Kassai Ujság, 1922. április-június (84. évfolyam, 75-146. szám)

1922-05-02 / 100. szám

f 4w © Mal ^valakit, aki kimenti, őt tizennyolc hónap hos­­szú börtönéből. Fiatal védőügyvéd szava logikusan, meg­győzően cseng a teremben. Az esküdtek fe­szülten figyelnek. A szavak végeztével Tirka­­nics kebléből megkönnyebbült sóhaj szakad föl. Mundrák ránéz , vádlottársára, látja, hogy neki is örülni kell. És a következő félórát lá­zas izgatottságban élik át a vádlottak ... __Fölmentették őket. És a tizennyolc hó­nap, amit a börtönben töltöttek el!?... ZZäaJSmaSg- Dzsiu-dzsicu Budapest, ápr. 28. (Saját tudósítónktól.) Végignéztem a régi képviselőházban egy dzsiu-dzsicu elő­adást, amelynek keretében a népszerű Schmack mester, a japán birkózó művé­szet háromszáznegyven fájdalmas fogásá­nak legfájdalmasabbjait mutatta be. Az ilyen előadás teorikus értékű volna, ha nem akadna hozzá .médium: Schmack mes­ter kopaszra borotvált feje, amely “már maga nem közönséges erőt sugárzott a rávetődött villanylámpák fényében, olyan nyájas, szelíd, biztató módon nézett szét a tömött padsorok fölött, hogy az ember ellenállhatatlan vágyat érzett a passzív szerepkörhöz. Szerencsére akadt egy fia­talember, aki mindeneket megelőzve, ug­rott a porondra. Szereplési viszketegség bántotta, vagy a tudásszomj vett rajta erőt, bajos volna eldönteni. Nagy, körte­feje szemérmes örömben piroslott a ráve­tődő tekintetek tüzében és ő ott állt, mint a tudomány önkéntes mártírja, kísérleti nyúl a dzsiu-dzsicu háromszáznegyven fájdalmas fogásához. — Mert kérem, — magyarázta Schmack mester, miközben mázsás ökleit szelíden ráfektette a médium összecsuklani készü­lő vállaira — a dzsiu-dzsicu az egy össze­tett szó és magyarul azt jelenti, hogy lágy művészet. A kis japán tudományos alapon, az emberi test anatómiájának ismeretével, kikereste a lágy részeket, amelyeknek egyszerű érintése szinte kibírhatatlannak látszó fájdalmat okoz ... És itt hüvelyk­ujjával gyöngén odabökött a médium la­pockái közé, aki ijedten, de szívből jövő őszinteséggel följajdult. — Vagy vegyük kérem ezt az egyszerű fogást — folytatta magyarázatát a mester - és ugyebár, az ellenfél már a földön fekszik tehetetlenül... Az ellenfél, azaz a médium, akkor már csakugyan a földön feküdt, de előbb kop­­pant egyet, mert a rendőrség elfelejtett szőnyeget tenni a régi képviselőház ce­ment­padlatára. A régi képviselőház egyébként sok csúf bukást érhetett meg, de annyit semmi esetre sem, amennyit Schm­uck Ede médiuma egy fél órán belül produkált. Szegény, minden egyes bukás után fájdalmasabb képet vágott és több­ször úgy láttam, hogy szívesen átengedte volna a teret más vállalkozóknak, de Schmack mester állandóan feléje fordulva beszélt s már később nem is készítette elő a várható eseményekre, csak gyúrta, pü­­fölte, gyömöszölte, nyekkentette, mint ahogy azt a négyezer éves japán kultúra kötelezőleg előírja. A körtefejű médium szédült, támolygott, olyan volt, mint az egér, amely a macska karmai között végképp föladta már a ját­szmát és meg se próbál szökni. Olyan te­hetetlen volt, mint egy liszteszsák, Schmack mester már úgy vette föl és úgy tette le, mint valami élettelen tömeget, az egész emberből már csak a szemek éltek és azok­­ is olyan szomorúak voltak. Hát érdemes volt ennyi áldozatot