Katholikus Hetilap, 1875 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1875-11-18 / 46. szám
390 Napjainknak minden csekélységre kiterjedő (tudományos )vizsgálódása mindinkább megerősíti azon meggyőzödést, hogy a népmesék, melyek már ezredéveket meghaladólag leírás nélkül bujdosnak ajakról ajakra, nem merő ábrándos kiholmányok, hanem igenis hagyományszerű emlékei egy rendkiül régen elmúlt társadalmi állapotnak. E népmesék nem egyszer szólnak vas-orrú babákról, kiknek vérszopó természetét az mutatja, hogy hajlékai csupa emberkoponyából vannak építve, kötél gyanánt a megölt emberek beleit használják, azoknak szivét nyersen fölfalják, s más effélék. Nincs okunk kételkedni a felől, hogy az ember vérének kiontása iránt tanúsított s most már meseszerünk látszó közönyösség miért ne lehetett volna valamikor általános érvényű szokás, holott a polgárisodástól legtávolabb eső népek közt annak nyomára még most is rátalálunk. Nemzeti múzeumunknak azon része, mely a Xántus János által gyűjtött keleti tárgyakat mutatja be a magyar embernek, Borneo sziget készítményei között két fölakasztott emberfejet is tartalmaz, melyről a leíró sorozatban ezt olvasták: »Füstölt emberfejek, melyek, mint hadi diadalemlékek, a nemzetségek — egyedül e czélra emelt középületeiben lógnak és igen nagy becsben tartatnak.« Azonban nem csak a messze keleten áll egy, hanem Amerikának művelődést nem ismerő vad népeit, az indiánokat is úgy ecsetelik az utleirók mint a kiknél közönséges szokás az elejtett ellenségnek feje bőrét a legnagyobb élvezettel lenyúzni (scalpirozni) s azt értékes dolog gyanánt eltenni. Jóllehet már az ilyetén dolgok is eléggé igazolnák a régi görög bölcsek tapasztalatát, kik az embert a legragadozóbb állatnak nevezték, mégis nem lesz fölösleges emellett a hajdani scythák s a velők rokon massagéták természetére is egy tollvonással reámutatni. Tornyosról, a scythák királynéjáról följegyezte Hérodotosz, a történetírás atyja, hogy a csatában elejtett Cyrus, perzsa királynak fejét vérrel telt tömlőbe tetette, miszerént holta után lakjék már jól legalább vérrel, ha éltében azt nem tehette. Aelianus pedig — Tarka-barka történeteiben — azt írja a massagetákról, hogy azoknál szokás volt az öregeket megölni, kiknek húsát a fiatalabbak azon nyersen fölfalták. Az emberiségnek a legrégibb múltjából származó s a gyöngédebb lelket fölháboritó véres szokás épen nem kizárólagos tulajdona a mai napság, vagy hajdanában is a műveltség világitó tüzétől félreeső scythák és massagetáknak, hanem otthonos volt az még azon nemzeteknél is, melyek már egyébként a művelődésnek jelentékeny fokára emelkedtek. E tekintetben egyéb népek is magukon viselték az emberiségnek sötét árnyoldalát; tudjuk a fiát megölő és azt eledelül föltálaló Tantalus esetét; ismerjük Thyestes lakomáját és több ilyesféle adatát a történelemnek, mégis legrikítóbb véres nyomokra találunk magának a hajdani Rómának társadalmi életében. Ezen kéthalmú városnak legjelentékenyebb pontjáról, a capitoliumról mondja halicarnassusi Dénes görög történész, hogy nevét onnan kapta, mert a rajta megkezdett építkezések alkalmával a földben egy vértől párolgó ép emberfőt találtak, a mely fejtől (római nyelven caput) az egész hegyet capitoliumnek nevezték. Nem czélunk most arról beszélni, hogy e véres fő mennyiben van vonatkozással az Üdvözitőnek vértől ázott fejére, melynek ismerete Róma útján szivárgott a