Munkás, 1924 (15. évfolyam, 131. szám)
1924-11-07 / 131. szám
I. oldat. Ilyen aggályaink voltak például a nemzetiségi és a szakszervezeti kérdésben. Figyelmeztettünk ezekre a dolgokra és a Kommunista Internacionálé képviselője faként tartott beszédjében kijelentette, hogy a Komintern tett is engedményeket sok tekintetben, de nem a vezéreknek, hanem a tömegeknek. (Verőik elvtárs közbekiált.) Verőik elvtárs, amiről te szólsz, azt nem írtam meg nyilt vitacikkben, hanem "az ötödik kongresszusra kiküldött delegációnak és azért hajlandó vagyok vállalni is a felelősséget. Ha ezekben a kérdésekben meg is lehetett találni a megegyezést, lehetetlen volt elfogadni azokat a módszereket, amelyekkel az ellenzék itt fellépett. És ha ezzel szembehelyezkedtünk, nem szabad ebből levonni azt a következtetést, hogy a Kommunista Internacionálé ellenségei volnánk. Nem akarunk harcot a Kommunista Internacionále ellen, tudjuk, hogy forradalmi munkát csak ennek az Internacionálénak keretében lehet végezni és tudjuk,hogy csődöt mondana mindenki, aki a Kommunista Internacionále keretén kívül akarna helyezkedni vagy ha harcolni akarna az Internacionále ellen. Akkor azonban, mikor megindul a vita, nekünk is jogunk van megmondani véleményünket. Nem igaz az, hogy Bzármom állást foglaltunk volna azok ellen, akik Mi a Komintern álláspontját védik. Rátérek a végrehajtó bizottság összetételének kérdésére. Nyíltan megmondtam a vita elején, hogy ott állunk azokon a helyeken, ahová megválasztottak bennünket ,és igyekszünk ezeken a helyeken közelebb hozni a pártot a bolsevizáláshoz. Ha ez nem sikerül nekünk, az elvtársaknak joguk van ítéletet mondani felőlünk és bennünket megfelelőbb elvtársakkal kicserélni. Ezzel szemben nem volt semmi kifogásunk. De kifogásunk volt az ellen, hogy egyes elvtársak szerint nem ennek a kongresszusnak van joga dönteni afölött, hogy milyen lesz az új végrehajtó bizottság öszszeállítása. És amikor a brünni konferencián az ellenzéki elvtársak igyekeztek elfogadtatni olyan határozatot, hogy a kongresszusi delegátusok kötelesek a kongresszuson lévő Komintern-megbízott utazsai szerint szavazni, állást foglaltam a mandátum ellen. Kijelentem, hogy ez a kongresszus szuverén kinjogú és szabadon dönthet az új pártvezetőség összetétele fölött. Meg kell indulnia a pártban a lázas munkának és ehhez meg kell választani az új vezetőséget. Azt mondták nekünk: Hogy az új vezetőségben meglegyen a garancia a világkongresszusi határozatok végrehajtásához, kell, hogy a felénél nagyobb többség ellenzéki elvtársakból kerüljön ki. Nem tettünk ellenvetéseket. De most azt mondják, hogy az arány 8:1 legyen az ellenzék javára és ebben a tekintetben már a kongresszusra vár a feladat, hogy ezt eldöntse. Marx Károly Sorozatosan közölni fogunk részleteket Mehring ragyogó Marx-életrajzából, amelyet bebörtönzése alatt Jevgenij elvtárs fordított magyarra. Első részletnek Mehring előszavát közöljük. ELŐSZÓ Ennek a könyvnek van egy kis története. Mikor szó volt a Marx és Engels között lefolyt levélváltás kiadásáról, Lafargue Laurat aszszony hozzájárulását, amennyiben arra szükség volt, attól tette függővé, hogy én mint az ő megbízottja vegyek részt a szerkesztésben, egy 1910 november 10-én Draveilben kelt meghatalmazásban megbízott engem, hogy eszközöljem azokat a