Kárpáti Igaz Szó, 2002. január-március (83. évfolyam, 1-49. szám)

2002-01-03 / 1. szám

Шграіі Igaz Szó 14 Ha érvényesek azok az elet szerint a XX. század világtörtéiben valójában 1914-ben, a világhábi jelt adó szarajevói merénylettel kezd et. 1989 táján, a »létező szocializmus« világi összeomlásával ért véget, akkor alighanem az is tény, hogy az »igazi« XXI. század 2002-ben virrad fel. Más megfogalmazással: az a kor, amelyet a két világégést hozó, véres totalitarista diktatúrákat szülő és a velük szembeni ellenállásról emlékezetes XX. század képviselt, voltaképpen 2001. szeptember 11-én ért véget. A Világkereskedelmi Központ és a Pentagon elleni merényletekkel, amelyek nem annyira áldozataik számával írták be magukat a krónikába és életünkbe (bár ez a szám is szörnyűséges volt, különös tekintettel arra, hogy békeidőben, ártatlanok haltak meg), hanem a támadás irányával, módjával, jellegével, ködös céljaival. Mindazzal, ami azt jelezte, hogy miközben — a híres Tatárpuszta hőseinek mintájára — a védők a sivatag felől várták az ellenséget, amely abból az irányból sokáig nem jött, mert már nem is jöhetett, az ott és úgy csapott le, ahogy el sem tudták volna képzelni. Természetesen igaz, hogy minden új konfliktus szereplőinek jó része az előző technikájából indul ki, nincs is jobb mód a vereségre. A vesztesek mindig lemaradtak egy háborúval, például a Maginot-vonallal a franciák az első világháborús típusú fenyegetés ellen ásták be magukat, megkönnyítve Hitlernek, hogy egyszerűen megkerülje az erődítményeket és hátba támadja a francia sereget. A japánok is védhették volna még egy ideig szigeteiket, ha hála Einsteinnek és Szilárd Leónak, az amerikaiak nem fejlesztik ki időközben az atombombát. A XX. században megvívtak két világháborút és elmaradt — bár lezajlott — egy harmadik is, amelyben főleg a be nem vetett fegyverek játszották a főszerepet: a terjeszkedni próbáló Szovjetunió és a szabad világ védelmét elsősorban magára vállaló Egyesült Államok precízen legyártotta azokat a tömegpusztító eszközöket, amelyekről mindkét fél pontosan tudta, hogy bevetésük öngyilkosság lenne még akkor is, ha netán le tudnák velük győzni az ellenfelet, és kipróbálta a technológiát, amely célba juttatásukhoz szükséges lett volna. Ez a különös hadviselés a kölcsönös megsemmisítés bizonyosságára, a félelem egyensúlyára alapozva őrizte meg a békét az egymással szemben álló szuperhatalmak között, a haditechnikai patthelyzet pedig lehetővé tette, hogy a többi tényezőben (így a gazdasági teljesítőképesség, emberi jogok) terén a Nyugat javára kialakult fölény puskalövés nélkül eldöntse ezt az erőpróbát. A szovjet birodalom beleroppant hatalmának elnyomó kényszereibe — saját állampolgárainak féken tartásába, a gondolatok szabályozásába, a hatalmi szóval kiiktatott verseny hiányának súlyos következményeibe. A múlt század második felét olyannyira meghatározta ez a szembenállás, hogy amikor a váratlan heppiend (mármint a szovjet blokk vége) bekövetkezett, akadt olyan társadalomtudós — az amerikai Fukuyama —, aki »a történelem végéről« tett közzé nagy visszhangot kiváltó okfejtést. Holott csak annak a bizonyos kornak volt vége, amelyet a hidegháború határozott meg. Ám annak ellenére, hogy a múlt század kilencvenes éveire csak egyetlen szuperhatalom, az Egyesült Államok, illetve a köré épült szövetségi rendszer maradt a porondon, a hatalmi tényezők gondolkodását még a korábbi konfliktusok sablonjai és struktúrái határozták meg. Bár a szovjet birodalom megszűnt, azóta is a féken tartására kialakított