Kassai Munkás, 1914. július-augusztus (8. évfolyam, 27-31. szám)

1914-07-04 / 27. szám

2. oldal. KASSAI MUNKÁS A kazán tehát tovább sült. És mivel az Osztrák-Magyar Monarchia nem engedte jól kor­mányozni, vasárnap délelőtt fölrobbant és egy nagyjövendőjű emberpárt halálra sebzett. Ötven milliónyi nép hivatalos, ráérő és kiöltözött világa siratta meg az elpusztult emberpárt. És ezek az urak, amikor a könnyek fölszáradtak, vagy lassúbb tempóban csurgottak, dehogy is gondoltak arra, hogy ezentúl jó volna ezt a kazánt szakszerűen kezelni. Nem. Ehelyett a kazán széttörését sürgetik. Mindenki közbol­dogulása helyett öldöklő háború után kiabálnak. Újabb veszedelmekbe akarnak sodorni milliókat, mert az okulás helyett bosszúért lihegnek. Hiszen oly egyszerű a kérdés, hogy még egy fajmagyar szolgabíró is megérthetné. A Monarchiában nem kellene egyebet csinálni, mint a hatalmat megosztani a néppel és a saját bol­dogulásunk mellett a szomszédok boldogulását is örömmel nézni. És akkor nem kellene a gyil­kos háborúktól rettegni és az uralkodók is séta­pálcával járhatnának. Az osztrák-magyar urak azonban ezt az egyszerű dolgot nem képesek megérteni. Ők könnyeznek és bosszúállás után ordítanak. Egyedül az okokat is látó nép nem köny­­nyezik, hanem fáradságos munkával dolgozik egy olyan gazdasági és politikai helyzet kiépítésén, amely a millióknak jólétet és szabadságot, a fejedelmeknek pedig nyugodt kormányzást és életbiztonságot teremt. Azért nagyon helyes volt a Molnár elvtárs indít­ványa, amelyet a szombati folytatólagos közgyűlésen tett és amely azt célozta, hogy a záróóra szabályren­delet egy évig próbáltassék ki. Ezzel szemben azon­ban a nehezen pitymalló maradiság úgy döntött, hogy újabb szakvélemények megszerzése tárgyában azonnal intézkedjék a közgyűlés. Egyszóval a nehezen megalkotott záróóra szabály­rendeletet egy kis savanyú szellő fenyegeti Még az a szerencse, hogy azok, akiknek ez a szellő ártalmas lenne, erősebben glédában állnak, mint azok, akik a szelet szuszogják. És amikor ezt megállapítjuk, ismé­telten figyelmeztetjük a kiskereskedőket, hogy ne köves­sék a forró vízbe kívánkozóó rák példáját, ne kívánkoz­zanak vissza a nyavalyákat szülő hosszú rabszolgaságba, hanem inkább segítsék elő a nép jobb megélhetésért folytatott harcát, mert ettől függ az ő helyzetük jobbra­­fordulása is. És ugyanezt mondhatnánk a kisemberek buzgó „mentőinek“ is, ha azok nem véleménytelen színészek volnának. Tusakodás a záróóra körül. A városatyák „mentik“ a kisembereket. A rákok lelkivilágába belátó emberek azt mondják, hogy nevezett állatok már annyira megszokták a forró vizet, hogy szinte kívánkoznak bele. És körülbelül így vannak a kassai kiskereskedők is. Annyira megszokták már az örökös rabságot, hogy a záróóra szabályrendelet életbeléptetésével, amelynek révén ők is emberségesebb helyzetbe jutottak, szinte boldogtalanokká lettek és most mindenáron vissza akarják állítani a régi rossz rendszert. Ők ugyanis azt mondják, hogy ha a jelenlegi helyzetet meg nem változtatják, úgy tönkremennek. Vagyis olyan dolog ez, mintha a kövér kákák tövén hüsülő rákok forró vizet követelnének, hogy ott halálra piruljanak. És az a legszerencsétlenebb ebben a