Kassai Ujság, 1926. január (88. évfolyam, 1-25. szám)

1926-01-01 / 1. szám

2. oldal OLD ENGLAND angol és francia divat salon Tel. 697 KOSICE fö-u.48 Délutáni és estélyi ruhák Köm­ények, szőrme!­­undák. Eredeti párizsi modellek: Exclusív anyagok. 3080 <en kapcsolódni a nemzetközi szellemi és anyagi erőcsoportokba , főképpen pedig a belső krízisek nem fogják-e legjobb erőinket felemészteni, hogy a tulajdonképeni alkotó munkához nem fogunk-e már fáradtan hozzáfogni? Magyar kisebbség? A világtörténe­lem, az egész emberiség szempontjá­ból olyan jelentéktelen valami ez. A világháborúban tízmillió ember pusztult el. Ki törődik ezzel? Ahogy nem fáj nekünk a marokkói kérdés, úgy nem törődnek velünk az amerikaiak és így tovább. Önmagunknak kell megteremteni jö­vő nemzeti életünk létalapjait és ez csakis nehéz, áldozatos munkával le­hetséges. A probléma nagy és súlyos s a meg­oldáshoz nem lehet tanácsokat adni, legfeljebb mindenkinek egyéni képessé­geivel és munkájával hozzájárulnia. Addig nem követelhetünk másoktól semmit, amíg ugyanazt nem adjuk meg egymásnak. Amíg nem tiszteljük egy­más meggyőződését, nem kívánhatjuk, hogy idegenek tiszteljék azt! És ne kö­veteljünk mi ellenségeinktől jóindula­tot és lovagiasságot, amikor egymás között is csak gyűlölködés és uralom­vágy tobzódik. A végzet útjai kiszámíthatatlanok. Nem szabad elbizakodni, de talán nincs okunk kétségbeesni sem. Ki tudja, mit hoz a jövő? Békés munkát vagy újabb megpróbáltatásokat. A horoszkóp szerint egyelőre az utóbbit. KACSAI IMMAr. ........ ........­ n V ' « ' '■ V Konfliktus a román trónörökös és a miniszterelnök között Bukarest, dec. 31. (Saját tudósítónktól.) A „Lupta“ írja, hogy Károly trónörökös és Bratianu Jones miniszterelnök között az állami repülőgéprendelések miatt súlyos kon­fliktus tört ki. A kormány intézkedésére ugyanis a repülőgéprendelésben sze­replő tisztek ellen a hadügyminiszté­rium vizsgálatot indított. Károly trón­örökös azonban erélyesen tiltakozott a kormány intézkedése ellen s kijelen­tette: nem tűri, hogy a kormány be­avatkozzék az ő légügyi főparancsnoki hatáskörébe, még akkor sem, ha ő távol van az országtól. Egy ruszinszkói állatorvos életuntság miatt Munkácsról jelentik: Tegnap éjszaka Grieger Miklós 36 éves állatorvos revol­verrel főbelőtte magát és meghalt. Az ön­­gyilkosság váratlanul érte Grieger kör­nyezetét, mert előző nap ellátta hivatalát Régebb idő óta ugyan a búskomorság je­leit lehetett észrevenni rajta, de senki nem gondolt arra, hogy az ismert nevű ál­latorvos ilyen tragikus körülmények kö­zött fogja befejezni az életét. Már hosszú ideje idegbaj gyötörte Grie­ főbelőtte magát gert, aki egy időben idegszanatóriumban kezeltette magát. Mielőtt Munkácsra került, Nagyberez­­nán élt, mindig rendezett körülmények között. Az öngyilkosság éjszakáján rendesen el­búcsúzott barátaitól, aztán hazament. A lövést senki sem hallotta ki, úgyhogy csak reggel vették észre az öngyilkosságot. Ér­tesítették a rendőrséget, amely megindí­totta a vizsgálatot. 