szövetségi rendszert, a NATO-t, illetve annak gépezetét próbálják résztvevőik és a stabilitás »importálására« törekvő, katonailag hirtelen köztessé vált térbe került kelet-közép-európai államok — átalakítani az új feladatok elvégzésére. (Jó időbe telt, míg ez legalább részlegesen sikerült, főleg a Balkánon). Az ENSZ, amely a megváltozott helyzetben a biztonsági architektúrának az eddiginél fontosabb elemévé válhatott volna, továbbra is megmaradt vitaklubnak egészen a szeptember 11-i merényletekig, amikor először ismerték fel tagállamai, hogy alkalmas keretet nyújthat az új összefogásokhoz, például a terrorizmus ellen. Az a bizonyos szeptemberi nap, amikor kitűnt, hogy a támadás akárhonnan jöhet, hogy puszta papírvágó kisekkel mindenre elszánt emberek fegyvertelen h utásszállító gépeket is tömegpusztító fegyverekké alakíthatnak át, hogy a világ fejlettségi szintjeiben kialakult hatalmas egyenlőtlenségek fanatikusok öngyilváíthatják ki, ez a nap hirtelen vakítóst vetett arra a »szép új világra«, amely lésről lépésre alakult ki az utóbbi évtizedek echnikai-információs forradalmával. 2000-be a tűzijátékok parádéjával léptünk be, kissé megelőlegezve naptárilag is az új évszázadot, 2001-et már vitathatatlanul úgy köszöntöttük, hogy múlt időben kezdtünk beszélni az elmúlt századról, de 2002-hez most valóban úgy jutottunk el, hogy tudjuk: ami eddig történt, kitörölhetetlen előzmény volt ugyan, de már más világban járunk. A 2001-ben végződött vagy 2002-ben kezdődő kor az új működési módé, amelyben eddig ismeretlen vagy meg nem értett kihívásokkal kell szembenéznie a glóbusz minden lakójának. Végérvényesen abba a korba lépünk, amikor sorsunk elválaszthatatlanul öszszefonódik olyan történésekkel, amelyek a Föld akár legtávolibb, legismeretlenebb pontjain zajlanak (ki tudott szeptember 11. előtt Tora Bora barlangjairól?), amikor szimultán és velünk esik meg minden (ha az első becsapódás hírére bekapcsoltuk tévékészülékünket, még »szemtanúi« lehettünk a második gép robbanásának a WTC tornyainál). Olyan új világban élünk, amelyben az előrelátás időhatára zéróra csökkent (ki gondolta volna szeptember 10- én, mi jön másnap?). Ebben az új korban nem alkalmazhatók az előző század szabályai, ezért mondja fel például a Moszkva és Washington között kötött ABM-szerződést a Bush-kormányzat: ez a rakétaelhárító rendszerek kiépítésének tilalmával a »kölcsönösen garantált megsemmisítés« tipikusan hidegháborús (bár akkor működőképesnek bizonyult) elvére alapozta volna a holnap biztonságát is, holott ma már nem két szuperhatalom néz farkasszemet a nap 24 órájának minden másodpercében. Viszont nem lehet kiszámítani az ismeretlen ellenfél viselkedését: az új korban a félelem sem a régi, és főleg kölcsönössége mit sem ér olyanokkal szemben, akiknek szemében saját életük is csak a pusztító fegyverek egyik válfaja. Racionális szuperhatalmak katonai erőfeszítésében a túlfegyverkezésnek is volt értelme, ha a kiindulópont a fegyverek gyakorlati felhasználásának elkerülése volt éppen azzal, hogy fenntartották az »overkillben«, az ellenfél többszörös megsemmisítésének lehetőségében is az egyensúlyt. A »lator államok« felelőtlen fenyegetése viszont elég aggasztónak tűnt már szeptember 11. előtt is ahhoz, hogy Washington új eszközöket keressen velük szemben még a régi biztonsági elvek ledöntése árán is — a szeptemberi dráma csak bizonyította az aggodalom jogosságát. A szörnyű nap nyomán gondolkodik a világ intenzívebben olyan új tényezőkről is, mint amilyen például az információk szüntelen áradása és hatása (részben ennek következménye például az a népvándorlás a világ gazdagabb tájai felé, amelyet egy anyagilag jobb élet létének megismerése vált ki ott, ahová annak csak híre-képe jut el, elviselhetetlenné téve az addig az élet rendjének hitt szegényes sorsot). Az első következtetések közé tartozik az a felismerés, hogy a fejlettségi szakadék nem csupán a mélyponton élők számára lehet dráma, hanem a csúcsra jutottaknak is, csökkentése tehát mindenki számára létkérdés. Vagy ott a kérdőjel, hogy mire vezet az internetes világháló, amely összekapcsolhat bankokat, embereket, építőket, álmodókat, de gátlástalan spekulánsokat és pedofil bűnözőket is, amellyel élni és visszaélni egyaránt — és főleg újképpen —lehet. Vagy: miképpen működjenek, működhetnek (lehetőleg együtt) a különböző civilizációs kultúrák, hogyan tartható fenn kinek-kinek az identitása egy olyan világban, amelyben egyre jobban keverednek népek, ismeretek, ütköznek a hagyományok, elképzelhetetlen szikrákat pattintva ki. Vagy a kérdések kérdése: hogyan éljünk a korlátozott erőforrásokkal úgy, hogy a fejlődés fenntartható maradjon? Íme néhány az új kor dilemmái közül. A válaszok csak ezután fognak megszületni, XXI. századunkban, amelyről szeptember 11. óta mindannyian sejtjük, hogy más rendet hoz, mint elődei. 2002 úgy virrad fel, hogy az emberiségnek immár a jövő valós kérdéseire kell felelnie. Ez nem csak páratlan kihívás, de új esély is a valós megoldások kidolgozására. (MTI-Panoráma) 2002. ab kérdései Nemzetközi élet 2002. január 3., csütörtök »Fittyet hányok az euróra« Bossi euroszkeptikus Miközben az olasz tájékoztatási eszközök valóságos népünnepélyként tudósítanak az euró bevezetésének első napjáról, Umberto Bossi, az Északi Liga vezére és a jelenlegi jobbközép kormány minisztere szerint az új közös valuta nagyon is hidegen hagyja az olaszokat. »Én fittyet hányok az euróra, és azt hiszem, senki mást sem érdekel« —jelentette ki a La Repubblica című olasz napilapnak Bossi, aki eddig is komoly fenntartásokkal kezelte az európai integráció folyamatát. Bossi — aki Silvio Berlusconi kormányában miniszterként foglalkozik az országos hatalmi hatáskörök tartományi szintű lebontásával — egykor a fejlett északi országrész »felsőbbrendűségét« hirdette az olasz nemzeti egységgel szemben, bár szakadár törekvéseiről már lemondott. Az euró és a földrész integrációja kapcsán azonban mostani interjújában éppen a nemzetállam fontosságát hangsúlyozza a »jakobinus diktatúrára« törekvő Európa-központúsággal szemben. Elhanyagolható ténynek tekinti az euró bevezetését, hiszen — mint fogalmazott — »Európa mint közösség még nem létezik, a nemzetköziesítés pedig óhatatlanul a demokrácia elvesztéséhez vezet«. »Ha a nemzetállam elhalna, vele pusztulna a demokrácia is« — hangoztatta Umberto Bossi, aki megismételte álláspontját, miszerint szerinte a jövő Európája csakis a nemzetállamok konföderációjaként képzelhető el, amelyben a hatalom »alulról építkezik«. Hasonlóképpen szkeptikus Antonio Martino védelmi miniszter, aki a Quotidiano Nazionalénak adott interjújában úgy véli: kudarccal végződhet az euró nagy kísérlete. A politikus szerint ugyanis a kezdeti eufóriát leszámítva az új európai valuta fokozhatja a politikai feszültséget az Európai Unió tagállamai között. »Ettől a pillanattól fogva egyetlen közös pénzpolitika létezik, és egyáltalán nem biztos, hogy az mindenkinek megfelel majd« — fűzte hozzá Martino. Az ilyen fanyalgó álláspontok ellen emeli fel szavát a La Stampa hasábjain Romano Prodi, az európai bizottság elnöke, aki annak