kérdésben, hogy fölvilágosodottabbaknak vélt városatyák is úgy állítják be a dolgot, hogy az új szabályrendelet a kis­kereskedőket tönkreteszi és hangos szóval követelik a szabályrendelet megváltoztatását. Ezek az urak nem akarják észrevenni azt, hogy a kereskedelem virágzása csakis a nép jólététől függ. Ha a tömegeknek elegendő jövedelmük van, akkor akár öt órás nyitvatartással is boldogul a kereskedő, de ha nincs elegendő kereset, akkor még 25 órás nyitvatartás mellett is tönkremegy. És bizony mostanában nagyon is vékonyan keres a munkásság és azért megy rosszul a kiskereskedőknek. Oly egyszerű kérdés ez, amelyet még talán az aszalói dohánykukások is megértenének, csak éppen a kis­kereskedők és az ő reakciós fölfogásukat dudáló város­atyák nem akarják megérteni. 27. szám. Tisza-bőrbe bujt plébános. Csendőrök a tanítóválasztáson. Az alsómislyei róm. kath. felekezeti iskolában 42 éven át oktatta a nép gyermekeit Straszburger Gyula tanító. Az öreg és sok tapasztalatokkal rendelkező tanító nemzedékeket nevelt föl, sőt még a papi maszlag által elsötétített felnőtteket is rászoktatta a praktikus életre. És az öreg tanítónak olyan nagy volt az életkedve, hogy ezt a szép munkát még tovább is folytatta volna, ha a pusztító halál közbe nem jön. Az öreg Straszbur­­gert a rügyfakasztó május kidöntötte az élők sorából. Az öreg és hasznos életű tanító egy özvegyet és három árvát hagyott hátra olyan szegénységben, mint ahogy az a mai világban egy hasznos néptanítóhoz illik. Az özvegy, a három árva és hét falu népe meg­törve állták körül az öreg tanító koporsóját. A család siratta a kenyérkeresőt, a falvak népe pedig a legjobb tanácsadót. Egy vigasztalásuk azonban mindannyiuknak volt. Az öreg Straszburger legöregebb árvája, Endre, most végezte el a kassai magy. kir. katholikus tanító­képzőt kitűnő eredménnyel. Az apja nyomdokain haladó fiú ugyanilyen sikerrel szerezte meg a kántortanítói oklevelet is. Úgy számított tehát mindenki, hogy az öreg Straszburger örökét a fiatal Straszburger fogja átvenni. Igen ám, csakhogy ekkor közbelépett a keresztényi szeretet reverendás dudása, Dusek János plébános úr, aki már akkor nézeteltérésbe jutott az özveggyel, amikor fiatal korában gazdasszonykeresés közben rá is gondolt és az ifjú Straszburger megválasztását szuronyos csendőr­séggel akadályozta meg. A Tisza-bőrbe bujt plébános erőszakoskodása óriási elkeseredést szült Alsómislye és környéke népe között. Ennek következtében Alsó- és Felsőmislye, Zsadány, Eszkáros, Garbócbogdány, Csáj és Balogd községek megbízottai fölkerestek bennünket és kérték, hogy a plébános urnak ezt a fölháborító visel­kedését leplezzük le, ha az szavanként akár egy koro­nába kerül is. Az igazságukat kereső emberektől természetesen mi egy krajcárt sem fogadtunk el, mert lapunk célja az ember­telenségek üldözése, még akkor is, ha azért a bíróság jóvoltából néha-néha még néhány havi fogházacska jár is. Az erőszakoskodó plébános által semmibe sem vett nép most még a tanfelügyelőségben bízik némileg, hogy az majd igazságot fog tenni. Gyökeresebb válto­zások persze ilyen helyeken is csak akkor lesznek, ha az iskolák ügyei nem a felekezetek, hanem az állam kezén fognak elintéződni.

Next