megjegyzéseket, magyarázatokat és törléseket, amelyeket elengedhetetleneknek tartok. Ennek a meghatalmazásnak azonban ténylegesen nem vettem hasznát. A kiadók, illetve a kiadó Bernstein (mert Bejjel csak a nevét adta) és köztem nem merültek fel lényeges nézeteltérések és, megbízóm szellemében, sem ürügyem, sem jogom s természetesen hajlandóságom sem volt, hogy kényszerítő vagy legalább is komolyabb ok nélkül belekontárkodjam a munkájába. Ezzel szemben a levélváltás körül végzett hosszas munka során kerek egésszé lett bennem az a kép, amit évtizedes tanulmányok által Marx Károlyról megalkottam magamnak és így önkénytelenül feltámadt bennem a vágy, hogy életrajzi keretet adjak ennek a képnek, annál is inkább, mert tudtam, hogy Lafargue asszonynak nagy öröme telnék benne. Barátságát és bizalmát nem azzal nyertem el, mintha apja tanítványai közül a legtanultabbnak vagy legélesebb eszünek, hanem mert annak tartott, aki apja emberi lényébe legmélyebben hatolt bele és legtalálóbban tudja jellemezni. Levélben és szóban gyakran igazolta, hogy sok félig elmosódott visszaemlékezés a szülői házból a párttörténelmemben*) és főleg a hagyatéki kiadásomban foglalt leírásból lett *) Mehring írta meg 4 kötetben a német szociáldemokrácia történetét és ő rendezte sajtó alá és látta el életrajzi ismertetésekkel Marx Engels irodalmi hagyatékát, előtte újból friss és eleven, hogy sok név, amit a szüleitől gyakran hallott, csak általam lett előtte puszta árnyból megfogható alakká. Sajnos, a nemes asszony előbb halt meg, semhogy az apja és Engels közt lefolyt levélváltást kiadni lehetett. Néhány órával ezelőtt, hogy az önkéntes halálba ment, még szíves üdvözlő szókat küldött nekem. Örökölte apja nagy szellemét és én még a sírban is megköszönöm neki, hogy hagyatékából számos kincset kiadás céljából rámbízott, anélkül, hogy a legcsekélyebb kísérletet tette volna arra vonatkozó kritikai ítéletem befolyásolására, így megkaptam tőle Lassallenak apjához intézett leveleit is, bár a párttörténeteimből tudta, hogy milyen határozottan és milyen gyakran keltem Lassalle védelmére az ő apjával szemben. E nagylelkű asszony lényének egyetlen szikráját sem mutatta ezzel szemben a marxizmus szentségének két főpapja, akik, mikor most hozzáláttam életrajzi tervem megvalósításához, belefutak az erkölcsi felháborodás harsonájába, mert a „Neue Zeit“-ban*) néhány kritikai megjegyzést tettem Lassa’senak és Bakuninnak viszonyáról Marxszal szemben és ez alkalommal nem tettem meg az illő bókot a hivatalos pártlegenda előtt. Kautsky K. előbb általában „Marx-gyűlöletet“ és egy állítólag Lafargue asszonnyal szemben elkövetett „bizalomsértést“ különösképpen vetett a szememre és, amikor továbbra is megmaradtam azon szándékom mellett, hogy megírom Marx életrajzát, a Neue Zeit-nak tudvalévően nagyon drága helyéből nem kevesebb, mint vagy hatvan oldalt áldozott fel egy pamflettre, amelyben N. Riazanoff" olyan vádaskodások özönével, melyek lelkiismeretlen volta egy színvonalon állott esztelenségükkel, a Marxszal szemben elkövetett legaljasabb árulással akart megvádolni. Nem sajnáltam ezektől az emberektől az utolsó szót, mert olyasmit éreztem, amit udvariassági okokból rém akarok igazi nevén megnevezni, kötelességemnek tartom azonban megállapítani, hogy az ő meggyőződésterrorizmusuknak