Kassai Ujság, 1924. július (86. évfolyam, 149-174. szám)
1924-07-01 / 149. szám
Szerkesztőségét hiadóhlvatai: godice-Kassa, Fön. 64. feloszinl. (Nemzeti színházzal szemben) Telefon: 18S. « oooao Metijeleak. aa*ona. oooooo Felelős szerkesztő: DR. KÖVES ILLÉS Előfizetési díjak helyben fa vidéken: Egy égés évre 216 korona, félévre 108 korona, negyedévre 54 korona, egy hónapra 20 korona. — Egyes szám ára 1 korona. Parasztlézadások Oroszországban. — A hostest és zólyomi nagyzsupák ülése. Hatasztrófális árvizek Nógrádban. — Halálos repülőszerencsétlenség Erdélyben. — Országos mozisztrájk készülőben. Mussolini távozni akar. Mramár — Csehszlovákia Polncaréja Talán egy kicsit különösen hangzik, de tény, hogy Ludendorffék uralmát legjobban Poincare támasztotta alá. Poincaré politikájának egyenes következménye volt az, hogy Ludendorffék lelkileg teljesen uralták Németországot. A vas is akkor izzik legjobban, ha ütik és a német tömegek izzó hangulatára számított mindenkor a szélsőséges Ludendorff-politika, amelyet egyenesen Poincaré állásfoglalása teremtett meg Németországban. A német közvélemény tehát Poincaré befolyása alatt állott, mert Ludendorffék legerősebb érvelése mindenkor Poincarénak egy-egy beszéde volt. Ha Poincaré kinyitotta a győzelem gőgjétől megittasult száját, akkor Németországban Ludendorffék pártja erősködött, a szélsőséges pártok híveinek száma rohamosan növekedett. Franciaország túlzott sovinizmusa megteremtette a németek túlzott sovinizmusát, amelynek mindkét ország kárát vallotta. Hogy Németország majdnem teljesen elpusztult, az természets, mert a győzök annak idején az összes békealtételeket csavaroknak szánták, amelyeknek egítségével állandóan a legyőzött államok tor vát szoríthatták meg , egészen a megfulladásig. Poincare megbukott. Evvel egyszerre megszűnt Poincaré befolyása Németországra. Poincare hatásának megszűntével Ludendorffék is elveszítették befolyásukat a német tömegekre. A német nép is elővette józanabbik eszét és higgadtabban kezdte az eseményeket mérlegelni. Ezt igazolják Anhaltban most lefolyt választások, amelyek a középpártok győzelmével végződtek. Anhaltban pedig mindig erős talaja volt a jobboldali pártoknak és most mégis az történt, hogy noha a szociáldemokrata többség megtört, az anhalti tartománygyűlési választásokon a német nemzeti párt csak négy, a fajvédő Ludendorff-párt pedig csak két mandátumot tudott megszerezni. A fajvédők szavazatainak száma a birodalmi választások óta, amelyek pedig csak hat hét előtt voltak, 9631-ről 7137-re csökkentek és kívülök a legtöbb szavazatot a kommunisták veszítették. A szélsőséges pártoktól tehát elfordulóban van a német közvélemény, mert május negyedike óta a naptárban május tizennegyedike is volt és május tizennegyedikén megbukott a francia jobboldal, megbukott Ludendorff politikai sikerének alapja, fejlesztője, levegője, napja: Poincaré. Mi lesz annak a következménye, hogy a német közvélemény követelni fogja a Dawes-féle javaslatok elfogadását. Ezen az uton Németország külföldi kölcsönhöz jut, amelyek nélkül a német gazdasági élet újjáépítésére még csak gondolni sem lehet. Ezen az úton fog majd a német pénz stabilizálódni. A Dawes-javaslat elfogadása jelenti a Ruhrvidék felszabadulását, az elfogottak szabadon bocsátását, a száműzöttek visszatérését, a megszállott területen az ipari termelés újraéledését és esetleg a megszálló csapatoknak távozását is. Ezt tudja a német nép, ezért fordít hátat Ludendorffnak és minden más szélsőpártnak. Ha most mi a francia és németországi állapotokat összehasonlítjuk a csehszlovák állapotokkal, akkor azonnal szembetűnik nekünk az a szomorú jelenség, hogy itt , minden kormányzati képtelenség és lehetetlenség mellett nem merik elrendelni a választásokat. Attól félnek, hogy a tömegek a szélsőséges pártokra adják le szavazataikat és az államot alapjaiban megingatja. Az eddig lefolyt választások csak a szélsőpártoknak kedveztek. A középpártok mindenütt felőrlődtek. Ennek tehát éppen úgy meg kell a maga okának lenni, mint Németoországnak megvolt a maga Poincaréja. A mi Poincarénkat Kramarnak hívják aki szélsőséges cseh nemzeti sovinizmusában védekezésre kényszerít minden nemzetiségi kisebbséghez tartozó polgárt. S miután a történelmi országokban éppen úgy, mint Szlovenszkóban és Ruszinszkóban élő és