hozni a tu­dományért? Az éjszaka, mikor erre gondoltam, nem tudtam aludni. Va­jon a dzsiu-dzsicu há­­romszáznegyven fogásának áldozata me­lyik oldalán fekszik? Vagy lehetséges, hogy mint hullát egyenesen a Szvetenaj­­utcába szállították? Ma délután azonban csodálkozásomra egy alázatos ember sompolygott be a kávéházba, ahol feketé­met ittam. A médium volt és Schmack mestert kereste. Nem fájdalomdíjért jött. Ellenkezőleg, meg akarta tudni­­­ mikor tart a mester újabb előadást. És mikor meg­tudta, hogy szom­­baton megint lesz egy, alázatosan megkérte a mestert, hogy csakis őt alkalmazza médiumul. És én megértettem, hogy a fájdalomban is lehet gyönyörűség. A jövő szombaton én is el­megyek, hogy megnézzem a körtefejű újabb „halál“-tusáját. A közigazgatási bíróság jogköre Ahol a közigazgatási hatóság sérelmes intézkedéseit reparálják. Akiktől tanulnak a mesterek sakkozni. Prága, április 27. (Saját tudósitónktól) Minthogy a­­ közigazga­tási hatóságoknak gyakori jogellenes vagy ön­kényes intézkedéseivel szemben a törvény mó­dot nyújt arra, hogy a jogaikban sérelmet szen­vedett felek a közigazgatási bírósághoz fordul­janak, amely számos eset­ben eddig is védte a közönséget a közigazgatási közegek sérelmes intézkedéseitől, szükségesnek látszik, hogy közigazgatási bíróságra nyomatékosan felhívjuk a a közvélemény figyelmét és a reá vonatkozó jogszabályok közül azokat, melye­k a nagykö­zönséget is érdeklik, röviden összefoglaljuk. A legfelsőbb közigazgatási bíróság hatáskö­rére, ifletélkességére, szervezetére s a legfel­sőbb közigazgatási bíróság előtti, eljárásra néz­ve az­ 1875. évi október­­ h­ó 22-i­ki osztrák tör­vény s az azt módosító 1905. évi augusztus hó 21-én kelt 149. sz. novella, valamint a közigaz­gatási bíróság eljárásról szóló 1907. é­vi szep­tember hó 21-iki 209. sz. osztrák miniszteri ren­delet rendelkezései irányadóak, bizonyos kiegé­szítéssel és eltéréssel. E rendelkezések a következők: A legfelsőbb közigazgatási bíróság hatáskö­rébe tartozik a döntés mindazon esetekben, amidőn valaki azt állítja, hogy valamely köz­­igazgatási hatóság törvényellenes határozata, vagy rendelkezése folytán jogsérelem érte. Az 1919. évi november hó 2-án keltt 3. tsz. törvény 2. §-a értelmében a­­ határozatot vagy végzést közigazgatási határozatnak, illetőleg végzésnek kell tekinteni, még ha annak meghozatalában mint tag rendes bíró is részt vett. A legfelsőbb közigazgatási bíróság hatáskörébe tartozik az alkotmányilag biztosított jogok megsértése miatt emelt panasz felett való döntés is, továbbá a közigazgatási hatóságok közötti ha­tásköri összeütközés esetei s végül az állam, vagy annak egyes közegeivel­­­zem­ben támasz­tott igények felett hozott közigazgatási hatósá­gi­ döntéssek fel­ül­vizsgálata. A közigazgatási hatóságok, amelyeknek ha­tározata, vagy rendelkezése ellen panasszal lehet fordulni a­­ közigazgatási ,bíróságihoz: ál­lam, közigazgatási szervezetek, vagy országos, járási és községi közigazgatási szervezetek. A legfelsőbb közigazgatási bíróság hatásköre nem terjed ki azon ügyekre, amelyek a rendes bíróság hatáskörébe tartoznak, t­ovábbá a köz­hivatalba vagy közszolgálatba való kinevezés miatt emelt panaszok felett való döntésre, amennyiben nincs­­ szó arról, hogy az indok­olt jelölési vagy betöltési