egy hajszálnyit sem engedtem, hanem a következő oldalakon Lassalle és Bakunin viszonyát Marx*) A német szocdem tudományos folyóirata. *) Marx—Engels műveinek egyik legjobb ismerője, ma a moszkvai Marx—Engels Insztitut vezetői«, szal szemben, a pártlegenda teljes figyelembe vétele nélkül, a történelmi valóság követelményei szerint, írtam le. Ez alkalommal természetesen újból eltekintettem minden polémiától, a megjegyzésekben azonban egy kissé lejebbszállítottam Kautsky és Rjazanoff ellenem intézett néhány fővádját, az etekíntetben ifjabb munkások okulására és felvilágosítására, akiknek vérébe nem lehet elég korán beoltani a teljes ignorálás érzését a marxboncok rohamaival szemben. Ha Marx valóban az az unalmas mintagyerek lett volna, akit benne a marxboncok csodálnak, sohasem izgatott volna életrajzának megírása. Csodálatom és kritikám, — s egy jó életrajzhoz egyforma mértékben hozzátartozik egyik is, másik is, — szól a nagy embernek, aki leggyakrabban és legszívesebben azt vallotta magáról, hogy semmi emberi, dolog nincsen távol tőle. Őt hatalmas, nyers nagyságában visszaadni: ez volt a feladat, amit magamnak kitűztem. A cél aztán már a célhoz vezető utat is megszabta. Minden történetírás egyben művészet és tudomány, hát még az életrajzi leírás. Ebben a pillanatban nem jut az eszembe, hogy melyik száraz csuka termette azt a nagyszerű gondolatot, hogy a történelemtudomány csarnokaiban nincs mit keresniük művészeti szempontoknak. De, talán szégyenemre, nyíltan be kell vallanom, hogy nem gyűlölöm anynyira alapjában a polgári társadalmat, mint azokat a szigorú gondolkodókat, akik, hogy a jó Voltaire ráhúzhassanak egyet, egyedül az unalmas írásmódot tartják megengedettnek. Marxot ebben a tekintetben szintén terheli a gyanú, hogy a régi görögökkel ő is a kilenc múzsához számította Kliót. Valóban, csak az löki el a múzsákat magától, akit maguktól a múzsák ellöktek. Ha tehát számíthatok az olvasó hozzájárulására az általam választott forma tekintetében, annál inkább kell némi elnézést kérnem a tartalom számára. Itt kezdettől fogva egy kérlelhetetlen szükségesség állt előttem: annak szükségessége, hogy a kötetet ne duzzasszam meg túlságosan, ha azt akarom, hogy fejlettebb munkások számára is elérhető és megérthető maradjon; már amúgy is másfélszerese lett az eredetileg tervbe vett terjedelemnek. Milyen gyakran kellett megelégednem egy szóval, ahol inkább egy tort egy sorral, ahol inkább egy egész oldalt, egy oldallal, ahol inkább egy egész ívet szerettem volna írni. Ezt a külső kényszerhelyzetet különösen Marx tudományos írásainak analízise sínylette meg. Hogy ebben a tekintetben már előre eloszlassak minden kételyt, a nagy írók életrajzánál szokásos alcímet: Életének és munkáinak története, a második felével megkurtítottam. Marx összehasonlíthatatlan nagysága bizonyára nem utolsósorban áll abban, hogy benne a gondolat embere elszakíthatatlanul összeforrott a tett emberével, hogy a kettő egymást kölcsönösen kiegészítette és támogatta. De ugyancsak biztos az is, hogy a gondolkodó benne mindig helyet adott a harcosnak. Nagy úttörőink ebben a tekintetben mind egyformán gondolkodtak, ahogyan egyszer Lassalle kifejezte magát: milyen szívesen megkatlanul hagyna mindent, amit tud, csak ütne végre egyszer a gyakorlati cselekvés órája