Kassai Ujság, 1921. január-március (83. évfolyam, 1-73. szám)

1921-03-27 / 71. szám

4 oldal Kassai Újság borzongja ki magából ? Tudtam, hogy ez mind nincs igy és abban a pillanatban el­vesztettem a barátomat. . Elvesztettem min­den más barátomat is! Elvesztettem összes barátaimat ! Abban a rettenetes pillanatban már egészen . . . egészen egyedül álltam . . Barátom szeme csak mosolygott, csak fény­lett, az arany fogsora sárgán szikrázott . De én akkor éltem át életem egyik leg­nagyobb tragédiáját . Még azon az estén megismertem barátom feleségét is. Együtt vacsoráztunk, nagyon udvarias, nagyon tartózkodó, de mégis nagyon jó volt. Nem mindig emelte fel a szemét, ha hozzám szólt, de sokszor, láthatóan azzal az elhatározással, hogy most megteszi, szemét rám-rám irányította. A vacsora után követ­kező beszélgetésben leszokott erről és ami­kor mondott valamit, nemcsak a hangja, hanem a szeme is mindig hozzám fordult. Ami erről a fiatal asszonyról lézengett: ará­nyosság volt és acélosság. Az ilyen barna teremtések, akik sok levegőben, a napon nőnek föl, egészen a természet alkotásainak látszanak. Telt, kéjes domborúságaik, hosszú hajuk, lüktető életrevalóságuk, olyanokká teszik őket, mintha gyümölcsök lennének, melyeket­­ a tárol szakítottak le és a fák rejtelmes élete keringene tovább bennük . . Hamar megtudtam, hogy vágyai vannak. Vágyai nem ostromolják és el is fog velük temetkezni életének nagy csendjébe, a zúgó erdők tövén meghúzódó városka magányába, a határszéli élet híg vérkeringésébe, az ese­­ménytelenség feneketlen öklébe, a lemondás, halk, mindent beszövő állandó nagy gyász­indulójába .­­ Barátom felesége keresetlen szavakkal beszélt. Ezekben a szavakban nem volt kese­rűség. Kijelentései egyszerű megállapítások voltak. Vannak emberek, akik valamely rossz világrészben, kínzó éghajlat alatt élnek és a forró évszakról, mely kiaszalja a növényeket és megrepeszti a földet, a szélről, mely elher­­vasztja a bőrt és szétszedi a házakat, az esőről, mely sárba és ködbe temeti a vég­nélküli napokat, nem tudnak lázadó elkese­redéssel, hanem csak a tények egyszerűségé­vel beszélni. Az emberek az ilyen éghajlat alatt elvesztik a sors ellen való panaszlás szilaj felgerjedtségét, csendesekké lesznek és lemondásaikat, mint természetes áldozatot hordják a sors oltárára. Barátom felesége is ilyen ember volt . . . Mindössze mi volt az, amit a barátom felesége mondott ? Szerette volna magát jobban fejleszteni a zenében, de az lehetet­len volt, mert ehhez nagyobb városban kellett volna élnie, ő pedig falun nőtt fel. Szeretett volna, mélyebb megértést nyerni az irodalom iránt, de ehhez tanítókra, válogatott köny­vekre lett volna szüksége és ott semmi sem volt ebből . . . Ott a természet mély és dús volt, a sár hideg és nedves, a por­illanó és tüzes, az évszakok egyformák és az emberek a régi ösvényeket járók, a nap, a föld és a tekintélyek jámbor szolgái. Szeretett volna történelmet tanulni, mert a történelem nagyon érdekelte, de alig jutott túl azon, amit az iskolában tanult. Új, nagy láthatárokat akart, kihasadni akart tekintetével a végtelenbe és csak újra és újra ostoba krónikákat kapott. . . Nyilvánvaló volt, kettétört, abbamaradt és csak életének felével bolyong most a világ­ban . . De barátom felesége mosolyogva beszélt a maga dolgairól és nem