Katolikus Főgimnázium, Kassa, 1870
I. A classica óda története és Berzsenyi Agáczy Norberttól. A tudományos műveltségnek indulópontja minden népnél a költészet. Ebbe olvad kezdetben a nemzetnek vallása, bölcselete s történelme, s a költők a népek első oktatói, tanácsadói s történetírói. Ne gondoljuk azonban, hogy a költészet, mint minden nép szellemi életének első nyilatkozata, kezdetben mindjárt oly tökélyes, milyenné azt később a nemzet kül- és beléletére ható körülmények fejleszthetik. A természet nem hoz létre tökéletest, csak tökélyesülhetett úgy az anyag, mint a szellem világában. A költészet fejlődése egyenlépést tart a nemzet fejlődési menetével; a viszonyok, melyek valamely nép belső és külső életére befolynak s tevékenységét különböző irányokban foglalkoztatják, a költészet fejlődésében is előmozdító, vagy akadályozó szerepet játszanak. Még szorosabban összefügg a költészet emelkedése a nyelv fejlődésével, mely az előbbinek, mint test a léleknek, érzéki burkolata. Előbb fejük s kell fejlődnie az érzékinek, a külsőnek — szóval a nyelvnek, s csak akkor, ha ez elérte azon fokot, melyen alkalmas eszközévé lesz a szelleminek, a belsőnek, — bontakozik ki külső által a belső, anyagban a szellem, nyelvben a költészet. A nyelv pedig kezdetben szűk és szegény, mint a gyermekkorú nemzetnek, mely avval él, fogalom köre; szavaival csak a közelebb álló s szükségesebb fogalmakat jelöli, mig számos, a nemzet lelkében különböző viszonyok által keltett eszmék kifejezésére elégtelen. De amint a nemzet ébredezni kezd s szellemi tevékenységét más és más irányban nyilatkoztatja s az eszmék világában mindig nagyobb és nagyobb foglalásokat tesz, lassankint érezni kezdi szükségét egy mívelt s a lelkében fakadt érzetek és gondolatok kifejezésére alkalmas nyelvnek is, jól tudván, hogy csak annyi eszmét mondhat sajátjának, mennyit megnevezni képes. A nyelv ezen mivelésének előharcosai jobbára ismét csak a költők, s a tér, melyen a fejlődő nyelv első alkalmazást nyer, s a költő lelkében megfogamzott eszmék szétszivárogva a nemzet közös sajátjaivá lesznek, a költészet. A nemzet és nyelvének fejlődése tehát épen úgy szükséges a költészet felvirágzására, mint ez utóbbi befoly a nemzet szellemi életére s fejleszti annak nyelvét. Tagadhatlan, hogy a népek fejlődéséhez az első mozgató okot a külvilág szolgáltatja. A külső természet jeleneteinek hatása az ezeket még meg nem fogható emberre, a különböző szükségletek, kölcsönös, hol barátságos, hol ismét ellenséges érintkezés más népekkel, mindmegannyi okot és alkalmat szolgáltatnak az öntevékenység nyilvánítására s újabb és újabb eszmék birtokába juttatják a népet, mely mindezeket megnevezni még nem képes ugyan, de azokat érzéki jegyek által lelkében megörökíteni törekszik. Itt veszi kezdetét a nyelv művelése bővítés s újítás, utánképzés s gazdagítás által részint magából a nyelv természetéből annak eredeti törvényei szerint, részint s legtöbbnyire idegen elemek átültetése s meghonosításával. „S mennyi vajúdáson kell átszűrűdnie a nyelvnek, az újítás és bővítés hány forradalmán keresztül esnie, míg végre hajlékonynyá s régi salakjaitól, nem különben a túlzó újítók által relejtett foltoktól megtisztultan alkalmassá lesz, nemcsak az érzeménynyé érlelt egyéni gondolatnak, hanem egyszersmind a nemzet sajátos szellemének is hű kifejezésére.“ ,így van ez a költészettel is. Az ember csak 1*