Katholikus Hetilap, 1877 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1877-08-02 / 31. szám
Ilyenek tehát a protestantismus proselytái! Mig lelkök a kath. tan igazságától át van hatva, a vétek őket a protestantismushoz fűzi, s habár lelkökből utálják a tant, az általa nyújtott előnyért hiveinek vallják magukat. Midőn ekként a protestantismus magát a bűn szabad fészkévé alacsonyítja, elfeledkezik arról, hogy az erkölcsi lazultság mai áramlatával az elmaradhatatlanul ismét feltűnő erkölcsi szigor zátonyára bukkanhat nem sokára, mely őt mint egykor Bachus papjait, a megvetés örvényébe sodorandja. Igaz ugyan, hogy Róma is asylumot nyitott a vétkesek számára és mégis naggyá lett, de Róma azok elvét nem irta zászlajára, s régi mesterségük folytatását meg nem engedte. De nézzük az állam miként nyújt segédkezet, hogy a vétek előtt a kapu kitáruljon. A költő dala. Tennyson költeménye. Szűnt az eső, a költő fölkele, S a városból ki a szabadba mén. Nyugat felől lanyhás szellő jőve S árnyéktól ingott a dús vetemény. S leüle egy magányos domb fölött Es zenge dalt, hangosat, édeset, Hogy a vad hattyú a felhők között Megállt, és a pacsirta néma lett. A fecskének feledve bogara, A kígyó a sűrűbe rejtezett, Karmát a sólyom rátámasztva a Zsákmányra, véres csőrrel megmered. A csalogány mond: Én is éneklek, De így soha sem hallattam hangomat; Ő a világ jövő napjáról zeng, Hol nincs már hajnal és nincs alkonyat. Szülik József. 258 Az antwerpeni kovács. (Beszély.) Irta: Fullerton Georgiáim. (Vége.) Az est beköszöntött, s a nap, mely oly pompásan sütött egész reggel óta, békésen szállt a láthatár mögé, mintha egy piros felhőpárnán ki akarná pihenni magát. Az egyenes síkságon, mely Antwerpet környezi, számos csoportokban ballagtak hazafelé a zöld, ködös réteken át a falusi parasztok, s a lomha Schelde partjain vidám gyermekek szaladgáltak ökörszem aranyvirágot szedve s dalokat énekelve a kükericzről és a mocsári gólyahirről. Az utczák néptelenek, a templomok üresek lettek; a járókelők zaja az egyenetlen kövezeten mindinkább elnémult. Béke és nyugalom uralkodott a még néhány óra előtt oly vidám ódon városban. Claes Genovéva az ablaknál ült s Gretchent kisérte tekintetével, ki épen az utczán haladt. Egy megbízással küldte őt ki, melyet maga szeretett volna legszívesebben teljesíteni. Visszatérte óta a templomból csak kedvező alkalomra lesett, hogy tudakozódhassak Quintin egészségi állapotáról ; atyja azonban folyton foglalkoztatta festékek készítésével s ecsetjeinek tisztogatásával, mi rendesen az ő dolga volt; most még meg is tiltotta, hogy ma kimenjen, mert atyja egy barátját várta, Daxis mestert Haarlemből. Genovévának otthon kellett maradnia, hogy őt fogadja s a vendégszeretet kötelességeit teljesítse. Egészen le volt verve, mert előre sejtette, hogy mi atyjának szándéka; de mégis jobb volt tudatni, hogy nem megy el, nehogy Quintin hiába várjon látogatására s végre is csalódjék; azért, üzentette meg Gretchennel, hogy otthonn kell maradnia, azután kérdeztette, hogyan van Quintin s végre üdvözletét küldte Matsys asszonynak is. A lámpa a kovács házában még nem volt meggyujtva. Anyja az ablaknál ült, épugy mint Genovéva, de nem azért hogy az utczára nézzen, hanem hogy a nappali fény utolsó sugara mellett még kijavíthassa fija harisnyáit. Olykor-olykor hozzája ment, s látta, hogy kedves arcza még halványabb lett s rosszabbul néz ki mint azelőtt, kivévén ha lázas pir fut végig rajta. Sötét árnyak vonultak el arczán ezen este, époly gyorsan mint a felhők az égen, mely hirtelen viharos lett. — Anyám, kiálta Quintin hosszas hallgatás után felemelkedve ágyában s könyökére támaszkodva — anyám, nézz ki csak az ablakon, hogy esik-e az eső. Ezen pillanatban kopogtatott Gretchen az ajtón. Quintin hirtelen felült, de csalódva csakhamar visszahanyatlott, midőn látta, hogy csak Gretchen jött. — Úrnőm, mondá a cseléd, a legbarátságosabban üdvözölteti önöket s küldi ezen gyümölcsöket, melyeket ő, mint meghagyá, hogy megmondjam, maga főzött be, s kérdezted, hogy jobban érzi-e magát Quintin úr, mint a múlt este? Ő nem mehet ki ma este, mert az ur vendéget vár. — Vendéget! kiálta föl gyönge hangon Quintin. — Igen, vendéget Haarlemből. Az öreg Daxis úr jő, az ottani festész iskola igazgatója. Pompás festményét, »Lázár föltámasztását« Antwerpbe akarja hozni, hogy kiállítsák a városi csarnokban; a kép bizonyára nagyon drága lesz. Mit mondjak úrnőmnek? Félek, hogy kegyed még nincs jobban, tévé hozzá, midőn az ifjú, kinek arcza hamvas szürke lett s ajkai reszkettek, ágyára visszahanyatlott. — Mondja meg Genovévának, hogy imádkozzék értünk, — mondá Matsys asszony szomorúan. — Mit használ imádkozni? kiálta föl fija fájdalmas és keservteljes hangon, s amint az ajtó Gretchen mögött bezárult,elkezdett szenvedélyesen panaszkodni. — Egész napokon át imádkoztam, a hosszú álmatlan éjeken át imádkoztam, hogy csak az éhhaláltól, koldulástól és szégyentől megszabaduljak; imádkoztam, hogy ezen nyomorult gyönge kar ismét megerősödjék a munkára. Nézd csak anyám, hogy el van úszva — ma este sokkal gyöngébb mint valaha. Soha sem éreztem magam oly betegnek mint ma. Ez az egész meghallgatása.