1926. »ai­asír l. l.sz*m Habsburg Albrecht — herceg Croiiy — II. Béla árpádházi király Mire alapítják a magyar fajvédők Albrecht trónigényét? Azok a­ kalandos körök, melyek rövid idő előtt Albrecht Habsburg­ herceg ér­dekében indítottak mozgalmat, arra is hivatkoztak, hogy édesanyja — Izabella királyi hercegnő — a Croi hercegi csa­ládból származik, mely pedig Árpád­házi király leányára viszi fel a család­fáját. Való, hogy a családfa ezt állítja. A gothai almanachban is ezt olvassuk, amelyben pedig a családokra vonatko­zó adatokat az illetők bemondása sze­rint szokás közölni. Il­ik (vak) Béla ki­rálynak leánya lett volna az ősanya, aki a picardiai Hainaut és Artois her­cegéhez ment feleségül Franciaország­ba , akitől a Croy vagy Croi (sokszor Crouvnak is nevezett) grófi, illetőleg hercegi család származik. Innen érthe­tő, hogy a fiatal főhercegnek V. Béla nevét szánták a hívei. Állítólag 1207 óta szakadatlan sorban tudták a Croi-ak előszámlálni őseiket, akiknek egy része Franciaországban és Belgiumban birt nagyobb birtokokat, az utóbbi időben pedig Westfáliában a dühlmeni uradal­mat szerezte meg. Ennek a leszármazásnak azonban kár lenne nagyobb súlyt tulajdonítani. Ár­pád házából való királyok leányai közül többen is mentek feleségül idegen feje­delmekhez, akiknek leszármazói ma is élnek. Akkor is több volt a királyleány, mint amennyi trón s a királyi szüzek beérték alkalomadtán kisebb uralkodó hercegek kezével is. Azok között pedig mindig akadt bőségesen vállalkozó, mert hisz Európa leggazdagabb királya abban az időben a magyar volt. Ha mindenki jogot formálna a magyar trón­ra, aki valamely Árpád-házbeli király leányával büszkélkedik a családfájában, úgy népes kaszinót alakíthatnának be­lőlük. Azonban egyes tudósok más vonat­kozásba is hozták a Croi-családot az Árpádokkal s vannak olyanok, akik egyenesen III. Endre király férfiágon való leszármazóinak, tehát Árpád utó­dainak hirdetik őket. Ez a kérdés élén­ken foglalkoztatta a magyarokat az osztrák elnyomatás napjaiban. Nagy ré­szük abban reménykedett akkor, hogy az emigráció férfiai idegen segítséggel véget fognak vetni a Habsburg-Lotrin­­geni ház uralmának s a nemzet uj ki­rályt fog választani. Mert senki sem akart köztársaságot, melyet a 49-iki detronizálás után hoztak be, hanem ki­rályt óhajtott a közvélemény, aki telje­sen nemzeti legyen. S ekkor fordult so­kaknak tekintete a Croi-hercegek felé. Értekezésekben, könyvekben foglalkoz­tak származásukkal s még többet ma­gánbeszélgetésekben. Báró Nyáry Al­bert, Botka Tivadar, gróf Majláth János, Fejér György, Érd é s mások foglalkoz­tak a historikusok közül ezzel a kérdés­sel s egy részük amellett szállt síkra, hogy III. Endre velencei tartózkodása alatt feleségül vette Cumani Péter ot­tani szenátor leányát. Szibillát s attól két fia származott, akik Franciaország­ba vándoroltak ki. Egyiküktől állítólag a Crouy-, másikuktól a Croi-család származott. Báró Nyáry többek között azzal érvelt állításának igaza mellett, hogy a picardiai parasztlázadást 1252- ben „Maitre Jaque de Hongrie“ szer- Epilógus Az Óceán titkához (Or?h János főherceg és Stubel Milli színésznő szerelmi drámá­iénak utóhangjai.) REGÉNY. ' 6 Mundákovics ezt a tekintetet nem tudta to­vább állani. Teljesen összeroppant és hebegve kért bocsánatot. — Az Írásaimat méltóztassék, kegyelmes uram, visszaadni és én ígérem, hogy többé nem alkalmatlankodom! — Ez utóbbit nagyon helyesen teszi. Ezért a hálánk nem marad el — és a herceg kegye­sen biccentett a fejével, evvel jelezve, hogy a kihallgatásnak vége van.