Katholikus Hetilap, 1876 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1876-02-03 / 5. szám

Egy eltévedt barátomnak. — Róma. — Bézával kelt párbajra szent Szaléz, De nem csörgő aczélnak általa, Tusájok a hitnek viadala, Hol szablya az ige, és kar az ész. Az egy karvaly, szemén a dacz, a vész, A szent ajkán a béke angyala, Szaván derül a menny diadala, A büszke sas immár hódolni kész. S ekkor benéz egy ismert szép alak, Szemén uj láng, s majd karczok gyujtanak. S­oh­a tulán hány nemzedék vesz el! Ám a démon mindig igy remekel; A mennynél vagy, s ott Éva rád nevet, És győz a bűn szivromjaid felett. Bogyai B. Gy. A zsidó leány. Beszély Maszlaghy Ferencitől. (Vége.) VIII. Isai nem szólt semmit Áronnak, sem Rebekkának. Volt az öreg szivében egy emésztő kínos érzés, mely sokszor elfogó, melyet elűzni akart magától, de melytől most már teljesen nem szabadulhatott. Az öreg sirt és dühöngött magában. Végtelen, megmérhetlen lehetett szivében a szeretet leánya iránt. Az a szívós ragaszko­dás, mely csak fajának sajátja, Rebekkában öszponto­­sult. Nem tudta mit tegyen. Jól tudta védeni magát mindenki ellen; nem volt oly törvényszék, mely előtt ki nem vágta volna magát. Leánya ellen nem volt védelme. Nem akarta hinni a veszélyt, mely ősz fejét fenyegeté, nem tudta hinni. E gyötrelem kínja meg­­töré. Rebekkának nem egyszer köny lopózott szemeibe, midőn atyjára tekinte. Tudta, látta, tapasztalta, hogy az egy szívtelen, gonosz s irgalmat nem ismerő, de mégis az ő atyja volt. Bűneit felednie kelle, ha elgon­dolta ama végtelen szeretetet, melylyel őt elárasztó. Pedig úgy kell lenni. Szakadni fog tőle, nem időre, örökre. Soha többé a természet kötelékén kívül egyéb nem fűzendi hozzá. Rebekka leolvasta atyja arczáról, hogy az ősz mindent sejt, de még bizonyosat nem tud. A hosszú kínt önmaga sokalla meg. Azon idő óta, hogy Áron felfedezte Isai előtt a közelgő veszélyt, az ősz nem bocsátó többé Rebekkát magától. A leány rab lett. Nem volt szabad elárulnia, mennyire óhajtana távol lenni a helytől, melyen fogva volt. Pedig az idő közelgett s azok kik Rebekka sor­sát e rejtett helyen kívül vezették, megütődve tapasz­talták rögtöni elmaradását. Rebekka azonban erősen meg volt győződve, hogy a rab madár kalitja nem sokáig marad zárva. Utó végre könnyű lett volna neki szabadulni, de a leány bármily téves lépés árán nem akarta megvásárolni azon boldogságot, melyről álmo­dott, melynek küszöbén állott. Egy hétre rá, hogy Áron Isait leánya sorsára figyelmezteté, ünnep volt. Isai szigorúan megtartó val­lása ünnepeit. Áront és öreg cselédjét az imaházba küldé. Maga levonult a rejtett terembe. Sokáig imád­kozott. Csak midőn imáit elvégzé, szólalt meg. — Te nem imádkozol Rebekka — szólt panaszos hangon. Miért nem imádkozol ? Mi bajod van neked ? Mintha nem volnál többé leányom. Gyászt hoztál ősz fejemre. Én tudok gyűlölni, és gyűlölöm fajom elnyo­móit. Atyáim átkait örököltem. De téged szerettelek Rebekka, Jehova az erős és boszúálló Isten tudja, hogy Ábrahám szeretete Hágárhoz és Jákobé Ráchelhez nem lehetett nagyobb, mint az enyém. Te voltál egyetlen gyermekem, reményem és boldogságom! Hallgass rám. — Szólj tehát atyám, mit kívánsz. — Megroskadtam az öregség terhe alatt. Szemeim már nem jól látnak. Egyet kívánok még látni. Tégedet boldogan. Férjhez fogsz menni! Úgy akarom! Uno­káim ölelésére vágyom. Akarom, hogy ősz fürjeimet lágy gyermekkéz simogassa; hallani akarom nemzedé­kem örömsírását. Tőled várom mindezt. — Atyám! — Áron lesz férjed. Áront én szeretem. Ő is sze­ret téged nagyon. Voltak más reményeim. Lemondtam róluk. Áron lesz férjed. Engedelmeskedni fogsz. Légy vele boldog ! — Nem leszek vele boldog. — Nem leszesz? Az ég verjen meg, s poraimat átkozza meg Jehova, ha nem leszesz vele boldog. Vesz­­szen ki fajom nyomtalan s járjon koldulni keresztény küszöbhöz, ha nem leszesz vele boldog. Nehézség fojto­gassa nemzedékemet, s dögvész tenyészszen házamban, ha nem leszesz vele boldog. Nyeljen el a megnyílt föld, üssön le a haragos ég villáma, ha nem leszesz vele bol­dog. Én mindezt magamra vállalom. Lelkem rajta. Úgy akarom. Rebekka iszonyodva hallá e rémítő átkokat. S akkor eszébe jutott ama kebelrázó mondás, mely a kereszt tövében hangzott el először: »Az ő vére raj­tunk és a mi fiainkon!« — Nem tudod, mit beszélsz jó atyám, szólt a leány szelíden. Miért szórsz ősz hajadra ily átkokat? Ezek nem tanítnak engem boldogságra s nem tesznek bol­doggá. Ne félj atyám! Nem éltem úgy, hogy szivem földi szerelem után vágyódhatott volna. Szeretlek téged, mint atyámat, ki mindig jó voltál hozzám. Szeretem én Áront is, mert ragaszkodik hozzám, s ha mást nem sze­retne, mint egyedül engem, nehezebb kötelmekkel áll­­nék szemközt. De te és Áron nemzetségünk szokásai szerént engem is áruczikk gyanánt akartok tekinteni. Van fölöttetek nagyobb erő, mint én. Ez többre képes mint én. Megmondtam ? Isai hallgatott. — Nem mondom meg. Te értesz engem. — Rebekka! Te még nem tudod, mi a tied, mit bírsz.... — Tudom, mit b­i­r­o­k s még inkább azt, m­i az enyém. Rám ennek nincs hatása. Óhajtanám bár sze- 34

Next