idején Olaszország miniszterelnökeként vitte be országát a közös európai valuta »zónájába«. Elismeri ugyan, hogy az új dolgok mindig kétkedéssel járnak, de nem fogadja el azt a szemléletet, amely »megreked a nemzetállamok valóságában«. Szlovákia: Schuster balesete Közúti baleset részese volt hétfőn a szlovák államfőt, Rudolf Schustert és feleségét szállító gépkocsi. Mindketten enyhe sérüléseket szenvedtek. A gépkocsisor, amely lakóhelyéről, Kassáról pozsonyi hivatalába vitte Schustert, Nyitra környékén a rossz látási viszonyok miatt egy feltorlódott gépkocsioszlopba ütközött. A balesetnek hét könnyebb sérültje volt: az elnök a könyökét ütötte meg, a felesége arca pedig felhorzsolódott. Kínai püspököt temettek A kínai Hopej tartományban szerdán eltemették Mattia Pej Santet, Peking katolikus püspökét, akit a Vatikán nevezett ki, de akinek rangját a kínai hatóságok soha nem ismerték el. A 83 éves Santöt, aki december 24-én hunyt el, kétháromszáz ember kísérte utolsó útjára a Hopej tartománybeli Csangcsiapu településen —jelenti az AFP. Santo 1980-ban történt kinevezése előtt, a kulturális forradalom idején tíz évet raboskodott munkatáborban. A kínai hatóságok tavaly házi őrizetbe helyezték a püspököt, s a rendőrség egészen haláláig megfigyelés alatt tartotta. Kínában két katolikus egyház működik: a Vatikánhoz hű illegális egyháznak becslések szerint mintegy 10 millió híve van. A kormányzat által elismert úgynevezett hazafias egyháznak hivatalos adatok szerint négymillió tagja, 5 ezer temploma és 70 püspöke van. Francia katonák Kabulban Hajsza Omar mella után Miközben amerikai tengerészgyalogosok a tálibok és az al-Kaida táborai után kutatnak, folytatódott a hajsza Omar mella után is. Megérkeztek Kabulba az afganisztáni nemzetközi békeerőkben részt vevő első francia katonák. Mint Brad Lowell, az afganisztáni amerikai parancsnokság szóvivője közölte, mintegy kétszáz amerikai tengerészgyalogos kedden a tálib milicisták és az al-Kaida terrorszervezet egy korábbi tábora után kutatott. Az akcióban részt vettek tálibellenes afgán erők is. A szóvivő szerint a felfegyverzett és harci helikopterek által is támogatott egységet nem érte támadás. A haditengerészet helikopterein mintegy száz katona indult el Kandahárból még hétfő éjjel, hogy folytassa a hajszát Mohammed Omar mellá, a tálibok vallási vezetője után. Omar mellá akkor tűnt el, amikor Kandahárt a tálibellenes erők elfoglalták december elején — utal rá az AP. Szerda délelőtt megérkezett a bagrami katonai támaszpontra az afganisztáni nemzetközi békeerő első nyolc francia katonája. (A hajnali órákban egy 20—30 fős nemzetközi felderítő csoport is landolt Kabul repülőterén.) A francia katonákat szállító első repülőgép Dusanbéból, Tádzsikisztán fővárosából érkezett, és még egy gépet várnak a délutáni órákban mintegy tíz katonával. A békefenntartó erő létrehozásáról szóló egyezményt hétfőn parafálták Kabulban. Az erő január végére mintegy 4500 fős lesz, s 550 francia katona vesz részt benne. Hamid Karzai, az átmeneti afgán kormány miniszterelnöke a The New York Times-ban szerdán megjelent interjújában kijelentette: egyetért azzal, hogy az amerikai katonai tevékenység folytatódjék a terrorizmus teljes felszámolásáig. Az afgán politikus ugyanakkor aggodalmának adott hangot amiatt, hogy növekszik a polgári áldozatok száma. »Véglegesen fel akarjuk számolni a terrorizmust Afganisztánban, de biztosítanunk kell azt is, hogya polgári lakosság ne szenvedjen« — idézte az amerikai újság Karzait. Tálibellenes katona védi a kabuli repülőteret.