­­— És az írások? — kérdezte szédülve Mun­­dákovics. — Miféle írások? — Amelyeket kegyelmes uram most olva­sott! — Ja, ezek ni? — Igen. — Majd először átvizsgáljuk őket, mert re­mélem hinni engedi, hogy a császár őfelségét János Szalvátor főherceg őfenségének sorsa, utolsó napjai érdekelni fogják. — Ezekre az írásokra nekem nagy szüksé­gem van — szaladt ki az őszinte szó Mundá­­kovics ajakán Rögtön észrevette, hogy akarat­lan árulója lett önmagának, de már nem tudta helyrehozni hibáját — Tudom... tudom... — mosolygott a herceg.­­ Az Írásokat visszakapja. Legyen nyugodt... Visszakapja a rendőrségtől — és a herceg máris fiókjába zárta az értékes okmányokat Mundákoviccsal forgott az egész világ Va­lami köszönőféltt rebegett és azt sem tudta hogyan került az utcára, hogyan botorkált haza. Otthon a szó legteljesebb értelmében összeesett és ágyba került. Egész élete mun­káját, minden reményét, vágyát, célját, értel­mét és értékét rombadöntötte ez a mai talál­kozás a főudvarmesterrel, aki még pénzzel is támogatta, minden költségét busásan fedezte, aki a katonaságtól szabadságot eszközölt ki és most — hogy a parancsot lelkiismeretesen, ön­­feláldozóan, életét kockáztatva teljesítette —, most elrogják és jutalom helyett örültekházával és rendőrséggel fenyegetik meg. Elkeseredése olyan nagy volt, hogy már-már az öngyilkos­ság gondolatával is kezdett kacérkodni. Erre azonban nem került a sor. — Egy napon előkelő rendőrtisztviselő ke­reste fel. Kölcsönös bemutatkozások után amelyeknél a rendőrtiszt igen vigyázott, hogy nevét Mundákovics meg ne értse, a rendőr­tanácsos — a rangjelzést Mundákovics rendőrtiszt gallérjáról olvasta le — aktatáská­­­jából különféle­­ iratokat húzott ki. Azokat lát­szólag szortírozni kezdte, közben egészen kö­zömbös dolgokról beszélgetett. Mundákovics végre elveszítette türelmét és így szólt: — Uram, azt hiszem. Ön nem azért jött, hogy egészségem után tudakozódjék és a pri­madonna lábikrájának szépségéről nekem elő­adást tartson... — Ebben van valami igaza... — Legjobb volna, ha mindjárt a tárgyra tér­nénk. — Én is azt hiszem... — Elfogat? — Ugyan, hová gondol... Vagy talán mél­­tóztatik hinni hogy erre megvan minden oka? — Én nem hiszek semmit! — De ez a kijelentés egyenértékű a bűnös­ség bevallásával. — Ha tanácsos úr úgy gondolja, rendelkez­zék velem... — Egyelőre még nem­­, egyelőre még nem­­egyelőre... —­ ismételgette a rendőrtanácsos olyan kedélyesen, mintha csak arról volna szó, hogy egyelőre még nem iszik meg egy pohár bort, ellenben később akár kettővel is... Mundákovics mindent megértett. Most jön az ultimátum. Dac kékt szívében: ingyen nem adja magát!... — Először legyünk tisztában az Ön katonai szolgálatával.. Miért nem jelentkezett ezredé­nél? — Mert szabadságon vagyok! — Hol van ennek a nyoma? — Lichtenstein herceg