Katholikus Hetilap, 1877 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1877-11-08 / 45. szám
cziny zsámolyra helyezze, — miután ezzel elkészült, intett cselédjének, hogy a künn várakozó ur bejöhet. A küszöbön egy simára borotvált arczu, magas termetű, elegánsan öltözött úri ember lépett be. Amint kalapját a küszöbön levette, kopaszra nyírt fejet mutatott, mely arányban hosszú horgas orrával, sima szakáltalan arczával meglehetősen emlékeztetett valamely vándor színházigazgatóra, ki rendesen Mór Károly és Ferencz apját szokta játszani, vagy más kegyetlen apákat, vén zsugorikat, hanem semmi esetre sem az első szerelmest. Csakis választékos öltözete tanúskodott arról, hogy aligha tartozik azon kaszthoz, melynek feladata az emberiséget mulattatni. Az úriember előlépett, igen illedelmesen meghattá magát Sarah grófnő előtt, ki tétova tekintettel néze rá. ^ — Nem ismer grófnő ? — Ah, e hang! — Én vagyok. Kellett használnom ez átváltoztatást, — mert könnyen rám ismerhetnek. Még nem érzem magam szabadon. — Ön csúffá tette magát. — Gondolja? — Mily rut lett. Nézzen csak a tükörbe! — Szükségtelen. Ismerem magamat. Amint affairemnek utolsó nyoma megszűnik, addigra megnő hajam, szakálam s bajuszom. Leszek ismét a régi. — Jobb lett volna ezt az időt bevárnia. — Grófnő türelmes az időben, — én nem. Tudja, miért jöttem ? — Ijeszteni akart külsejével. — Lehet, ha csak arra tekint grófnő, hanem bensem mást juttathat eszébe. — Ah, vagy úgy! — Igen. Elitéltek in contumaciam egy egész esztendőre. — Tudom, olvastam az újságokban. — Képzeljen engem, a grófnő egy egész évig börtönben, ki minden kényelemhez szokva vagyok. Börtönben én ? ki a fréres Provenceaux konyhájával sincs megelégedve; én, kinek Calembour pejlovam épen a x-i gyep első dijára volt bejelentve; én, kinek az idén medvét kellett lőnöm a Havasalföldön, hogy fogadásomat megnyerjem s a többi. Én csak be nem zárathattam magamat azért, mivel egy lábatlankodó ficzkót agyonlőttem. — Igen, csakhogy ezen »ficzkó« az én első udvarlóm volt. — Nos, épen azért. Utamban állt. — Pedig, mily szép szőke haja volt! — Nekem meg nincs. No lesz majd. Hanem mindezt eltűrtem volna, ha grófnő szemei nem bántanak. Nagyon szépen fogom magamat kifejezni, e szemekben van az én tragédiám. Nos, hogy tetszik? — Sehogy. — Természetesen. Egy rút ember szavai is ríttak. Egy hónap múlva majd más véleménye lesz a grófnőnek. — Miért ölte meg ön Hegyháti Oszkárt ? — Miért? Nem mondtam előbb? Ő hívott ki. Én nem bántottam. — Ön megsértette őt. — Bagatelle! csak kilódítottam az ajtón. Egészen szeliden, szépen, illedelmesen. Higgje el nekem grófnő, nem tettem egyebet, mint hogy egész tisztelettel galléron csíptem s eltoltam az útból, úgy gondolom, kesztyű is volt kezemen. Gentleman nem tehet többet. — Hanem a mi utána következett. — Hát mi következett utána ? Kihírt párbajra. Ez ugyan igen szép volt tőle, mert köztünk mondva, magam is azt tettem volna. Én voltam a fegyvernemben a választó. Pisztolyt választottam, mert ahoz értek. Lelövöm a verebet röptében. Lelőttem őt is mint egy verebet, s nagy hasznot hajtottam vele öccsének, ki e lövés által majorescóvá lett. Igen is megköszönte nekem e szívességet; ez már egy derék fiú, ha tetszik bemutatom a grófnőnek. — De tudja-e, hogy ez által engem hírbe hozott? — Valóban ? Annak örülök. — A lapok egész hasábokat közöltek e párbajról! — No lám. — Ezek az irófajta emberek kikutatttak mindent. Három hétig minden ember arról beszélt. — Hisz ez dicső! — De rám kellemetlenül hatott. — Érdekelve volt. Egy hölgy, aki miatt párbajt vínak! Ezt kevesen mondhatják magukról. Tudom, grófnő mohón olvasta a lapokat ? — Nem tagadom. — Nos? Lehet e még irántam hálátlan? Lássa, mily áldozattal készítem utamat kegyedhez. Törekedtem szerelmét megérdemelni. Lehet-e kifogása ellenem ? Most is szabadságommal játszom. Grófnő elárulhat. Határidőm még nem járt le. Ha valakinek útjába állnék, grófnő, kegyed egyszerűen becsukathat. De nem teszi. Hiszen szeret engem. — sokszor mondta. — De ön gyilkos! — Én? Minő fogalma van akkor a férfi becsületről, ha engem annak nevez? Ez lovagias elégtétel úrnőm, olyan, melyre a nők büszkék lehetnek. Sarah grófnő úgy találta, hogy Tátray Elemérnek igaza van. Egész bájjal nyujtá oda kezét, melyet az ifjú lovag teljes hévvel ajkaihoz szorított. — Nem fogom elárulni, — mig — — Nos — mig? — Mig haja, szakálla megnő. — Addigra kivül vagyok minden bajon. Tátray Elemér azután vette kalapját, szépen ajánlotta magát és boldogságtól feszült kebellel von búcsút Sarah grófnőtől. A grófnő, midőn az ifjú lovag távozott, hosszú pillantást vett utána. — Valóban — mondá — igen szeretetreméltó gyilkos. II. Az imént leírt jelenetet könnyen megértendjük, ha egy pillantást vetünk Sarah grófnő — múltjára. Ez ugyan illetlen merészség, mert egyáltalában nem fashionable dolog valamely előkelő, ünnepelt urhölgy múltjának fátyolát szellőztetni, hanem hát hó embernek sok meg van engedve. Ha pedig nem is volna megen-45*