dirigáló minden cseh Kramarnak gondolja, érzi és vallja magát nemzeti kisebbségi szempontból, ezért minden nemzeti kisebbséghez tartozó egyén a maga nemzeti érzésének megdönthetetlen válfalában húzódik meg és alig várja a pillanatot, amikor ellenszenvének adhat kifejezést. Ezért telnek meg választások alkalmával a szélsőséges pártok táborai, mert a kommunista párt is annak köszönheti, hogy a híveinek száma gyarapodik, hogy a nacionalizmus kérlelhetetlenül dühöng. A kommunisták ugyanis nemcsak gazdasági jólétet hirdetnek, hanem minden nemzetnek szabad nemzeti élést ígérnek. S a tömeg hisz ezekben a jelszavakban, hisz abban az ígéretben, hogy azért mert valaki magyar, nem veszíti el állását, nem lesz kenyérfélén, nem éreztetik vele a hivatalos közegek ellenszenvüket, nem lesz máról-holnapra hazátlan, illetőség nélküli, nem kell gyermekét kivenni az iskolából. Olvashat magyar könyveket, be lehet szabadon minden fórum előtt magyar anyanyelvén, magyar színházba járhat... És boldog lesz és jól fogja magát érezni ezen ország határai között. Mert egyenrangú polgárnak vallhatja magát a többivel, az úgynevezett államfentartókkal is, sőt ő maga is az államfentartók számát fogja szaporítani. Nem fog ekkor a szélső pártokra szavazni, hanem a középpártok igazságaira esküszik, mert szívéből kihullott a gyújtóanyag, amelytől pedig minden csehszlovák politikus féL Felnek, rettegnek ettől a robbantási anyagtól, mégsem tesznek ellene semmit. Mert nem tehetnek ellene semmit. Csehszlovákia Poincaréja Kramar ugyanis még mindig erős kézzel, kibékülhetetlen szellemmel és engesztelhetetlen gyűlölettel hirdeti: a nemzeti kisebbségeknek nem szabad alárendelt helyzetükből kiemelkedni. Mi azonban bízunk az idők változó szellemében. Megbukott az angol Baldwin, kidőlt a francia Poincaré, most rázzák erősen Mussolini trónját, nem tud erőhöz kapni Lucien, dóri, Bethlen kénytelen megbarátkozni az emigráció likvidálásának gondolatával, majd csok sarokba kerül Kramar is... Az ország érdeke követeli, hogy minél előbb odakerüljön!... Száz essz, korona Zürichben kí.60 (esett) Száz magyar kor. Zürichben 0.007 (emelkedett) 10.000 magyar kor. összt.-ban 3.80 (emelkedett) Egy dollár Prágában 33.871b (emelkedett) Egy kő Budapesten 2457.50—2532.50 (emelkedett) Egy a búza a bratislavai terménytőzsdén 140—144 Egy a búza a budapesti terménytőzsdén 320.000 Ahol nincs szabadsír, ott nincs is élet Albertiéi nagy beszéde az olasz szenátusban. Róma, jun. 30. (Saját tudósítónktól.) Az olasz szenátus tagjai nem választás útján ,útnak az olasz parlamentarizmus felsőházába, hanem királyi kinevezés útján: tábornokok, volt képviselők, akiknek nem jutott mandátum, tragas rangú, rendszerint nyugalmazott bírák, kiérdemesült prefektusok alkotják leginkább a szenátus többségét és néhányan az olasz közélet, tudomány és publicisztika képviselői közül, akik főleg Nitti kormánya idején jutottak be az olasz második kamarába. A szenátus Olaszországban valóban öreg emberek gyülekező helye és olyanoké, akik bizonyos szkeptikus távlatból nézik már a politikát, úgy, hogy nem igen szoktak izgalmas ülések lenni az olasz szenátusban és nem igen szokták a gyakori válságok erősen megzavarni a szenátus hangulatát. Ezúttal azonban már délután két órakor zsúfolt volt a szenátus karzata: soha ilyen divatkiállítás nem volt még Rómában, mint n őst, a szenátus ülésén. Három órakor már csoportokba verődve álltak az ülésterem, közepén a szenátorok. A csoport közepén Luigi Albertini áll, a Corriere della Sera főszerkesztője, akinek ma nagy szerepe lesz, a legjelentősebb szerepe Mussolini mellett, mert ő a szenátusban az ellenzék szónoka, azé a szenátusé, amely hallgat és végül ítélkezik. Albertini szenátor Mussolininak három, nagy ellenfele van, három, ellenfele, akik közül kettő hallgat és csak a harmadik beszél. Az első ellenfele a halott Matteotti, aki a sírból szól vissza, mint Banquo szelleme, a másik ellenfele a száműzött Nitti, aki Svájcban van és hallgat, a harmadik ellenfele pedig Luigi Albertini, aki nem hallgat, hanem szól, beszél és vitatkozik. Luigi Albertini pályája a legérdekesebbek egyike az olasz közéletben. Mint fiatal újságíró került a Corriere della Sera-hoz, amely vidéki lap Milánóban kevés súllyal bírt, hiszen a kormánypárt lapja és Olaszországban a kilencvenes években nem