És, hogy menynyire igazuk volt ebben, azt borzadva értitte meg a mai időkben, mikor, komoly kutatók, akii három, sőt négy évtizeden át is kotlottak Marx műveinek egy-egy vesszője fölött, egy olyan történelmi pillanatban pedig, mikor Marx mód,fiára cselekedhettek volna, és cselekedniök kellett volna, csikorgó szélkakasok módjára csak forogni tudtak saját tengelyük körül. De mégsem akarom eltitkolni, hogy másokat megelőzve nem érzem magam hivatottnak arra, hogy elérjem annak az óriási tudásterületnek minden határát, amelyet Marx uralt. — Már arra a feladatra is, hogy leírásom szűk keretében átlátszóan világos képet nyújtsak a Tőke második és harmadik kötetéről, igénybe vettem Rosa Luxemburg barátnőm segítségét. Az olvasók ugyanúgy meg fogják köszönni neki, mint én magam, hogy kérésemnek készséggel eleget tett: a tizenkettedik fejezet harmadik részét ő fogalmazta: Boldog vagyok, hogy ebbe a munkába tolsának egy remekét illeszthettem bele, amithogy nem kevésbbé boldog vagyok, hogy közöl barátnőnk, Zetkin Klára, megengedte, hogy ha a jócskámat az ő lobogójával bocsáthassam el a nyílt tengerre. Ezeknek az asszonyoknak barátsága megbecsülhetetlen vigasztalás volt számomra olyan időben, melynek viharai a szocializmus oly sok, férfias és rettenthetetlen előharcosát, úgy sodorták el, mint az őszi szél az aszott leveleket. Steglitz-Berlin, 1918 március. Mehring Ferenc. *) Marx legidősebb leánya, aki Paul Lafarguehez, az ismert francia szocialistához ment feleségül. MUNKÁS A végrehajtó bizottság megválasztása Sorozatosan továbbra is közölni fogjuk a kongresszusi tárgyalásokat, most pedig az új végrehajtó bizottság összetételét és megválasztását ismertetjük (a legutóbb közölt névsor hibás). Zápotocky elvtárs fenti beszédje szerint a jobboldal bele akart nyugodni a Komintern előterjesztésébe, amely szerint a végrehajtó bizottság baloldali túlnyomó többségével biztosítja a párt bolsevik irányát és ők nem fognak harcot folytatni a hatalomért. Ezzel szemben meg kell állapítani, hogy csak a Komintern megbízottjának sikerült megakadályozni, hogy a kongresszusra két jelölő lista kerüljön és a jobboldali elvtársak igenis harcot akartak kezdeni a hatalomért a pártban. A kongresszus választási bizottságában folytatott hosszas tárgyalások után sikerült megállapodni, hogy az új végrehajtó bizottságban 18 baloldali és 14 jobboldali elvtárs fog helyet foglalni, így csak egy lista került a kongresszus elé, amely a következő összeállításban el is lett fogadva: 1. Dolezal János, Brünn. 2. Hruska Vince, Prága. 3. Hirtl Ernő, Ceskis Krumlov. 4. Haken József, Prága. 5. Horn József, Prága. 6. Klus Pál, Stanec. 7. Kalaph Erzsébet, Louny. 8. Kraus Jozefa, Prága. 9. Neurath Alajos, Prága. 10. Pfeilmayer Hermin, Ruttka. 11. Petr József, Mährisch-Ostrau. 12. Preisler József, Prága. 13. Riemer Ferenc, Georgswalde. 14. Seidler Ernő, Bratislava. 15. Safrankó Eráimér, Ungvár. 16. Seglenz János, Karlsbad. 17. Stern Viktor, Reichenberg. 18. Vereik Gyula, Ruttka. 19. Hais József, Prága. 20. Harus János, Smidhov. 21. Chabera Vencel, Brünn. 22. Kroek Vera, Brünn. 23. Kejf Jaroslav, Kladno. 24. Keim Rudolf, Prága. 25. Mimna Alajos, Prága. 26. Lukavsky József, Beroun. 27. Maurer Gyula, Kassa. 28. Roucek Jaroslav, Brünn. 29. Skulák József, Prága. 30. Smeral Bohumir, Prága. 