Katholikus Hetilap, 1878 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1878-09-12 / 37. szám
mókát hajt! Jótékony egyleteink ma bontsák ki hazafias érzülettől sugallva zászlaikat, hordozzák körül a könyörület filléreit befogadó perselyeket, gyűjtsön aki maga adni nem képes, adakozzék mindenki csekélységéből is, mert nagy a nyomor, siránkozás, ínség és keserűség országszerte! Aki megvonja .... De nem, ezt gondolnunk is bűn a magyarok testvéries lelkülete ellen mindenkor, de különösen ma, midőn nem idegenekről, saját véreinkről van szó. Ne kérkedve legyen mondva, gyűjtöttünk és adakoztunk mi már külföldi testvéreinknek sőt ellenségeinknek is : fejedelmünk, főpapjaink s egyeseink példájára előre, a nemzet nagyja és apraja: Törüljük le a könyeket! Emér. "Virág betűk. — Monda. — Halálos ágyon és födi A halvány szerzetest, De ajkain örömbibort Az üdv reménye fest. Ajkára tűzte életén Szűz Mária nevét S haló alakján végszava Sóhajtja szent hevét : »Oh jó Anyám! szép Mária! Fogadd e végimát: Éltem valál, légy most kalauz A sír határin át.« így szólt s a lélek elhagyás gyönge porhüvelyt, De égbe vitte angyala Tettét, mi jót művelt. S csodák csodája! mennyei Virágos ágy a test, Rózsát terem a hűlt ajak Fehért, pirost vegyest. Mint egykor »Ave«, — most füzér Kél hervadt ajakán, A Szűz szerelme átlobog A síri éjszakán. Ki élve zengé Mária Szent öt betűs nevét Öt rózsaszállal hirdeti Halálig hű hevét. S a rózsán, mely ajkán fakadt, — Arany betűivel A Szűz nevét, az édeset Angyal kéz tűzi fel. Rosty Kálmán ,J. 296 A rút. Gr. de Clierville elbeszélése. (Vége.) Teréznek roppant izgatott éjszakája volt; a boldogság, melynek mámora oly édessé tette neki az életet, el volt múlandó; az álom elmúlt és a rettentő valóság réme állt előtte. 61éves asszonyság igazat mondott. Ha Róbert meglátja a rút teremtményt, kihez életét fűzte, lehetetlen, hogy el ne forduljon tőle; kétségtelenül ő sokkal jobb, sokkal nagylelkübb, hogysem szétszakítsa a szent köteléket, mely őket egyesíti, meg fogja neki hagyni czimét, nevét, házastársi rangját és a vagyonközösséget, azonban mi neki mindez... Habozás nélkül áldozta volna fel mindezeket, bánat nélkül, ezer örömmel oda adott volna mindent, hogy csak egyetlen gerendát menthessen meg e hajótörésből, Róbert szerelmét, e szerelmet, melynek annyi örömet köszönhet, mely mindig túlviláginak látszott előtte, mely büszkeségét képezte, mely nélkül maga az élet is iszonyúbb lenne előtte a legkínosabb szenvedéseknél. És ezt kellett neki elveszteni; érezte ő ezt, és olyannyira meg volt erről győződve, hogy nem is iparkodott okot találni e nézetének megdöntésére ; az egész, előtte végtelennek látszó élét kínosan, sírás közt tölté el. Mindazáltal másnap elszántnak és erősnek érezte magát. Férjéhez ment, és anélkül, hogy Gléves asszony méltatlankodásait megemlítette volna, sikerült neki édes gyöngéd szavakkal rávenni őt, hogy megkísértse még egyszer a gyógyítást, s így legyőzni férje elhatározását. Richter orvos pontosan megjelent, és miután hosszas vizsgálat alá vette a bénított látszervet, kijelente, hogy Châtillon úr biztos lehet a sikerrel. Azonnal hozzá is kezdett a gyógykezeléshez, mely abból állt, hogy iparkodott a szivárványhártya összehúzódási képességét fölébreszteni; e gyógykezelés kilencz napig tartott, mely idő alatt Róbertnek teljes sötétségben kellett lennie. Châtillon úr elég roszkedvűleg fogadta e követelményeket ; Teréz pedig e kilencz nap lefolyását úgy várta mint az elitélt kivégeztetését; nézete szerént kilencz napja volt még csak, hogy szerettessék. Szegény mint a halálra ítélt, úgy ismerte ő is azon lény kínjait, ki előtt a végkifejlés nem titok többé, akinek az óramutató minden mozdulata ismétli a végzetes ítéletet, és hoz lelki marcangoltatást és szorongást. Az elhalasztás ideje vigasz helyett halálgyötrelem volt neki. Hiába ismételte neki Róbert, hogy ezen gyógyításnak sem lesz több eredménye, mint az előbbieknek , ő rendíthetlenül hitt Róbert gyógyulásában, és ezt csupán azért, mert meg volt győződve arról, hogy boldogsága sokkal nagyobb volt, hogy sem állandó lehessen. A kilenczedik napon az orvos Châtillon asszonyt a teremben találta. Előre igazította volt óráját; Teréz, ki még nem várta őt, szabad folyást engedett kényeinek, tudva, hogy a végzetes pillanat megérkezett.