénzt adjak, ilyenkor megkérdem, hát nem ennivalóra kéred azt az alamizsnát, mire vagy elsomfordál, vagy szutykos kezével kikapja tőlem az ennivalót. Személy szerint nekem nincs előítéletem a kéregetőkkel szemben. Az sem zavar, hogy koruktól és nemüktől függetlenül sok közöttük a szélhámos, a koldulásban könnyű pénzszerzési forrást látó ember. Olyanok, akik amit kapnak, elisszák. Hogy miért adok olykor én is, mindezek tudatában? Mert emberek ők is, Nagy Katalin Bizony, nagy fejtörést jelent számomra, különösen, ha végigmegyek a gyaloghídon, hogy kiszűrjem, ki az igazi koldus és ki nem. Sokszor megesik a szívem a hiányos öltözetű, kéregető gyerekeken, bár lehet, sőt biztos vagyok benne, a szüleik a hibásak, hogy kéregetniük kell. Ám mégis megsajnálom őket és adok Szinte mindennap jönnek a kéregetők, s adunk is nekik alamizsnát, hogyne adnánk. Csak az kér, aki rászorul, s az ember, ha tud, segít a rászorulókon. Inkább ennivalót adunk nekik, nem pénzt. Ők is inkább azt kérnek. Szerintem különbséget kell tenni koldus és koldus között. Akadnak olyanok, akik valóban rászorulnak az alamizsnára, de olyanok is, akik visszaélnek az emberek segítőkészségével. Ha rokkant, idős koldus nyújtja felém reszkető kezét, s történetesen van nálam némi aprópénz, nyomban előveszem a pénztárcámat. Nem ő tehet róla, hogy idáig jutott, s az a pár kopiska jól jön az aznapi betevő falat előteremtéséhez. De hadd mondjak el egy ellenpéldát. A lépcsőházunkban többször találkoztam egy szegényesen öltözött, bár gyanúsnak nem mondható külsejű fiatal férfival. Egy alkalomakikkel a halálban és, remélem, Isten színe előtt egyformák leszünk. Különben is úgy tartom, inkább én adjak, mint fordítva. Az utcai zenészeket viszont őszintén és kimondottan tisztelem. Elszántságukért, tehetségükért és szerénységükért... üzletvezető, Ungvár, nekik, mert mindig azzal ámítom magam, hogy az én kopiskáim majdnem a kocsmába kerülnek. S ha lehetne, élnék is egy javaslattal: azzal, hogy valamelyik szervezet foglalkozzon már komolyabban velük, mert nemcsak a városképet rontják, de az ide látogató idegennek ez a kép ragad meg az emlékezetében Ungvárról, ami egyáltalán nem örömteli senkinek, mármint élelmet. Kapnak is krumplit, kenyeret... Meg van itt például egy árva gyerek, nemrég halt meg az édesanyja. Járja a falut, hozzánk is bejön, kér egy szelet zsíros kenyeret, s kap is, persze. Mert aki kér, annak adni kell... már becsengettek hozzánk, s amint ajtót nyitottam, ő állt a köszöbön. Esdekelve emelte rám a tekintetét: ha tudok, segítsek valamivel. Mondtam, pénzem most nincs, de mindjárt hozok neki egy kis ennivalót. Visszamentem a lakásba, hamarjában két szendvicset csináltam. Mire visszaértem, az illetőnek hűlt helyet találtam. ... Nyilván egy álkoldus volt, aki csakis a pénzre utazik, s azt vagy elissza vagy leadja megbízójának, egy afféle ungvári Bicska Maxinak. Tanultam az esetből, és másoknak is azt tanácsolom: jól nézzék meg, kinek, kiknek adnak alamizsnát. Majosor Sándor (Ungvár): Molnár József nyugdíjas, Ungvár: Kész Irén, Salánk: Kulcsár Márta közgazdász, Ungvár. 2001. július 3., kedd Petrovka János traktoros, Kincses: Bizony, nagy a szegénység mifelénk, de azértenképpen szégyen. Nem létezik, hogy ne takoldulásra még nem folyamodtam. Én úgy gondlálna magának valamilyen, ha nem is állandó, dolom, hogy aki nem magatehetetlen, s hál' de legalább ideiglenes munkát, még ha azért Isten én nem tartozom közéjük, annak ez mint valójában véve, tényleg csak alamizsnát kap is. Szabó György atya, a munkácsi görög katolikus püspökség irodavezetője: Természetesen gyakran adakozom. Hiszen, mint ahogy hirdetni is szoktuk, a jókedvű adakozót szereti és megáldja az Úr. Ennek tudatában is azt tanácsolom valamennyi jószándékú embernek, hogy gondolja meg, mikor, miért, kinek és hogyan ad alamizsnát. Hiszen többnyire nem az a valóban elesett, aki ezt nyilvánosan mutogatja. Az igazán rászoruló ember inkább elrejti szegénységét. Ezért hasznosabb az olyan adakozás, amikor olyan közösségeket, szervezeteket támogatunk, amelyek pontosan tudják, hogy kik azok, akik valójában szükséget szenvednek. Jómagam folyamatosan segítek egy ugyancsak rászoruló ungvári családot.