31. Zápotocky Antal, Prága. 32. Krenová Anna, Prága. Mjinyilszkij elvtárs ennek az egységes (1814) listának előterjesztésénél a következő tartalmú beszédet mondta: Egységes munka a Komintern szellemben „Szeretnék néhány szót szólni abban a pillanatban, amely ezen a kongresszuson a legnagyobb jelentőséggel bír, abban a pillanatban, mikor e kongresszus hűséget fog fogadni a Kommunista Internacionálé ötödik kongresszusának határozataival szemben azzal, hogy egységesen fogja megválasztani a CsKP új végrehajtó bizottságát. Tudjuk, hogy a pártban voltak belső harcok, tudjuk, hogy harc folyt a világkongresszus által felvetett kérdések körül. Voltak pillanatok, mikor nézetünk volt, hogy a pártban két frakció létezhetik. A Komintern delegátusainak első kölességük volt, hogy a pártegység biztosításáról gondoskodjanak. Ebben az értelemben igyekeztünk a választási bizottságban olyan irányban hatni, hogy a kongresszus elé ne kerüljön két, hanem csak egy jelölőlista, amely kifejezné a CsKP- nak azt a határozott akaratát, hogy végre fogja hajtani az Internacionáléval együtt a Kommunista Internacionálé utasításai és Irányelvei szerint az ötödik világkongreszszus határozatait. A Komintern véleményét fejezem ki, mikor kérlek, hogy az előterjesztett jelölőlista megszavazásával még jobban erősítsétek meg a CsKP-nak ezt az egységét. Azt hiszem, hogy ez volt minden, amit ebben a pillanatban még mondani akartam. Felhasználom az alkalmat és a Kommunista Internacionále végrehajtó bizottsága nevében kijelentem a következőket: A Kommunista Internacionále azt hiszi, hogy e választás megejtése után a pártban meg kell szűnnie a vitának. A Kommunista Internacionále végrehajtó bizottsága azt hiszi, hogy a végrehajtó bizottság megválasztása után pártotokban meg kell szünniök a frakcióknak. A Kommunistái Internacionále végrehajtó bizottsága azt tartja, hogy a végrehajtó bizottság meg* * választása után pártotokban meg kell szilárdulnia a pártfegyelemnek, hogy egyforma mértékkel legyen mérve minden elvtárssal szemben, tekintet nélkül arra, hogy melyik frakcióhoz vagy csoporthoz tartozott ezelőtt. Körülbelül ezen az alapon kell kongresszustoknak döntenie és szavaznia. Nemcsak a magam, hanem a Komintern egész delegációja, sőt valószínűleg az egész Komintern nevében, hogy ezen a kongresszuson mindez meg fog történni és hogy ily módon meg lesz szilárdítva a CsKP egysége. Éljen a Csehszlovákiai Kommunista Párt Egysége!“ A Komintern képviselőjének sikerült tehát fellépésével megakadályozni azt, hogy a pártban folyó harc megrázkódtatással járjon a pártra. Most meg kell szűnnie minden eddigi vitának a világkongresszus határozatai felől. Egyetlen feladatunk van: a párt bolsevizálásának végrehajtása. A párt egységesen a Kommunista Internacionálé ötödik világkongresszusán hozott határozatok alapjára helyezkedett és ha eddig voltak is eltérő nézetek, ha eddig voltak is ellenvélemények vagy aggályok, most feltétel nélkül a végrehajtáshoz kell látni. Ezt az intő figyelmeztetést tette Manuilszkij elvtárs beszédjében. A csehszlovákiai kommunista proletáriátus elvárja azoktól, akik eddig nyíltan vagy burkoltan szembehelyezkedtek a Komintern Irányzatával, ezek után az új végrehajtó bizottság többségének alávetve fogják teljesíteni a bolsevizálás parancsait. november 7.