érezte, hogy ezúttal is­ újra temeti magát. Neki ez nem volt vég­zetes, mert természetes volt. Neki ez nem volt megrendítő, mert a lázadás hiányzott belőle. Neki ez nem volt gyászinduló, mert életének elfogadott szimfóniája volt . . . Nem érezte szükségét, hogy gyászruhát húz­zon és állandóan nehéz és mély feketében járjon ! Ellenkezőleg : harmonikusnak látszott, mialatt állandóan lemondott, csendesen derült­nek, mialatt állandóan és egyszer s minden­­korra elvesztette életének kiteljesedését Egész­séges volt és voltak örömei is. Szeretett tán­colni és barátja volt a kirándulásoknak. Ilyen alkalmakkal szívesen főzött, sütött és örömet lelt abban, ha másokat jól laktatott. Nagy gondot fordított fehérneműire, befőt­teire is. Szívesen beszélgetett és társaságban kristályoz, harangszóhoz hasonló mondatokat mondott, ünnepélyes egyhangúság fénylett életében. De én egész mivoltában megláttam őt és azokat, akik olyanok, mint ő. Emberi alakulat volt, mely a viszonyokhoz való alkalmazkodás közben elfelejtette fel­tenni azt a kérdést, vajjon az adott viszo­nyok, melyek kialakították, természetesek-e ? Hogy elkerülhetetlen-e élete jobbik részének elsikkadása ? Hogy honnan van kiszabva rá a rettenetes áldozat ? Lélek volt, amely úgy formálódott ki a körülmények állandó nyomása alatt, mint ahogy a föld belsejében eltemetett őserdők szénné alakulnak. A gigászi nyomás alatt mássá lett, mint amivé lennie kellett volna! Hogyan volt ez lehetséges ? A végzetes tűz­nek az a mértéke hiányzott-e belőle, mely a körülmények nyomásával szemben robba­nást okoz ? Az a felszítottság hiányzott-e belőle, mely szembeszegezi magát az ural­kodó viszonyokkal, ösvényt akar magának törni szabályon és korláton át, az idegek zilált feszültségében háborogva keres magá­nak utat a teljességhez és legtöbbnyire út­vesztőbe téved. Barátom feleségében nem volt semmi tépett, semmi zilált. Egészséges, normális nő volt és a szerelmi boldogságnak azt a világát is kimentette, melyből az egymás mellé állí­tott ágyakkal jellegzett hálószobák ismerősek. Nyugalom ült rajta, mint egy június végi alko­nyon. Barátom felesége mindenkire kibékítő, vigasztaló hatást gyakorolt. Kiegyenlítődött­­ségének látszata úgy lengett, mint a nyájas olajág . . . Csak én láttam benne valakit, egy embert, egy másik embert, aki ő maga volt, elvesz­tettnek ! . . . Csak én kényszeritettem bele gondolataimmal egyéniségének pompás lát­ványába a pusztulás képzetét. Ha elmondtam volna neki, hogy szenvedek miatta, csodál­kozva nézett volna rám. És ha kiálltam volna egy térre és kikiáltottam volna százezer ugyanilyen nőnek : — szenvedek miattatok ! — sajnáltak volna, de nem tudtak volna meg­érteni. És ha elmondtam volna százezer másik embernek, hogy mi az, amiért szenvedek, azok azt mondták volna, hogy idegen vilá­gokban révedezek és a szenvedésem erősza­kos akarat magára a szenvedésre. Nem értet­tek volna meg,­­Ezért nem tudták, hogy milyen veszteségről van szó, mely a fájdalmat okozza. Ők azt mondták volna: — Az élet teljességének, milyen egészséges gyönyörű látványa! A veszteség tehát nem volt másé, hanem egyedül az enyém. De van-e ebben különb­ség ? Hiszen ez a másokért való szenvedés kimondhatatlanul rosszabb! Mert mit jelent folyton a mások vesztesé­gét érezni ? Úgy látni a világot, állandóan úgy nézni mindent, hogy