jogot megsértették. A legf­elsőbb közigazgatási bíróság csa­k a fe­lek kérelmére íjár el A közigazgatási bíróság­hoz a panaszt csak az esetben lehet beadni, ha az ügy közigazgatási úton már elintézést nyert. Ha valta­mely közigazgatási fórumnál els­­­lasz­­tottá­k a perorvoslatot, nem lehet a legfelsőbb közigazgatási bírósághoz panasszal fordulni. A legfelsőbb közigazgatási­­ bíróság szabály szerint csakis a legutolsó­­ köziiigazga­tási fórum által alapul vett valódit tényállás alapján dönt. A legfelsőbb közigazgatási bírósághoz be­nyújtott panaszban világosan kell­ megjelölni, h­ogy milyen határozat vagy rendelkezés ellen irányul, úgyszintén a panasz egyes­­ pontjait. A panaszhoz melleik élni i ke­l eredetiben vagy másolatiban mindazon iratokat, amelyekre a panaszáé fél­­hivatlkozi­k. Minden panaszt ügyvédnek kell ellenjegyezni. A panaszhoz minden esetben csatolni kell panasznak s az összes melllklekeiknek másola­a­tát. A panasz, ha az több féll­elten iirányul, szükséges melléklet­ek­ket annyi példányiban ikeíj a előterjeszteni, hogy minden félnek jusson egy­­egy példány. FRANCIAORSZÁG KÉSZ BEVONULNI NÉMETORSZÁGBA. Berlinből jelentik: Poncaire fogadta Laurent berlini francia nagykövetet,­ akit arra utasí­tott, hogy közölje a német kormánnyal a kö­­­­­vetkezőket: „Ha Németország nem hajlandó legutóbbi ántánt jegyzéknek megfelelően pénzügyeit az ántánt ellenőrzése alá bocsáta­ni, akkor Poincare el fogja rendelni, hogy a francia csapatok előrenyomuljanak Németor­szág szivébe, történjék ez az ántánt többi ál­mainak beleegyezésével, akár nem“. A PÁPA ELISMERTE SZOVJETOROSZORSZÁGOT. Bécs, május 1. (Saját tud. táv.) A római kath. egyház és Oroszország között létrejött a megegyezés, amelynek alapján a katholikus vallás gyakorlása Oroszországban teljesen szabad. Szerzetesek mehetnek Oroszországba, akik ott iskolákat, jótékonysági intézményeket alapíthatnak. A pápa külön nunciust küld Moszkvába és elismeri az orosz kormányt. Oroszországnak joga van külön diplomáciai képviselőt küldeni a Vatikánba. NEMZETKÖZI SPORT: Ausztria válogatott csapata első ízben szen­vedett vereséget a német reprezentativoktől. Az eddigi hat találkozás közül az első négyben Ausztria győzött és pedig 1908-ban 3:2 (Bécs), 1911-ben 2:1 (Drezda), 1912-ben 5:1 (Stock­holm) és 1920-ban 3:2 (Becs) arányban. 1921- ben (Drezda) 3:3 eredménynek volt a szín­helye, míg ezúttal 0:2 volt az eredmény Né­metország javára. Guttmann II. súlyosan megsérült Prágában. Vasárnap a Hakoach csapatával Prágában ját­szott Guttmann I­., az MTK volt centerhalfja. A mérkőzést a Slávia nyerte meg 2:1 arány­ban. A játék heves és időnkint rendkívül erő­­szakos volt, aminek a testi épségét nem kí­mélő Guttmann II. adta meg az árát, mert egy összecsapásban úgy megrúgták, hogy kórházba kellett vinni. eljön. Hát , legfeljebb nem jön el. Most már Kovácsné van a soron. Erna szelíd, kiváncsi és tapogatózó moso­lyokat vetett a fiúra, de az észre se vette őket. Odaadóan és erőltetett figyelemmel­ fog­lalkozott Kovácsnéval, csak akkor sápadt el kicsit, mikor a bejárat felöl sarkantyúpengés és kardcsörgés hallatszott. Endre odakapta a fejét: nem, nem ő az. Igyekezett elnyomni a könnyű szívdobogá­sát, de egészen megnyugodni nem tudott töb­bet. Szórakozott lett, az arcán ismét