jelenlegi művelt nemzetekhez, hanem csak azt említjük föl, hogy a folyton véres háborúkat viselő hajdani Róma, társadalmi élvezetei közepette is különös örömét lelte a vérnek látásában. Bizonyára, ha a rómaiak lelkületében bőséges adag nincs a vérontási hajlamból, úgy lehetetlen, hogy vendégségeik nélkülözhetlen kellékei közé sorozzák legalább is egy-két gladiátornak elvérzését, akkor nem támadnak náluk amphitheatrumok, amelyekben ezrekre menő közönség nézte egyik vagy másik szerencsétlennek a fenevadak általi széttépetését, akkor nem fordulnak vala elő náluk azon vas rácson való elégetések, fölnyársalások, kerékbe törések, agyon nyilaztatások s számos egyéb ördögi találmányai a vérengző természetnek, melyekről a kereszténység üldöztetésének évkönyvei emlékeznek. A népvándorlás korának beálltával mintha csak egészen élülről kezdődött volna az emberiség művelődése; mintha nem is Európa földje lett volna az, ahol az emberiességről már oly szép eszmék hangzottak a görög bölcsek ajkairól, annyira elvadult és vérbe borult minden. Alboin, longobard király sajátkezüleg agyonütött apjának koponyájából serleget készíttetett, melyből innia kellett az ő feleségének, Rózamundának. Őseink vezérei, Attila épen úgy mint a későbbi magyarok vérszin piros lobogót vittek előre, melyre a vérrel táplálkozó turul, vagy karvaly madár volt kivarrva; esküvéskor saját véröket csepegtettek egy edénybe és erősen hitték, hogy a túlvilági létben annál nagyobb lesz boldogságuk, mennél több ellenségnek a vére festette be kardjukat, így a többi barbár népek is. A középkor lovagjátékai sokszor vérontással végződtek nagy közönség jelenlétében; a gyakori párbajoknál legalább is az egyik fél vére elömlött; a kivégeztetéseknél pedig a vér volt a főjelszó. S e véres fonál, mely Ábelnek vérétől kezdve oly borzasztóan sötét árnyoldal gyanánt húzódik a világ századain és nemzeteinek életén keresztül, még a múlt század végén is oly hajmeresztő hangokban nyilatkozott, mint a Marseillaise-nek sorai (qu’un sang impur abbreuve nos sillons) s oly rémitő tényben mutatkozott, mint a franczia forradalom. Ha tudakozódunk e véres jellemvonások indoka iránt, melyeket műveltségtörténeti tanulmányunk érdekében csakúgy hamarosan összekapkodtunk, jókora részt tulajdoníthatunk ugyan abból az ember természeti vadságának is, de ennél nem kevesebbet a régi nemzetek vérontással egybekötött vallásainak. Ámbár hazánkban egy idő óta divattá vált az ember lelkével s igy a vallási élettel is keveset törődni, de azért koránsem szűnik az meg azon nagy tényező lenni, mely minden politikai hatalomnál sokkal nagyobb mérvű intézője marad az ember mindennemű cselekményeinek, mint azt a vallásoknak jelenkori egyik legmélyebb tanulmányozója, Müller Miksa is ekképen mondja: »Az emberiség igazi története a vallás története. Ez azon alap, melyen a nemzeti történet nyugszik; ez a lelke, a világítója és éltetője a történelemnek, mert valóban e nélkül az egész történelem üres volna.« (Vergleichende Religionswissenschaft.) Mivel tehát a vallás ily hathatós befolyású az ember lelkületére és tetteinek irányzatára, mi sem bizonyosabb, mint hogy mindaddig, mig a vallásban érvényre nem emelkedett a vérnélküliség elve, addig nem lehet e kilátás annak értékesítésére sem irodalmi, sem művészeti vagy társadalmi téren. Bizonyos dolog az már mai napság, hogy a nemzetek nagyságát nem a hadakozások és öldöklések teszik, hanem a