Kassai Munkás, 1907. március-június (1. évfolyam, 1-17. szám)

1907-03-16 / 1. szám

1. szám. KASSAI MUNKÁS 3. oldal: nyomorult éhbérért dolgozni. Csenevész tanoncokat reggel 5 órától esti 9—10 óráig robotoltatnak, s a helyett, hogy iparában kiképeznék, házi munkákra, csecsemő ringatásra használják fel és ennek tetejében hideg, nyirkos odúkban halnak. Tudunk „tekintélyes" iparos műhelyeket, ahol a segéd és tanonc nedves pinceszobában kénytelenek a „humánus“ munkaadó jóvoltából a „teljes ellátást“ élvezni. Évente 80.000 lélek pusztul tüdővész és hasonló betegségben és ha van e betegségnek termő talaja, úgy az ilyen munkaadónál ugyancsak bő az aratása. Rámutatunk arra, hogy miként tisztelik az „urak“ nálunk a törvényt, miként osztályoz a főkapitány úr. Mert egy bizonyos, ha a munkások saját érdekeiket megvédelmezendő, értekezletre összegyűlnek, oda menten ráront rendőrlegényeivel, mert ez kedves cselekedet és talán hasznos ... De az iparhatósági teendők terén így fest a valóság. Egyelőre ennyit. Várjuk az „intézkedést“, mert ellen esetben kénytelenek leszünk magunk intézkedni. vében elkurjantja magát az utcán, menten ott terem a rendőrség s be vele a „dutyiba“. De ugyanakkor nem késik a rendőri sajtó az eset rémes megírásával. Most azonban hallgat. Vele együtt az összes helyi lapok hallgatnak ! Ja! Haltenberger úr vegyileg tisztit, fest és ez sokat megmagyaráz. De hol maradt a rendőrhatósági vizsgálat ? A 37302/95. számú rendelet 100 forintig terjedő pénzbírsággal sújtja azt a gyárat, amely 24 órán belül a balesetet be nem jelenti. Ha be volt jelentve, hol maradt a vizsgálat ? Ha nem, akkor tessék a törvénynek érvényt szerezni, ha az éppen munkaadó is. Végezetül van egynéhány szavunk a gyár munkásnőihez. Haltenbergerné őnagysága szorgos tevékenységet fejt ki a „keresztény szociális“ szervezkedés terén, teszi azt saját jól felfogott zsebe érdekében, hogy munkásai jámbor, türelmesek legyenek, mert az eltévedt és tudatlan munkást lehet szipolyozni, de az öntudatosan szervezett munkás hitvány éhbérekért nem adja oda munkaerejét, lelkierejét pedig egyáltalán nem. És ebből az esetből megtanulhatják, hogy a tőke gyilkolni is kész a profit érdekében, még akkor is, ha a tőke tulajdonosa „keresztény szociális“ úr. Gallérvasalás embervérrel! A kapzsi tőkének határt nem ismerő lelketlensége, a profitdüh és kizsákmányolás gazsága nap-nap után szedi áldozatait a proletárok soraiból. A fogyasztó közönség nyakló nélküli kiuzsorázása, a munkásság testi és lelki erejének gyalázatos kiszipolyozását jellemzi az alábbi eset: A Haltenberger Béla kelmefestő és tisztító gyárban, hol háromnegyed részben nők, leányok — többnyire 13—15 évesek — dolgoznak különböző gépeknél, Bányász Emilia 14 éves kis leány is e gyárban a gallérvasaló gépnél volt foglalkoztatva, amidőn is munka közben a gép hengere fölött átnyúlt, hogy ott valamit megigazítson, jobb kezeleje a gázzal izzóvá sűtött henger alá szorult s tenyerét teljesen összeégette, ugyannnyira, hogy ha sérülését ki is heveri, örökké munkaképtelenné válik. Rövid idő alatt már a második eset, hogy a megsérült munkásnő teljesen munkaképtelen nyomorék lett. És e miatt vétkes mulasztás terheli a gyárost, aki a fékevesztett profitdühében, a mindenároni vagyonszerzés miatt serdületlen leányokat alkalmaz ilyen munkák elvégzésére, akiknek nyomorult bért — mint Bányász Emíliának is napi 25 krajcárokat — fizet, íme a munkaadó humanizmusa. Megrendelőit, a fogyasztóközönséget elárasztja körlevelekkel, „hogy munkabér javítás miatt kénytelen az árakat felemelni“ és ugyanakkor ilyen nyomorult éhbérekkel „díjazza“ munkásait. Tudjuk azt, hogy Haltenberger úr 10.000 koronát érő állami szubvenciós gépekkel „fejleszti a hazai ipart“, s míg egyrészről felsrófolja a tisztítási árakat, másrészről a „keresztényi szeretet“ nagyobb dicsőségére bőrig nyúzza munkásait. A gyár a gázkiömléstől gyilkos levegőjű, alacsony tákolmány. Nincs rendszeres szellőztetővel ellátva, valóságos melegágya a tüdővésznek. A baleset megtörtént, ha egy munkásember jóked Hazugságok rügyfakadása. Elérkeztünk sok baj és viszontagság után a tavasz hónapjába, melyet a költők olyan sok rossz és mesterkélt verssel üdvözöltek már, hogy azt hiszem, ezektől való félelmében jött meg olyan nehezen, — talán akarata ellenére is. Én nem üdvözlöm, mert semmi örömöm benne, hiszen a kényszerűségből velejáró melegen kívül nem hozott magával semmit sem, ami különös jókedvre derítene. A szabadság és a szerelem időszakának nevezik a tavaszt. Vájjon csakugyan az-e, aminek az emberek mondják? Korántsem! A munkásnépnek legalább sem szabadságot, sem szerelmet nem jelent. Ha a szabadság az emberi jogok teljes érvényesüléséből áll és a szerelem a gondtalan, nemes gyönyörök boldogító érzése, akkor nekünk munkásoknak a tavasz éppen olyan ellenséges, zord évszak, mint a zuzmarás, rideg tél, mely holttá merevíti a természet mozgalmas elevenségét. Nincs okunk örvendezni a tavaszi napsugár aranycsillogásán, nincs okunk ujjongani a rügyfakasztó, langyos szellőcske lengedezésén, mert mi továbbra is azok a jogtalan és embermivoltunkból kivetkeztetett teremtések maradunk, amilyenek a tél fagyos hóleple alatt voltunk. Megdöbbentő igazság, de letagadhatatlan. A munkásnép sorsán és helyzetén mit sem változtat az évszakok váltakozása. Nekünk a nyár erősbödő melege csak újabb gyötrelmet jelent, mikor a fülledt levegőjű műhelyben, a pokoli kazántűz mellett töltjük el a napot, nekünk a tél hidege megszázszorozza a munka fáradalmát, ha merevvé fagyasztja kezünket, vagy ha a pihenés órájában megdermeszti tagjainkat. Mindenütt és mindenkor csak a kínjait érezzük az életnek, s a természet úgy bánik velünk.