m­egme­­revült a kellemes mosoly. Már-már kisértésbe esett, hogy újra Erna felé veti magát merő fé­lelemből. Mi lesz, ha mégis eljön a hadnagy és akkor újra ők kezdenek el külön öszebújni, íi szemük vidám összevillanásával halkan sut­togni és felkacagni, amik mind, mind őt gú­nyolják és a legnagyobb erőfeszítésre kény­szerítik, hogy mosolyogva diskuráljon és ne vágjon az asztalra az öklével. Tapogatózni próbált avval a halvány gon­dolattal, hogy fegyverszünetet köt. — Mit csinál a hadnagy úr? — fordult Er­nához gúnyos mosollyal. — Köszönö­m, jól van, — felelt az asszony ugyanúgy mosolyogva, a hangjában azonban szerénység érződött. Endre nem tudott tisz­tába jönni vele. Kovácsné egy ismerős asszonyt látott meg a szemközti ablak mellett és átment az aszta­lához. A fekete asszony néhány engesztelően pajkos mosollyal kísérletezett, majd megszó­lalt rosszul hangsúlyozott hangon: — Nos, uram, haragszik még? Endre szigorúan nézett rá: — Én? Dehogy haragszom. Miért haragud­nék? — Pedig úgy vettem észre. És... és nincs semmi oka rá. Azért, hogy egyszer itt volt az 2 gyerekkori pajtásom ... — Gyerekkori pajtása. És máma megint el­jön a gyerekkori pajtása? — Dehogy. Tegnap elutazott Brassóba! Endre nagyot lélekzett és nem tudott magá­tól megtagadni egy jóleső, gúnyos mosolyt. — Hát nem haragszik? — kérdezte az ,as­­­szony szelíden. — Dehogy! A világért sem! — Hát... mi lesz holnap délután? Eljöjjek? A fiú átpillantott Kovácsnéra. Szigorú lett az arca. Már a száján volt valami diadalmas, megszégyenítő gorombaság, de visszatartotta magát. — Holnap délután? Sajnos, csak hét óra felé volna lehetséges. Hatig hivatalban vagyok és . . . — Ne utálatoskodjék. Hát nem tud előbb szabadulni abból a hivatalból? — Végtelenül sajnálom, de ... — Hát jó, így is jó! — Elkapta a fejét és a terem túlsó sarkába nézett. Endrének pedig megkönnyült, árnyéktalan jókedve kerekedett. Elszállt minden szorongás a melléről és a lelke csordultig ömlött jóérzés­sel. Szeretett volna most rögtön hangos fü­­työléssel végigrohanni a korzón, úgy feszí­tette egyszerre minden tagját az életkedv és fiatalos reménység. Kovácsné meglepetten figyelte a fiú fékte­lenkedő jókedvét, mikor visszajött az asztal­hoz. Túláradó bőbeszédűséggel udvarolt az asszonynak, megfrissült szájáról egymásután röppentek a jókedvű szellemességek, melye­ken ő maga sem állhatta meg, hogy ne ka­cagjon. Endre napjainak egyetlen eseménye ezentúl az volt, hogy este hat órakor a Delibe rohant: hétig ott ült az asszonnyal — Kovácsnéval — (Erna most már ritkán jött el, ha ott is volt, csak levegő volt a fiú számára), akkor lassú, andalgó sétában elkísérte hazáig Kovácsnét és ha kevesen jártak a Fasorban, többször — erőszakkal vagy anélkül — megcsókolta. A hivatal olybá tű­nt előtte, mint az unalom­mal és görnyedező tetetéssel súlyosbított böjt, melyet azért kell elszenvednie, hogy minél jobban áhítozza és kiérdemelje a percet, mely­ben végre — hat óra után — találkozhatik az asszonnyal . Ahogy egy kicsit beletörődött az irodai életbe és a sivár kép, amit az első benyomás­a keltett, kezdett szétbővülni, részletekre bom­lani, akadtak apró mozzanatok, amik megfog­ták egy percre az érdeklődését, de a lelke nem volt velük, csak arra voltak jók, hogy a vára­kozás hosszú óráit kitöltsék, mint