őkegyelmessége szó­ban közölte velem a szabadságot — A kegyelmes herceg erre nem emlékszik, de nem is emlékezhet, mert ez nem tartozik hatáskörébe... — Tehát katonaszökevény vagyok! — Eltalálta! Sőt az elfogatóparancsot is ki­adták Ön ellen, éppen két hónap előtt... — Szóval, bármikor letartóztathatnak... — Amikor a hadtestparancsnoknak tetszik.. — És miért nem fogtak le eddig? — Mert a hadtestparancsnok úr bizonyára még nem tud semmit a visszatéréséről. — De hiszen már voltam a tiszti kaszinóban, sőt úgy emlékszem, hogy­ a Jockey-klubban találkoztam is a hadtestparancsnok úrral... — Az lehet, de nem ismerte fel... Biztosítom, hogy holnap felismeri... — Szóval, ma dől el a sorsom.. — "Így van! Egy ideig hallgatásba merült a két férfi, az­után a tanácsos komolyan Mundákovics felé fordult és így szólt: — Igaza van, uram, Iegjobb, ha nem kerül­jük a forró kását, hanem mindjárt a tárgyra térünk. — Magam is azt hiszem. — Én Önnel üzletet akarok kötni. — Velem? — Mennyiért adja el az írásokat? — Én? Ezen még nem gondolkodtam. Pedig még ma kell döntenie! — Miért oly sürgős? —­ Mert holnap már a hadtestparancsnok úr hivatalosan értesül arról, hogy Ön itt van... — És letartóztat... — Lehet.. De az sem lehetetlen, hogy a rendőrség fog érdeklődni az Ön viselt dolgai iránt... — Viselt dolgaim iránt? — No... igen... Viselt dolgai iránt.. Maga vallotta be sajátkezű jegyzeteiben, hogy János Szalvátor főherceg ur Szeppi inasát eltette láb alól... Maga vallotta be... — Elég­.. Flég!... Mondja meg, tanácsos úr, mit kérhetek? — Majd megmondom. De előbb más kérdé­seket is kell tisztáznunk. Először az írások ná­lunk maradnak... — Természetesen, ha megveszik... — Másodszor: tiszti rangjáról lemond. Nyug­díjat vagy végkielégítést kap... — Borzasztó! Egész karrieremet kerékbe­törik, csak azért, mert nekik szolgáltam — Sajnálom, de van még egy harmadik pont is. Ez talán a legsúlyosabb. Köteles Ausztria határát elhagyni. — A végén még hontalanná is tesznek. — Kérem, ha Önnek kedvesebb egy három méter hosszú, két méter széles állandó lakó­hely, ám tessék nyilatkozni... Itt is szabad ma­radnia! — Az árat, kérem, az árat... — türelmetlen­kedett Mundákovics. — Hiszem, nagyon meg lesz elégedve.. — Tessék nyilatkozni... — Százezer... — Forint? — Nem: korona. — Kevés. Legalább százezer forintot kérek. Ennyit megérdemlek munkámért és hallgatá­somért. — No, nem bánom, legyen: hatvanezer. — Én is engedek Nyolcvanezer. Végre hosszú és hangos alkudozások után hetvenötezer forintban megegyeztek. Ezt nyug­tázta Mundákovics. A pénzt a rendőrtanácsos­tól azonnal felvette és másnap elutazott. Mün­chenbe igyekezett. Amikor az osztrák határ­hoz ért, keserves átok hagyta el ajakát azok ellen, akiket eddig olyan hűségesen szolgált. Többé nem látták Bécsben és nevét sem emlegették soha... így viselkedett a császári udvar. A tisztes­séges, becsületes Stubel-családtól elvette az utolsó jogos fülért is, de a gazembert súlyos pénzekkel tömték, hogy szájára lakatot tegye­nek... És Mundákovics hallgatott, mert tapaszta­latból tudta, hogy Ali kezei hosszúak, de a császár kezei még hosszabbak! (V­é­g­e.)

Next