mások helyett visel­jünk metsző terheket! És mit jelent számunkra a világ, ha idegeink célt és embereket tépnek elénk, akik a célon innen maradnak és bele tudnak ebbe nyugodni ? Lehet-e a lemondást világtörvénnyé avatni ? És hát igaz lehet-e az, hogy az emberek csak annyit érnek, amennyit mutatnak ? Föl kell kiáltanom, hogy nem igaz! Az emberekben eltemetett emberek feküsznek és a legtöbb ember temető! Mert ha van az emberben vágy és képesség arra, hogy tehetségeit f­okozza, magát mélyebbé tegye, a világot megértse és magába szívja, de nem éri ezt el, nem egy megbukott vállal­kozás-e ez? Hiszen az emberek csődje nyü­zsög körülöttünk és a romlás számára fuj felénk a hamis harmóniákból . . Vacsora alatt két nagy villanylámpa égett és a négyszögletes asztalon a fehér abroszon az ezüst evőeszközök körül a kis csészék porcellánja fénylett. Finom porcellánok, mert ezt már elérte a civilizáció, hogy a kaolint, melyből a porcellánt gyártják, a tökéletesség teljes fokára emeljék ... Az emberek azonban tovább keringenek az élet zűrzavarában a maguk abbam­aradtságában és mosolyognak a benső halálukon .. Talán nem tudtam mindezt eddig is, mielőtt a barátom feleségével beszélgettem ? De tudtam ezt. A magamba döbbenés, az isszonyú fölismerés, ahogyan a pályaudvar perronjáról rámrohant, hogy nincsenek barátaim, tett ilyen végzetesen fogékonnyá. Ez az élményem fokozza most minden más élményemet a víziók túlzottságára. Ezért zengenek összes fölvevő idegeim elviselhetetlen magas for­­tissimóval . . Ezért vagyok most olyan, mint egy hang­szer, melyet szét akar vetni a saját zengése. Olyan vagyok, mintha idegeim mind mezte­lenül a felszínen feküdnének és benyomásaim mint a tüzes harapófogók fogják meg nyers idegeimet . . . A szellemi fájdalom már átalakult bennem fizikai fájdalommá. A világ fölött érzett vad bánatom nemcsak gondolati fájdalom volt már, hanem az idegek által széthurcolt dúló testi gyötrelem. Barátom és a felesége nagy harmóniában ültek az­ asztalnál, kiegészítve magukat szép otthonuk berendezésével, a szükséges és a csak díszítő tárgyakkal. És mindennek a keretében olyannak tűntek föl, mint a csilla­gok, melyek tőlem idegen szférákban, de pontosan előírt, konok utakon keringenek . . Csillagok, melyek kietlen messzeségekben keringenek tőlem el . . . Én pedig csak ültem ott és már nem azt éreztem, hogy ez az asszony elvetett, hanem magam sülyedtem el egy fagyos és kietlen végtelenségbe, ahol egyedül vagyok, ahonnan nem menekülhetek . . . Már elvesztettem aznap este összes bará­taimat ! Most és újra megnyertem az összes emberek összes emberi veszteségét . . . Mit csináltam volna tovább ott ? Üdüljek talán? Fáradtan utaztam másnap el . . . Skutetzky Döme. Irta : Keller Imre. Szerényen, csendesen, szinte észrevétlenül hagyta itt Skutetzky Döme ezt az árnyékvi­lágot, amilyen szerényen, csendesen, szinte észrevétlenül élte le hangyaszorgalmú és párat­lan nagy sikerekben gazdag életét. Mert soha­sem gyújtott önmagából fáklyát, hogy a rek­lám nagydobosai észrevegyék. Fiiusága soha­sem verdeste az eget, hogy nevét az olcsó népszerűség kakasai állandóan kukorékolják. Ő magára nézve csak egy kötelességet ismert: dolgozni. Becsületesen. Meggyőződése és hajlama szerint. Nem törődve korának for­rongó, különféle jelszavaktól felbordázott nyugtalanságával. S