Kárpáti Igaz Szó, 2005. január-március (86. évfolyam, 1-46. szám)
2005-01-29 / 13-14. szám
KÁRPÁTI G. IGAZ SZÓ Szombati tárca Zoltán, a nyugdíjas mérnök talán már húsz éve nem látta Mártát. De lehet, hogy több. Ilyen nagy városban kicsi a véletlen összeakadás esélye. És most szembetalálkoztak az utcán. Márta egy nagyon szép szőke kislányt vezetett kézenfogva, úgy kétéves lehetett. »A dédunokám« - mondta egy kis büszkeséggel. A férfit ez kissé szívenütötte, először maga sem tudta, miért. Igen, talán azért... Mert az eszébe jutott (társtalan emberek gondolatai el-elkalandoznak ilyen irányban), hogy ha úgy alakul, ez a szép kislány az ő dédunokája is lehetne. Dédunoka... Ez a szó kissé misztikusan, s amolyan fájó-jólesőn zsongott az elméjében. Beszéltek pár szót. Márta elmondta, hogy a lánya meghalt, a veje újranősült, s ő most az unokájával él és ezt a kicsit neveli. Zoltánnak nem volt magáról különösebb közölnivalója. Közös téma nemigen akadt. Mentek mindketten a dolgukra. Távozása előtt a férfi megsimogatta a kislány fejét. Azután valami okból szerette volna elfelejteni ezt a találkozást a kis szőke csöppséggel, de ez nem sikerült. Állandóan körülötte jártak a gondolatai. Az a régi, titkolt szerelem... Zoltánnak már menyasszonya volt. Anna. Menyasszony, akit soká ostromolt, akinek hosszan küzdött a viszontérzelmeiért, míg sikerült magához melegítenie, kimondatnia vele az »igen«-t. S érdekes mód, mintha a beleegyező válaszával meg is szűnt volna az a lenyűgöző hatás, amelyet Anna a férfira gyakorolt. Együttléteik kényszeredettek lettek, azután egyegy nézeteltérés, majd veszekedés, és egyre több. És kivált azután, hogy Annának kellemetlenségei, konfliktusai adódtak abban az iskolában, ahol vegytant tanított, s ez állandó idegességgel, feszültséggel töltött el. A férfi úgy látta, hogy a menyasszonya eléggé összeférhetetlen természet, mindenkivel baja van. És kezdte úgy érezni, hogy rosszul választott, mert hát az érzelmei is hűlőben voltak. Talán legjobb lett volna fölbontani a jegyességét, de úgy látta, ezt nem teheti meg az után, hogy olyan hoszszan és kitartóan ostromolta Annát. Márta... Kolléganő volt, minőségi ellenőr annál a vállalatnál, ahol Zoltán is dolgozott. Attól a naptól, hogy elfoglalta az állását, különös érdeklődést mutatott Zoltán iránt. A férfinak is tetszett Márta. Kedves, simulékony, kis termetű, de maga ez is kölcsönöz neki valami kislányos bájt. Eleinte a lány vonzalmát igyekezett észre nem venni. Ő mégis... vőlegény. De ahogy Annával kezdett elhidegülni a viszonyuk, már többet gondolt Mártára, mint a menyasszonyára. Arra azonban nem szánta rá magát, hogy kezdeményezzen. De kezdeményezett Márta. Pedig ismerte Annát, tudott a jegyességükről, sejthette a kialakuló kapcsolat kilátástalanságát, mégis... Úgy látszott, az érzelmei, amelyek a mérnök iránt támadtak, igen erősek. Hívogatta Zoltánt ide-oda. Egy kis sétára, moziba, fagylaltra, pohár sörre. Az eleinte húzódozott, de azután annál szívesebben tartott a lánnyal, bár gondot okozott, hogy ezeket az együttléteket Anna előtt titokban tartsa. Eleinte csak baráti csevegés, Márta nem szorgalmazza a továbblépést, hisz Zoltán vőlegény. De az egyik mozielőadás alkalmával a férfi már nem állja meg. Átöleli, megcsókolja. »Nem, nem, ezt nem kell...« - ellenkezik egy ideig Márta, de azután annál buzgóbban viszonozza a csókot. Szerelem... És a mérnök azon töpreng már: kár, hogy lekötötte magát. Úgy érzi, Mártával majd boldogabb lehetne. Azután szerelmük kiteljesedésének kedvez valami. Anna kórházba kerül. Magas láz, valami súlyos vírusfertőzés. Zoltán persze naponta meglátogatja, de szabad idejének nagyobbik része most a Mártáé. Boldog órák... Egy vasárnap: kirándulás. A földre heverednek egy kispagonyban. Csókok. A férfi simogatja Mártát; ott is, ahol illik, ott is, ahol kevésbé, ott is, ahol nem. A lány hagyja. És látszik: még »azt« is hagyná. De Zoltán nem megy tovább. Mégis: ő nem szabad ember. Vőlegény. »Feleségül veszed Annát?