a váróte­remben ődöngő utasokéit, akik unalmukban a reklámtájképek bádogfelhőit nézegetik apró­lékosan. Ilyesmi volt az például, hogy Misenszky kisasszony, egy hétre rá, hogy Endre belépett, megjelent a hivatalban. Jelentéktelen, molett szőke hölgy volt, az arca talán csinos, most azonban a betegségtől petyhüdt és vérszegény, kimerült, duzzadt­­szélű karikákkal a szeme alján. Még nem volt egészséges, napokig nem tudott nyúlni mun­kához, szédült, tapogatózva járt, ecetes zseb­kendőt szagolgatott, az öreg Jánosnak örö­kösen hányingerről panaszkodott. — Uborkát egyék a kisasszony, — mondta János jóakarattal, — vagy ecetes zöldpapri­kát. Ecetes paprika, az a legjobb ilyenkor. . — Igazán? felelt a lány szerény beteg hangon és nem kérdezte meg Jánostól, hogy milyenkor gondolja jónak az ecetes zöldpap­rikát. L­ázár, a másik kisasszony, ezekben a na­pokban még idegesebb és ingerlékenyebb volt, mint máskor. Nem szólt senkihez, de munka közben mindenért idegesen felmordult; a sze­meiben a düh és gyűlölet sötét tava fénylett, ha a Misenszky háta mögött került el, olyan szemeket vetett rá, mintha szeretne mindun­talan kiköpni előtte. Két napig tartotta magát, csak az írógépet pofozta visszafojtott indula­tában. — Te rongy, még te is... — ilyen sza­vakat intézett hozzá, ha megakadt, vagy egy­másra csapódtak rajta a betűk. A harmadik napon délelőtt nagy halmaz postával és bor­dóvörös arccal jött ki a főnök szobájából. Az iratokat dühösen csapta a gépre, úgy hogy a felülsőkből leesett néhány és szanaszét csú­szott a földön.­­ Ez mégis tarthatatlan, — kezdte és­­ siró düh reszketett a hangjában. Az egyik agyon­dolgozza magát, a másik meg a körmét pisz­kálta egész nap. Misenszky kisasszony, úgy látszik, készült a támadásra és szelíden szólt: — De édesem, hát lássa be, hisz én szives örömest... — Én nem vagyok „édesem“. Tessék dol­gozni. — De kisasszony, ha nem bírok. Beteg va­gyok. — Én nem tehetek róla. — mondta a másik éles gúnnyal. — Ha valaki itt van és helyet foglal el, annak tessék dolgozni. Nekem kell megkínlódnom érte, mert a méltóságos úr... Emelkedő mozdultokat tett a kezével a leve­gőben, mintha azt jelezné, hogy a méltóságos ur az ég felé repül. — Mit a méltóságos ur? — Mert a méltóságos ur protezsál. Endre és János, akik éppen jelen voltak, sietve ott hagyták a terepet. Az osztályfőnök, aki szintén előjött a lármára, gyorsan vissza­ment a szobájába. Női dolog volt,­­ nem lehe­tett beleszólni. Endre ezután, amennyire az eset komikuma engedte, megvetéssel gondolt Lázár kisas­­­szonyra. Misenszkyt, akivel az öreg Jánoson kívül senki se állt szóba az irodában, sajnálta, de ő sem mert vele hosszabb diskurzust kezdeni. Ha egy udvariasabb szót szólott hozzá, rög­tön találkozott a Lázár kisasszony szigorú megvető tekintetével, aki az egész hivatalt ter­rorizálta a szőke lánnyal szemben. Endrével egyébként kezdett megbarátkozn Lázár kisasszony. Esténkint kijött hozzá a postaasztalhoz, leült az asztal mellé és míg a postát várták, beszélgetett vele. Endre nem­ szívesen, kurtán válaszolgatott neki. Csak a Misenszky-ügy volt még homályos előtte, ennek a részleteit szerette volna a lányból kitudni. — Mondja, kisasszony, mi baja volt a Mi­senszkynek? — Tudja maga azt nagyon jól. — Én? Dehogy tudom. (Folyt, kév.)

Next