Katholikus Hetilap, 1877 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1877-02-22 / 8. szám

61 s azon egy fiatal ember rohant be, kinek homlokán *?gy hosszú tapasz volt. »Hál’Istennek, hogy végre megtalállak, Charles«, hiába az érkezett. Meglepetve tekintett reá a megszólított. »Ezer millióm, kedves Barrierem, miért vagy így felindulva?« »Sajnos, hogy nagyon is elegendő okom van reá, felőle az érkezett, de most már legalább örülök, hogy megtaláltalak. Bizonyos valami azt súgja nekem, hogy ügyem a kis Rabrassenál nem a legjobban áll.« »Ohó, hát van okod ezen feltevésre?« kérdő Főnkon meglepetve. »Közvetlen bizonyítékokat ugyan nem szolgáltathatok, felele a fiatal gróf, de vannak más bizonyítékaim, melyek nem kevésbbé fontosak. Ma ebéd után épen az ablakon könyököltem s kényelmesen bámultam a tarka utczai életet, amint hirtelen egy lovast pillantok meg, kinek arcza ismeretes előttem. Gondolkozom, hogy ki lehet, fényes libéria volt rajta, egyszerre eszembe jut, hogy ez Francois, az öreg Rabrasse gróf szolgája. Ezer millióm! mit kereshet ez itt? Hirtelen fölhívtam s a ficzkó elmondja nekem, hogy levelet vitt Margitnak az öreg gróftól, ki szintén Versaillesba fog jőni, sőt talán már útban is van. Midőn a ficzkót kérdeztem, hogy mi történt a grófi családban, hamisan mosolygott s csak egy Louis d’or volt képes belőle annyit kisajtolni, hogy az öreg gróf meglehetősen ingerült állapotban van s hogy az egész dolog a fiatal grófnő körül forog. Mi lehet itt tehát más kérdésben, mint egy házassági terv, még pedig avval a gazemberrel, Raoul de Surville-el, ki Margitnak a fejét el tudta bolondítani!« »E tekintetben alighanem helyesen számítottál« felele Fourton, ki feszült figyelemmel hallgatta barátjának előadását, ez valóban nagyon fatális dolog.« »Tönkre lennék téve, ha Survillenek ez a dolog sikerülne; az egész udvar tudja, hogy Rabrasset szeretném elvenni, s ha nem kaparíthatom hamar körmeim közé az öreg gróf aranyait, akkor : Isten veled Páris!« »A kés tehát a torkodon van !« »Úgy van, vagy — vagy, mondta volt mindig az én öreg mesterem.« »Csak egy ügyes fogás menthet meg tehát, melynek nézetem szerént abban kell állnia, hogy Raoul de Survillet, és pedig az öreg gróf itt léte alatt, örökre láb alól eltegyük.« »Ez nagyon jó és gyökeres orvosság tagadhatlanul, felelt nevetve Barriére, de nagyon megfontolandó.« (Folytatása következik.) TÁECZ A keresztényesülés Magyarországon. (Folytatás.) Mindenki jól tudja, hogy a nemzetiségeket jelentő jelvények már a kereszténység előtt a régi nemzeteknél is megvoltak. Ezek többnyire szörnyeteg vagy vérengző állatok képéből állottak. A rómaiak a légiók előtt egy ezüstből készült és kiterjesztett szárnyú sast ábrázoló jelvényt vittek, mintegy e madárnak ragadozó természetével is ijesztve ellenfeleiket. Más népek a sárkánynak rémítő képét tűzték a hadi jelvény fölé ; ismét mások oroszlánokat és egyéb fenevadakat. Krónikaíróink is emlegetik, hogy Attila hun vezérnek a zászlóján látható volt a turul madárnak a képe, mi semmi egyéb nem lehetett, mint régi magyar megnevezése a sólyomnak, vagy karvalynak. Maga e karvaly szó a szláv — krv — szóból veszi eredetét, ami annyit tesz, mint vér. S mivel e karvaly madár képével ellátott zászlót a vezérnek való kötelessége vinni, kétséget sem szenved, hogy •ettől vette eredetét akár a szláv — král, — akár a magyar — király — megnevezés, épen úgy, mint a — Károly •— keresztnév. Más egyéb népek bár fölvették a kereszténységet, a nemzeti jelvényben a régi pogányságból maradt vérengző állatokat megtartották, mint a lengyelek a fehér sast, a németek a fekete sast stb. A magyar nemzet zászlójáról a keresztényesüléssel eltűnt a vérszopó turul madár is. Egy az Anjouk korából származó és miniatűr rajzokkal ékesített kódexben, melyet Márk fráter irt, több helyütt előfordult a magyar zászló is, melynek színe vörös, rajta pedig látható az ország tulajdonképi czímere a fehér kettős kereszt zöld dombra illesztve. (Marci Chronica de gestis Hungarorum.) Egy 1526-ks évből származó magyar zászlón pedig, mely valószinüleg ott szerepelt a gyászos emlékű mohácsi csatában, ezt a fölirást lehet olvasni: »Sancta Maria ora pro nobis« azaz: Boldogságos szűz Mária könyörögj érettünk. A török világ tartama alatt már széltében hosszában a szűz Mária képe volt a magyar zászlóknak legszebb ékessége egész a legújabb időkig. Azon század magyarja, mely a — Boldogasszony anyánk kezdetű mélabus egyházi éneket szülte, mit is láthatott volna örömestebb, mint azon égi nemzet, melynek ölébe mindenkor oly bizodalmasan hajthatta le bánatos fejét! S ha még ehhez tudjuk azt, mint a czimertani vizsgálódások mondják, hogy azon négy fehér esik, melyet országunk czimerén a négy hazai folyó jelképének tartunk, tulajdonkép négy elnyujtózott oroszlánnak elmosódott alakja, s az csakis talán mint az Árpádháznak családi czimere csatlódott az ország czimeréhez, kételkedhetünk-e a magyarságnak hatalmas mérvben való keresztényesüléséről, midőn az nemzeti jelvényéül a kettős keresztet vállalta el. (Ivánfi, A magyar birodalom czimerei és színei. Budapest, 1873.) E nagy mérvű keresztényesülést képzelnünk sem lehetne, hacsak annak éltető hátteréül maga a nemzetnek keresztény szelleme nem szolgált volna. Nem mondhatjuk el e helyütt mindazt, amiben csak a magyarnak keresztény érzülete nyilatkozni szokott a mindennapi életben, u. m. imádság, köszöntés, vagy más effélék utján, hanem egy-két érdekesebb tárgyat még sem mellőzhetünk, mint amelyekre a magyar nép keresztény érzületét átvitte, s amelyeknek szintén keresztény alakot adott. Ilyenek a városok, a pénz és az idő. A biblia Káint említi az első város alapítójának, ki is nevezi azt az ő fiának nevéről Hénoknak. (Móz. I. k. 4. r. 17. o.) A szentirásnak e szavaiból nem csak az tűnik ki, hogy a városok keletkezése az emberiség legrégibb múltjában enyészik el, hanem az emberi léleknek azon természete is, hogy azokat valami emberrül, vagy fontosabb eseményről szerette elnevezni. E természete ismétlődött is az emberiségnek több helyen és különféle korsza