Katholikus Hetilap, 1873 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1873-01-16 / 3. szám
bizonyos tekintetben a keresztény egységet föladni, mint hogy e pontban a fejedelmek szenvedélyei, a szabadosság vakmerősége elöl visszavonuljon. Kemény Dénes: (Vége következik.) Egy írén - vit, galicziai életkép Sacher-i Masochtól. Közel volt a karácson, a kelet-galicziai termékeny sikság, mely máskor gabnatenger sárga hullámaihoz hasonlított, hóköpenybe burkolózott; a magas, fehér bástyák által környezett falak mintegy téli erődökké látszottak átváltozva, míg imitt-amott egy-egy magányos, — minden sarkain és párkányain fényes jégcsapokkal diszitett ősrégi vajda kastély vonta magára a figyelmet. Közvetlenül a nagy császár-ut mellett, mely az ország keleti részét átszeli, terültek el Ivamienez helység alacsony nádfödte kunyhói, melyek tetőin keresztül a füstnek kémény nélkül kellett magának utat törnie. A földesúri lakhoz hosszú fasor vezetett; a magas nyárfák lombtalanul óriási seprőkként meredeztek az ég felé, benépesedve számos varjuk által, míg az éhes verebek a sövényen és magtárak fölött csiripelve ültek. Maga a földesúri lak, egy hosszúra nyúló emeletes ház gazdasági épületeivel szabadon állott; nem környezte azt védő fa, de még sövény sem. Aki átmenve kíváncsiságból a földszin ablakain betekintett, a cselédszobában, melynek falait szentképek ékesítették, ott láthatta a kényelmes otthoniasságban együtt ülő cselédeket; a kocsis és inas kártyáztak, a mostani úrnő meglehetősen koros dajkája a régi időkből regélt a fiatal leányoknak, akinek pedig kedve jönne a magas hársfák valemelyikére fölmászni, onnan láthatná egyik fényesen világított teremben Ivamienez úrnőjét, amint a barátságos kandalló mellett óriási medvebőrben melegetve lábait, egy már félig összomlott könyvből olvasott. Senki sem tudta fölfogni, hogy ezen alig huszonöt éves özvegy, ki a legfényesebb társaságokban is szerepelhetett volna, jószágán az egyhangú életet eléje tette a fővárosban kínálkozó szórakozásoknak, mert Aldona valóban ritka szellemdús és szép hölgy volt. Amint ott ült alacsony damaszt karszékében, és sugár alakját fekete bársonyruha folyta körül, melyhez a felsőtest alakját kidomborító kaczabajka (zubbony) simult, aki látta felsőileg szép búskomoly fejét, melyet a pompás fekete hajzat sötét koronaként árnyalt be, szinte trónfosztott fönségnek tekinthette. Körüle mély csend uralkodott; csak időről időre hangzott a szép asszony füleibe az óriási farkasebek ugatása, melyek az udvaron őrségi szolgálatot tettek. A szép Aldona oly buzgón olvasott, hogy sem a ebek ugatását, sem a kandallóban a száraz fa ropogását, sem a tücsök czirpelését, sem a most belépő férfin lépteit nem hallotta. E férfin az előtte ülő szép hölgyhöz úgy illett, mintha az ő számára teremtetett volna, pedig sem feltűnően szép nem volt, sem azon aristocratikus modorral nem birt, mely a hölgyet jellemezte. De megjelenésében, egész lényében volt valami, mi a férfiút valódi nemessé teszi, t. i. külsején viselé az erős lélek, a vas jellem kinyomatát. Maniew Igor a szomszéd faluban lakó nemes birtokos középtermetűnél magasabb volt, de tagjainak helyes aránya sem hórihorgasnak, sem esetlennek nem tüntették föl, azonfölül napbarnitotta arczából, daczára az erősen hajlott orrnak, erős gömbölyű állnak és sötét fekete szemöldöknek, végtelenül sok szivjóság és emberszeretet sugárzott. Nagy világos szemeiből csak úgy áradozott az élénkség, és ha beszélt, szava varázsának senki sem állhatott ellen, megnyerő előadása elől senki sem zárhatta el szívét. — Jó estét! szólalt meg, miután Aldonán egy ideig mély részvéttel nyugtatta tekintetét. A szép asszony összerezzent. — Ah, ön, Igor! hebeg, megzavarodva, és könyvét elrejtve a kaczabajka zsebébe, fölkelt, hogy eléje menjen és kezét nyújtsa neki. — Zavartam önt, szép asszony! — szóla Igor, — bocsásson még! Jóvá akarom hibámat tenni, a sarokba vonulok és Néróval mulatok, míg ön olvasmányával készen lesz. Nero nagy fekete kandúr volt, mely úrnője által észre sem vétetve, a kandalló meleg párkányán aludt; de most, hogy Igor ismeretes szavait felkelté, puha tagjait kinyújtva, — a kedves vendéget dörömbölve üdvözlé. — Olvasmányomat? mondá Aldona, hisz én, — én nem is olvastam. Igor mosolygott. Ön elégtételt nyújt nekem, szóla, melyet sem nem kértem, sem nem vártam; tehát intéseim mégis használtak valamit; ön ugyan most is rosz könyveket olvas, de legalább szégyenli, ha e tettén rajtkapják. — Ki mondja ezt Önnek? kérdé a szép asszony. — Saját zsebje, ez a franczia regényre, melyet ön imént olvasott, sokkal büszkébbnek látszik lenni, mint ön, mert ugyancsak comicus módon fölpuffasztja magát. Míg Igor ezeket mondá, ujjával rákopogatott a könyvre, melyet Aldona előre elrejtett. — Ön téved — szóla a nő kissé neheztelve. — Oh, én nem ritkán tévedek, válaszolt Igor; de ha valamit kimondok, akkor az úgy van, amint mondom. Mutassa meg ezt a könyvet! A szép asszony hátat fordított neki, míg Igor a kaczabajka prémes zsebéből kihúzta a könyvet és czimlapját megtekinté. — Dumastól gróf Monte Christo!... Ön javíthatatlan, Aldona! — És ön — ön ... a mondatot nem volt bátorsága befejezni. — Bocsásson meg, ■szóla Igor, miután a könyvet Aldonának visszaadta, én az embereket a könyvek után szeretem megítélni, melyeket olvasnak; és azt hiszem, hogy ezt sokkal több joggal tehetem, mint midőn sokan az arczvonásokból, ruházatról, szokásokból ítélnek. És miután már föltettem magamban, hogy önt, kedves betegem, meggyógyítom, időnkint orvosságaim hatásáról is meg kell győződnöm; ez pedig legczélszerűbben úgy történik, ha utána nézek,hogy mily olvasmányokkal él ön. 24