bár hosszú művészi pályafutása alatt a magyar, olasz, francia és angol kiállításokon gyakran nyert érmet, kitüntetést, s bár képei Ferencz József király magánképtárában, az olasz udvar képtárában, a budapesti Szépművészeti Múzeumban, bécsi múzeumban, a német stb. galériákon lógnak, szóval élete tüneményes sikerek szakadatlan láncolata volt, mégsem tudott Magyarorszá­gon olyan tekintélyre felvergődni, amint tudása, nemes törekvése, ideális művészi céljai és elért eredményei folytán megérdemelte volna. Kritikusainak nagy része vajmi közömbös volt a problémák hajszolásától ment művé­szete iránt. S éppen azok, akiktől bízvást várhatta volna a legszebb elismeréseket, azok hidegek igyekeztek vele szemben lenni. De Skutetzky Dömét ez nem zavarta. Fáradhatatlanul festette tovább a maga elő­kelő színfelfogású és gyengéd érzésű képeit, amelyek minden idők és minden ízlések vál­tozásaival szemben is állandóan le fogják bilincselni a művészetet szerető elfogulatlan közönséget. Mert Skutetzky Döme tetőtől-talpig festő volt. A beau morceau de peinture embere. A szinszerkesztésnek és delikát ecsetvezetés­nek hive. A quattrocento korabeli olasz mes­terek színeinek imádója. Élete egyedüli cél­jának azt ismerte, melyet e sorok írója előtt gyakran a legfanatikusabb lelkesedéssel hir­detett, hogy festékek és színsugarak keveré­sében az olasz remekműveket elérje. Külö­nösen a velenceieket imádta. Azokat a velen­ceieket, akiknek képeiben a mű, a művész és az ember között a leggyönyörűbb össz­hang uralkodik. És Skutetzky ezt az össz­hangra való törekvést még gyengébb alkotá­saiban sem tagadta meg soha. S éppen azért, mert Skutetzky és képe ugyanaz volt, mert színeiben mindig önma­gát adta, mert színei által föltárta a maga legbensőbb énjét, ezért képein nem tobzód­nak a fények, hanem alkotásai inkább homá­lyosak, hogy úgy mondjam: méltóságosan komolyak hatást ezen komoly színek össze­hangolásával ért el, ezzel pótolta azt, amit festménye a színek élénksége tekintetében veszített. Skutetzky ugyanis komoly, gondolkodó fő volt. Nem morózus, harapós pesszimista, nem az élet örömeit megvető aszkéta, hanem filo­zófus, aki az életnek nem könnyebb oldalát fogta fel, hanem annak mélységeit kutatta. Ez az állandó töprengés lelkét a szomorú­ságnak, a komolyságnak fátyoléval vonta be Ezért kereste mindenütt és mindenben a tar­talmasat. A léhát undorral kerülte. „Becsü­letes kenyér,“ „Déli pihenő„, „Mindennapi kenyér“ stb. című vásznai ékesen szólnak arról, mily ellenállhatatlanul bilincselte le még a körülötte lüktető életből is az, ami komoly. Ezért kedvelte a templomok misztikus tompi­­tottságát, a márványok ünnepies hidegségét. Ezért nem tudott teljesen derült lenni még a mosolygó egy Velence ihlette képein sem. Ezért borongott legjobb művein is a lefojtott érzéseknek nemesen bánatos hangulata. Még műterme is homályos volt, ahonnan kizárt minden napfényt. De mert nem volt sötét lelkű ember, ezért nem tudott világosság nél­kül élni. Agya is tele volt modern felvilágo­sult gondolatokkal. A szomorú lelkű művész tehát élete derekán, termelése leggazdagabb idején, az önmagára ébredés és önfelismerés nagyszerű korában a tűz világosságához me­nekült. Így lett szerelmes festője a tűznek, amely lobogott, élt, szikrázott, világosságot hintett maga körül, de ez a világosság még­sem