Katholikus Hetilap, 1873 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1873-09-18 / 38. szám
376 kény büntetéséről szó sem lehet, vizsgálat alá veszi a rájuk váró büntetést, mely Isten boldogító látásától való megfosztás. Meg kell vallani, hogy ha e megfosztatást úgy kellene venni, mint azt megérdemlik azok, kik értökben szabad akaratukból elfordultak Istentől és személyes bűnöket követtek el, akkor e büntetés borzasztó lenne, mert az, mint sz. Tamás tanítja, magában foglalná azon roppant kétségbeesést, hogy saját hibája által kimondhatatlan jót vesztett el, melynek leírására a léle magát hivatva lenni érzi. Ily sors várakozik-e a gyermekekre is? Vájjon állapotuk miatt éreznek-e valamely lelki szomorúságot? Erre válasza: Nem. A keresztség nélkül elhunyt gyermekek semmi fájdalmat nem fognak érezni. Egyszerűsége mellett is mély okoskodás a következő : »Semmiféle lény nem szenved azért, mert nem ért el oly célt, mely hozzá nincsen arányosítva, így az okos ember nem esik kétségbe azért, mivel nem repülhet úgy, mint a madár, mert természetes tehetséggel nincsen fölruházva; ellenben szenved, ha nem birja azon javakat, melyek birására alkalmas. Már pedig minden ember, szabad akarattal bírván, alkalmas az örök élet elnyerésére, mert hasznára fordíthatja a kegyelmet, mely által a mennyet megérdemelheti; s ha azt elveszti, fájdalma kimondhatatlanul nagy, mert elveszti azt, a mit bírhatna. De a keresztség nélkül elhunyt gyermekek soha sem voltak alkalmasak arra, hogy a boldogság természetfölötti kincsét birják. — E kincs birására a természeti törvények erejénél fogva nem képesek, mivel az túlhaladja a természet minden határait, s annak elnyerésére semmiféle személyes cselekmény által képesítettek nem valának. Tehát az Isten boldogító látásától, való megfosztatás nem fog nekik semmi fájdalmat okozni; sőt ellenkezőleg nagy mértékben örvendeni fognak az isteni jóságnak, melynek jótéteményeit élvezendik, és örülni fognak személyes tökélyes látásának. De mégis — kérdi magától a szent tudor — a szeretett lény távolléte nem okoz semmi fájdalmat? Ha e gyermekek ismerik és szeretik Istent, bírni is óhajtják őt, — és ha nem bírják, nem fognak-e emiatt szenvedni? Erre válasza : Igen, a szeretett lénytől távol lenni kétségtelenül fájdalmat okoz; de a gyermekek bírni fogják Istent, úgy, amint ismerik, és természetüknek megfelelő örömmel örülni fognak neki. Nem fogják őt bírni dicsőségben, melyre nem hivatvák, — de egyesülve lesznek vele a természeti jók által, örülni fognak neki természetes megismeréssel és szeretettel.« Ebből látni, mennyire alaptalan azon az egyház ellen szórt vád, hogy a katholikusok tanítása szerint a keresztség nélkül elhunyt gyermekek örök tűzre fognak vettetni. — Ismételjék bármennyit egyházunk ellen e rágalmat, én azon gyermekek sorsában, kik a keresztség és boldogító látás természetfölötti kincseiben nem részesülhettek, imádom Isten jóságát, ki a kisdedeket érdemeiknek megfelelő boldogságban részesíti. E gyermekek Isten nagysága, bölcsesége és jósága természetes látásában oly örömöt élveznek, mely megérdemli a boldogság nevét. Az egyház a lelkek iránti gondoskodásában semmit sem mulaszt el, hogy minél többen készülhessenek a természetfölötti boldogság adományában. — Szükség esetében minden keresztény — férfi és nő — keresztelhet. Kijelenti, hogy az eretnekek által az Atya, Fiú és Szentlélek nevében föladatott keresztség, ha különben szándékuk volt mindent megtenni, mit az egyház kíván, szintén érvényes. E gyengéd gondoskodása által is eléggé bebizonyítja, hogy az ártatlan gyermekek örök üdvéről tőle kitelhetőleg intézkedik.Pórfi, Isiokléczián leánya. Történeti elbeszélés francziából. I. Valéria: Az egykor oly hatalmas római birodalom három századdal a Megváltó halála után korábbi nagyságának már csak árnyékával birt. Mint egy óriási épület, mely miután századokig az idő viharaival daczolt, azoknak végre engedve önmagában összeomlik : úgy hajlott a római birodalom coloszusa mindinkább bukása felé. A régi világállamot még környezte ugyan az álfény csaló csilláma, de a hatalomnak, melylyel az első császárok idejében birt, már vége volt. Az egykor oly hatalmas birodalom minden oldalról megtámadtatva látta magát; mindig félemletesebbek lettek reá nézve ellenségeinek fegyveres szövetségei, — úgy hogy közelnek látszott az idő, melyben az óriásműnek porba kell omlania, hogy mérhetlen romjaival majdnem az egész világot elborítsa. A bukást még inkább siettette a kormányban uralkodott rendetlenség; ahelyett, hogy egy uralkodó erőteljesen kezébe vette volna az állam gyeplőit, a szerencsétlen birodalomnak három államfője volt, kik majdnem szakadatlan harczban éltek egymással. Konstantin, Ilonának és Constantius Chlorus fia Gialliában uralkodott, és a Caesar büszke czímét viselő, Licinius és Maximin, Galerius császár fogadott fia, a birodalom többi részét osztotta meg egymás között. A már halállal küzdő pogányság végmegerőltetéssel még egyszer fölemelkedett : kegyetlen üldözés dühöngött. A palotákban az erkölcstelenség, az istentelenség szabadon űző játékát, az erény sem halt ki egészen, de csak titokban, a börtönök homályában virágzott. »Be kellett következni, írja egy kitűnő író, hogy minden hím a trónra emelkedjék, és ennek folytán a fölháborodott alattvalók határozzák el magukat azok helyébe azon vallást tenni, mely mind e bűnöket kárhoztatja.« A nyájas olvasót Rómában a Maximin által lakott palota egy félreeső termébe vezetjük. Ott egy magányos, földön térdelő nőt találunk, úgy látszik, kimondhatlan fájdalom és halálos szorongatás áldozata; a magasba emelt tekintete égő, majdnem reménytelen szenvedést fejez ki. Nem bir már többé az ifjúság üdeségével, alakját meglepően egyszerű gyászruha folyja körül; annál inkább vonásainak szelídsége és magatartásának fönsége önkéntelenül is tiszteletre indítanak; ő azonban mind a természet ez adományai, mind az őt környező ázsiai pompa iránt közömbösnek látszik. Valóban