voltak túlságosan népszerűek a kormánypárti lapok. Luigi Albertininek eszébe ütött, hogy Szentpéterváron tölti el szabadságát. Zanardelli politikáját követte ekkor a Corriere della Sera és Giolitti-ét, aki akkor már belügyminiszter volt és alig olvasták az unalmas vidéki latrot, amikor hazatért Oroszországból a fiatal Albertini és cikksorozatot kezdett Oroszország belső helyzetéről. A mandzsukérdési és Kelet-Ázsia sorsa akkor még ismeretlen volt az európai közvélemény előtt és ismeretlenek voltak azok a belső forradalmi erők is, amelyek az orosz közélet mélyén lázongtak. Luigi Albertini képet adott az akkori Oroszországról,szenzációs és izgalmas képet, az első igazi tükrét a cári birodalom válságának és bejósolta az orosz—japán háborút és megjósolta a Gapon parasztlázadását. A Corriere della Sera-t olvasni kezdték Milanóban és olvasni kezdték egész Olaszországban és idézni kezdték az egész világsajtóban és kiderült, hogy Albertini újságírása jelentősebb mindannál, amit addig az olasz sajtó alkotott és teremtett. A Corriere della Sera egyszerre népszerű lett, a kiadók elbocsájtották a régi szerkesztőt és Albertinit tették meg a lap igazgató-főszerkesztőjévé. Amit megjósolt, az bekövetkezett: kitört az orosz—japán háború és Albertini elküldte a japán főhadiszállásra, mert látta és tudta a japánok győzelmét, egy fiatal kollegáját, Luigi Barzini-t. Albertini maga Milanóban szerkesztett ettől kezdve, de Barzini tudósításai, amelyek Albertini nyomán indultak el, a világ egyik első lapjává tette a Corriere della Sera-t és a Corriere della Sera olyan hatalom, lett az olasz köztévésben, amilyenre addig nem volt példa. Amikor a háború kitört, a Corriere háborús lap volt, egészen a háború végéig s amikor a fegyverszünet elkövetkezett, akkor a Corriere hirtelen hangot változtatott és a fordulat akkor volt legerősebb, amikor Tuigi Albertini nem közölte a Corriere legjelentősebb és legjelentékenyebb munka-Mussolini azóta Olaszország miniszterelnöke lett és a szenátus ülésén megint szembenállottak ketten. Ahogy Mussolini befejezte beszédét, amelyben Matteottiról szólott és a gyilkosságnak politikai hatásáról, a szenátorok megtapsolták Mussolinit, de ez a taps már nem volt a régi taps, nem volt az a taps, amellyel azelőtt ünnepelte a szenátus a miniszterelnököt, ha egy-egy beszédének befejező szavaihoz érkezett. Mussolini elfoglalta helyét, elhangzott a másik, egyszerű, szürke, nagyon csendes, nagyon halk beszéd, amelyben Luigi Albertini válaszolt a miniszterelnöknek és amelyben képet adott az olasz politikai mai helyzetéről. A Corriere della Sera-ban sohasem jelennek meg éleshangú cikkek; alapos, halk hangú újság a Corriere della Sera és ugyanilyen volt Albertini beszéde is. Alkotmány vagy forradalom. — El kell ismernem, hogy a fascistauralom Olaszország számára külső rendet biztosított, de nem tette meg azt, ami a legjelentősebb és a legfontosabb: nem vezette ki az országot, a tömegeket, a pártokat, a szindikátusokat, az egyeseket a töreé‘tlenségnek abból a szelleméből, amelyben Olaszország él és nem állította helyre a közszbadságokat, az egyesek szabadságát, ezzel a törvények uralmát úgy, ahogy más polgári államokban ezek az elvek érvénysülnek. — Amikor 1922. októberében Mussolini bevonult Rómába, két itt állott előtte:vagy elfogadni az alkotmányt a monarchiával együtt, vagy pedig egy más alkotmánnyal helyettesíteni azt. Mussolini bölcsen az első módszert választotta: elfogadta az alkotmányt, de nem fogadta el az alkotmányosságot, mert a miniszterelnök nyíltan arra az álláspontra helyezkedett, hogy a forradalom szelleme még nem múlt el, hogy a forradalom fölötte áll az alkotmánynak és a jognak, evvel szembe helyezkedett az társának, Gabriele D’Annunzió nak cikkét Wilson ellen. D’Annunzio egy másik milánói lapban, a Popolo d‘Italia-ban közölte a cikket, éles támadást a béke politikája ellen és ennek a lapnak Mussolini volt a főszerkesztője. Mussolini ekkor éles cikkben támadta meg Albertinit, hogy elhagyta Olaszország ügyét és el akarja árulni FSu•rét és akkor Albertini röviden és egyszerűen válaszolt Mussolininak, hogy a Corriera della Sera-nak az igazság hangjt kell írni, az emberiség hangján, az igazsá és az emberiség pedig ugyanaz Olaszországban, ugyanaz Európában, ugyanaz az egész világon. Egyszerűen és szürkén.