« - kérdi Márta egy fölhevült pillanatban. Szégyenlős válasz: »Igen.« A lánynak elgörbül a szája, de nem sír, csak szomorúan néz rá. »Én már ilyen szerencsétlen vagyok...« És elmondja, hogy abban a városban, ahol a tanulmányait végezte, volt egy ugyanilyen esete. Hazafelé menet Márta jókedvet színlel, bolondozni próbált, de Zoltán annál nyomorultabban érzi magát. Kellemetlen a dolog. Annyira, hogy a férfi le is építi ezt a kapcsolatot. Épp szabadságra megy. Mártával megbeszéli, hogy közben majd be-benéz érte a gyárba, de egy hónap alatt egyszer sem keresi. Márta megérti ebből: vége! És át is lép egy másik vállalathoz. Anna és Zoltán összeházasodnak. Idővel Márta is férjhez megy. Zoltán házassága azonban két év múlva zátonyra fut. Parázs összetűzések után elválik Annától. Arra gondol: bárcsak Márta most szabad volna, feleségül venné. Azután - a Márta iránti nosztalgiából vagy más okból? - nem nősül újra. Annától nem születtek gyermekei, egyedül él. Mártát nemigen látja, de hall róla egyet-mást. Hírül veszi, meg megözvegyedett, de most már nem gondol az egybekelésükre. Már kihűltek az érzelmei, és meg is szokta az egyedüllétet, meg különben is: már mindketten idősek. Azután hosszú-hosszú évek teltek el, s ő már csak ritkán gondolt Mártára. És most ez a találkozás. De nem a már öreg, elvirágzott Márta mozgatta meg az érzelmeit, hanem a dédunoka. Volt valami olyan csalárd képzete, mintha ehhez a dédunokához neki. Márta egykori szerelmének, valami módon mégis köze volna. Szinte a magáénak érezte. És elkezdett vágyni utána. A végén nem állta meg, fölkeresi. Visz neki egy nagy tábla csokoládét. Kiderítette, hol laknak Mártáék, s már a házuk előtt állt, mikor rádöbbent, hogy milyen nagy ostobaságra készül. Hogy Márta milyen szemmel nézne rá! »Ugyan, mit keres ez itt hosszú évtizedek múlva?« Hát persze... Csak nevetségessé tenné magát. Visszafordult. No és a csokoládé? Leült egy padra, eszegetni kezdte. Csakhogy... nem ízlett. Mintha kissé penészes lett volna. De valószínűbb, hogy a Zoltán szájíze volt rossz. Balla László. A KÁRPÁTI IGAZ szó galériája - Barend van Orley A flamand festő (kb. 1492-1542) pályája elsősorban a kiváló olasz mester, Raffaello hatása alatt alakult és teljesedett ki. Olajjal festett portrékat, gobelin- és üvegfestmény-terveket készített, de akad néhány grafikája is. A fiatal V. Károlyról megmintázott képmása a budapesti Szépművészeti Múzeum tulajdonában van. Az alkotás modellje, Szép Fülöp kasztíliai király és Őrült Johanna fia, 1516-ban került a spanyol trónra. Három év múlva, 1519- től egyszersmind német-római császárként uralkodott és az európai politika irányítója volt csaknem négy évtizeden keresztül. A császár jellegzetes Habsburg-ajka már ezen a Fiatalkori, különben eléggé idealizált portréján is megfigyelhető. Tudvalevő még, hogy idősebb korában több ízben is megörökítette őt Tiziano, akinek Augsburgban ült modellt hosszú órákon át. Barend van Orley - korának egyik legismertebb portrémestere a helytartónőknek, Ausztriai Margitnak és utódjának, Máriának (az özvegy magyar királynénak) az udvari festőjeként kamatoztatta nem mindennapi tehetségét, forma- és színérzékét. Az V. Károly császárt ábrázoló portréi közül kettőt a párizsi Louvre, egyet a nápolyi múzeum őriz. ___________________________________Barát Mihály Barend van Orley: V. Károly császár képmása Legendák nyomában Svájc szívében felhők felé nyújtózkodó, zöldellő fenyvesekkel borított, roppant hegyek zárják pompás foglalatba a jégáraktól kivésett medrében többnyire csendesen ringó, viharban viszont vadul hullámzó Luzerni-tavat, melynek felszínén - ha csak viharos szél nem kavarja fel a habokat - csodaszép tükörképet vetnek az Alpok ezüstkoronát viselő, s az ég kék háttere előtt fehéren felragyogó, fenséges csúcsai. Erdővidéknek is nevezik e hegyes-völgyes tájat, a tó mellékén elterülő három ún. őskanton, Schwyz, Uri és Unterwalden földjét, mely a svájciak függetlenségi