volt a napnak átható, éles, gyengesze­­műt hunyorgatásra kényszerítő vakító fénye, hanem tompa, mélabús és megható, a testet korán megroppantó, nehéz munkát végző réz­­hám­orosokhoz illő. Ebben a nemben Skutetzky összes festőművészeink között páratlanul áll Az ifjabb generációnak némely tagja próbál­kozik ugyan a tűz pazar színskálájával, de náluk ez csak technikájuk fejlettségének fitog­­tatására való. A tűz nem megy lelkükön keresztül. Ezért banálisak s maguk is hamar ráunnak céltalan kísérletezéseikkel. De Sku­tetzky a tűzben mindig uj szépségeket látott uj gyönyörűségeket fedezett fel. Sohasem unta meg. Százféle változatban beszélt, zen­gett róla. Költeményeket irt hozzá. Szomo­rút, komolyat és mindig szívből fogadót. A tűzszépségekből összeszövődő hangulatot tel­jes biztonsággal és szabatossággal fogta össze könnyű lelke palettájáról vett szín­foltjaival. A napi­lapok felületes benyomások alap­ján ítéletet mondó kritikusai közül még a kivá­lóbbak, egy Pasteiner Gyula, Meller Simon, Ebner Jenő, Fittler Kamill sem értették meg Komolysága miatt gyakran tettek szemrehá­nyást neki Egyhangúsággal, ridegséggel, szárazsággal, divatjamultsággal, unalmasság­­gal vádolták meg őt. Csak azt látták min­den kiállított képén, hogy megint a besz­tercebányai rézhámorból vett alakok néznek le reájuk a tűzfény izzó ragyogásában. De a tűz lelkét, a kovácsok halálra fáradtságát, a hangtalan, néma munkások vérző izzadtságát, a párákkal, forrósággal, fojtó gőzzel teli leve­gőnek rezgését, a műhelyek börtönszagú ko­morságát, szóval az egész életnek szomorú komolyságát sehogysem tudták Skutetzky képeiből kiolvasni. Aki majd megírja Sku­tetzky művészetét, mert valakinek meg kell írnia, annak majd értenie kell a tűz nyel­vén. foglalkoznia kell a tűz filozófiájával, ha Skutetzky lelkéhez megértő kézzel akar hozzányúlni. Diderot azt mondja, hogy néha a szo­­morúlelkű festő is fest élénk színekkel, vagy vígkedélyű sötét színekkel, de ez csak olyan, mint mikor egy kevésbeszédű embernek kivé­telesen megered a nyelve, vagy amikor egy szapora beszédű asszony egyszer rend­kívüli módon hallgatni is tud. E szavak teljesen ráillenek Skutetzkyre. Neki is vannak humorral kacérkodó képei (pl.: „Könnyű más kárán nevetni.“) vidám­sággal, könnyedséggel felitett alkotásai (pl.: Modern Odysseus, Modern Paris), lelkében és gyermekei iránt érzett nagy szeretetének visszhangjai (pl. „Az elégedett", „Fiam arcképe", „Műtermemben“), de soha sem szabad feledni, hogy azért minden képéből letagadhatatlanul kiérezzük Skutetzkynek komoly, magába mé­­lyedő lelkét, amely egyszer sem képes szét­­olvadni a színek dús kacagó érzékiességében. A művészetben fordítva állanak Antonius szavai: „ A jó túléli mesterét s a rossz gyakorta sírba száll vele“. Skutetzky is tovább él műveiben, mert sok, nagyon sok „jót“ alkotott. Dr. GLSTTLER leányotthon A. D. SCHLAG Iser Rleslng gyakorlati, tudományos, üzleti tár­sadalmi továbbképző. Belépés ápr. 6394 15, vége dec. 15. Prospektus ingyen- Szász cipőáruháza Kosice, Fő­ utca 50. szám. * Ajánlja dús raktárát mindennemű cipőárukban 6637 MÜ IDEGEN PÉNZ- OPLLÁI­T LISKÓ és TÁRSA BANK ÉS VÁLTÓÜZLET NEMEKET A NAPI ÁRFOLYAMON LIL^ V­­AL* 1 „ , , 6648 megbízásokat a legelőnyösebben teljesít. KOSICE, LEGION ARI US-T­ER 29. SZÁM. DOLLÁRTES MINDENNEMÜ TELEFON 544.

Next