háborúja folytán bevonult mind a történelembe, mind a legendairodalomba. .. A német romantika egyik legnagyobb alakja, Friedrich Schiller drámai költeményt, Gioacchino Rossini, az olasz zeneművészet óriása pedig operát írt a vidék legendás szülöttéről, Tell Vilmosról, akinek a neve összefonódott a Habsburg-ellenes szabadságharc históriájával. Történt ugyanis - meséli a monda -, hogy Hermann Gessler, a császár által a svájciak nyakára ültetett, zsarnokoskodó helytartó Altdorf főterén felállíttatott egy póznát, melynek csúcsára ráfüggesztette a kalapját, s megparancsolta, hogy minden arra járó ember köszöntse a helytartói fejfedőt. Teli Vilmos, a számszeríjával mesterien bánó, híres vadász azonban hajlíthatatlanabb gerincű volt annál, semhogy megsüvegeljen egy élettelen tárgyat, így nem alázkodott meg a póznán függő kalap előtt, amivel, persze, kihívta maga ellen a fegyveres kíséretével épp’ arra lovagoló Gessler haragját. A helytartó pedig arra kényszerítette a vadászt, hogy száz lépésről lőjön le egy almát vele tartó kisfia, a tízéves Walter fejéről. Teli nehéz szívvel, de végül is engedelmeskedett a kegyetlen parancsnak, s vállához emelte fegyverét. Célzott, lőtt, s az alma nyílvesszőtől átfúrtan esett le a földre. Ám amikor a helytartó megkérdezte: miért vett elő két nyílvesszőt a tegezéből, a vadász nyíltan a szemébe vágta, miszerint a második nyilat neki szánta, arra az esetre, ha az elsővel véletlenül a fiát találta volna el. A merész szavak hallatán a nagyúr dühbe gumit, lefogatta Telit, s gályára hurcoltatta, hogy átkelve a tavon, örökös fogságba vesse a küssnachi várban. A rab viszont megszökött a hajóról, majd másnap lelőtte a várából kilovagoló zsarnokot, megadva a jelet a szabadságharcra, melyben a svájciak kemény küzdelemben legyőzték az ellenük felvonuló császári hadakat, s kivívták hegyes-völgyes hazájuk függetlenségét. Ez tehát a legenda. És mi a valóság? A svájciaknak a XIII. század végére tényleg elegük lett a császári gyámko Teli Vilmos dásból - különösen azt vették zokon, hogy a Habsburgok családi birtokként kezelték a földjüket s mint arról a mondában is szó esik, a három őskanton képviselői Rüth mezején, 1291 -ben szövetséget kötöttek egymással, megvetve ezzel a leendő államszövetség alapjait. Ám ezt követően jó ideig csak szórványos csetepatékra került sor a szabadságharcosok és a császári fegyveresek között, míg csak 1315-ben Szép Frigyes osztrák herceg, egyúttal német király öcscse, Lipót herceg haddal nem vonult a rebellis tartományba, hogy biztosítsa ott családja zavartalan uralmát, s magasabbra nem csapott a háború tüze. A lényegesen kisebb schwyzi gyalogság azonban - az Úriból érkezett szövetséges haderővel együtt - a Morgarteni-hágónál szétverte az osztrák sereget, s az első győzelem után újabb kantonok csatlakoztak a szövetséghez, tovább erősítve azt. Szükség is volt a megerősödésre, lévén, hogy az elkövetkező 73 év során három háborút kellett megvívniuk a Habsburgok ellenében, akik a XIV. század végén még egyszer, utoljára megpróbálták uralmuk alá venni Svájcot, ám a hegylakók két döntő csatában legyőzték a császáriakat, s a Habsburgok - 1394-ben - húsz évre szóló fegyverszünetet kötöttek az államszövetséggel, amivel lényegében elismerték a svájciak függetlenségét... Élt-e Tell Vilmos, s játszott-e szerepet a szabadságharcban? Schiller az 1400-as évekből fennmaradt elbeszélések nyomán írta meg a legendás szabadsághősről szóló verses drámáját, mely elbeszélésekben nyilván a még korábbi, szájról szájra szálló mondákat jegyezték le. Ám a szabadságharc régi krónikáiban hiába is keresnénk Tell Vilmos nevét, ott ugyanis szót sem ejtenek róla. Egy történész, bizonyos Joseph Eutych Kopp pedig - a XIX. század derekán - a három őskanton levéltárainak az áttanulmányozása során arra a következtetésre jutott, hogy Tell Vilmos nem is létezett. A svájci társadalom, persze, felhördült a dolog hallatán, de később beletörődött a megváltoztathatatlanba. A fia fejéről az almát lelövő íjász alakja egyébként ismert vándormotívum az európai legendakincsben, fellelhető az angol, a német, a dán, a norvég, sőt az izlandi folklórban is. A »Gesta Danorum« (A dánok cselekedetei) című krónikában ráadásul a vadász, Tiki (vagy Toko) is két nyílvesszőt húz elő a tegzéből, majd a kirobbanó felkelés során lenyilazza Kékfogú Haraldot, a zsarnok uralkodót. Teli Vilmos története tehát nem más, mint egy szép legenda, de valósághű visszfényt vet benne a népek hel felcsapó, hol a parázs alatt nyugvó szabadságvágya... Lajos Mihály Az almára nyilazó Teli Vilmos Gyökerek 2005. január 29., szombat Kalendárium hava Február havának régi magyar neve Böjtölő hava. E név eredete azzal magyarázható, hogy február a böjt első hónapja, mivel a nagyböjt kezdete rendszerint erre az időszakra esik. Eleink Halak havának is nevezték, ugyanis február 21-e és március 20-a között a Nap a Halak jegyében jár. A hónap jelképei gyakran szerepelnek régi ábrázolásokon. Februárt esőszínű ruhába öltözött, repülő alakként ábrázolták, jobbjában a Halak jelével. Mivel a mezei tennivalóknak is ekkor volt a kezdete, ezért gyümölcsfáit, szőlőtőkéit metsző, meglett korú férfiúként is gyakran szerepel. De megjeleníthette ráncos képű aggastyán is. A hónap első jelentős ünnepe a február 2-ára eső Gyertyaszentelő Boldogasszony napja. A római katolikus egyház Szűz Mária tisztulására emlékezik ezen a napon. Már a VII. században a keresztények gyertyákkal a kezükben a templomok és a szent helyek körül körmeneteket tartottak, dicsőítő énekeket és zsoltárokat énekelve. A gyertya megszentelésének elterjedése Európában körülbelül a XII. századra tehető. A szentelt gyertya, mint Krisztus jelképe, egyike a legrégibb szentelményeknek. Az emberek nagy becsben tartották, és a sublótban, ládafiában őrizték, esetleg szalaggal átkötve a falra helyezték, vagy valamelyik szentképre akasztották. Keresztelésig az újszülött mellett világított, hogy a»pogánykát« ki ne cseréljék a gonosz, rossz szellemek. Amikor a fiatal anya először ment a templomba az úgynevezett egyházkelőre vagy avatásra, szintén szentelt gyertyát vitt a kezében. A szentelt gyertya jelentőségét bizonyítja az is, hogy gyertyát égettek a súlyos beteg vagy a halott mellett. Egyes településeken a haldokló kezébe adták, "hogy annak fényénél múljon ki a világból". Mindenszentek és halottak napján, de más nagyobb ünnepeken, húsvétkor és karácsonykor szintén meggyújtották. Az egész magyar nyelvterületen, így vidékünkön is elterjedt hiedelem volt, hogy vihar, égzengés, villámlás és jégeső alkalmával szentelt gyertyát kell gyújtani. A szegedi táj népének hagyománya szerint a világ végén, amikor három napig sötétség lesz, csak a hétszer megszentelt gyertya fényeskedik majd. Ezért minden család igyekezett a búcsúkban díszes gyertyákat vásárolni, hogy azokat hét esztendőn át megszenteltesse. A Kárpát-medencében általánosan elterjedt időjárás- és termésjósló hiedelmek kapcsolódnak ehhez a naphoz. Kárpátalja magyarlakta településein is közismert, hogy ha ezen a napon kisüt a nap, és a medve meglátja az árnyékát, akkor visszamegy a barlangjába. Ha így történik, úgy még negyven napig tart a hideg. Általában úgy vélik, hogy ha február másodikán jó idő van, akkor későn tavaszodik. Ellenkező esetben a Mura-vidéken úgy tartották: Gyertyaszentelőkor, ha esik a hó, fúj a szél. Nem tart sokáig a tél. A Gyertyaszentelő Boldogasszonyt követő jeles dátum a З.-ára eső Balázs napja a kalendáriumban. Szent Balázs püspököt már a VI. században mindenfajta torokbetegség gyógyítójának tartották. Legendája szerint a püspök megmentette egy özvegyasszony fiát, aki halszálkát nyelt. Az asszony hálából ételt és gyertyát vitt neki. Ennek emlékére szokás az úgynevezett Balázs-áldás vagy más néven balázsolás, amikor is a pap a gyermek álla alá két gyertyát tesz és imát mond. Almát is szentelnek ilyenkor, abban a hitben, hogy a torokfájás ellen alkalmas gyógyszer. Tóth Viktor