Katholikus Hetilap, 1879 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1879-09-11 / 37. szám
mölcsét. De hát ezen nagyon könnyű segíteni! Ültessen minden gazda, s akkor a szomszédok nem fognak egymáséira vágyni. A feladat elsősorban a tanítóké. Rajtunk van tanítókon megkedveltetni a néppel a gyümölcstenyésztést és kerti gazdaságot, megismertetni őt annak hasznaival, oktatni, vezetni, buzdítani. Ne elégedjünk meg azzal, hogy csupán az iskolában tanítsuk az ifjú sarjadékot a gyümölcsfatenyésztés körül szükséges teendőkre, hanem terjedjen ki buzgalmunk az iskolán kívül az egész községre s bírjuk mindenekelőtt magukat a szülőket arra, hogy kertjeikben honosítsák meg a nemesített gyümölcsöt. Ne riaszszon vissza a kezdetben fölmerülő nehézség mindjárt az első lépésnél, melyet teszünk, de szolgáljon ez inkább ösztönül arra, hogy annál nagyobb buzgalmat, fáradságot fejtsünk ki kitűzött czélunk elérésére. A jelenben megjutalmazva fogjuk látni törekvéseinket teljesített hazafiui kötelességünk öntudatában s a megelégedésben, melyet törekvéseink sikere nyujtana, az utódok pedig áldani fogják fáradozásaink eredményében emlékünket. Egy tanító. . .... zenéjére. Ha játszi újjad billentyűn enyelgve keres . . . talál derűs összhangokat, S elandalító ábránd régi nyelve Titkos varázsán szép dalt mondogat: Ha méla fő hang, — érzés mély alapja, — Száz változattal templomot emel: Melyből az ihlet szüd’ magasba kapja. . . Hogy gyors ütemben forrjon a kebel, S száll, száll az égre víg futamnak árja, A hangpacsirta trilláz, fent lebeg. .. Hol őt örömnek napsugára várja S kis rózsafelhőn szárnyi fürdenek; Ha igy csapongsz, oh mondd, szelíd leányka! Nem hallod-é a sphaerák szent dalát? S hő szellemed, a földi port lehányva, Nem érzi-é az angyalok karát?! S mit zengnek ők? hogy Isten az alaphang! S Krisztus szivednek édes karnagya, Hogy szent hited a lant, oly oivatag, langy, Melytől eloszlik bánatod fagya. Oh zengjen egyre mint erős alapdil Isten szerelme, tiszta, kebledlen, S búg bár az élet bús vagy játszi lanttal: Főhangod Isten és a hit legyen! S kereszt — e karnagypálcza — hogyha sújtna, Sóhajts szelíd, alázatos áment; A kínra, mely lent gyászhangokra gyújta, Öröm a viszhang s alleluja — fent! 290 S ha dörg a felhők lángos orgonája S riadva költ az angyalajku kürt: Zeng majd szeráfok bájharmóniája. .. S köztük te is, ki sírt s dalolva — tűrt! A porirat. Louis Collas beszélje. (Vége.) A fiatal leány eltűnt, de csakhamar visszajött egy hatalmas virágcsokorral, melyet Bréhier asszonynak nyújtott. Egy jázminág a földre esett; a művész gyorsan fölvette. »Megengedi, kedves kisasszony?« szólt a fiatal leányhoz. »Ah! ez nem pöriratom«, enyegetgett ez, hamisan mosolyogva. »De az én kis könyvemnek az ára«, válaszola a festő. »Semmit semmiért, mit tegyek már? Látom, hogy ezek a művészek önzők és nagy spekulánsok! Az idő kellemesen repült szívélyes csevegés közt, s a kis társaság alig vette magát észre, már is közel volt az idő, a midőn az utolsó vonat elindulandó vola Párisba, s el kellett válni. Bréhier asszony és fia, összeszedve podgyászukat a vendéglőben, búcsút vettek Havretól, s Naudet bácsival együtt Párisba indultak. Útközben Bréhierné és Naudet, egymás mellett ülve, sokat beszélgettek egymással halk hangon, s tekinteték, melyet időnkint Rikárd felé irányoztak, elárulta, hogy ő is beszélgetések tárgya, de ő maga azt nem vette észre. Gondolatai egészen másfelé tévedeztek. Kikönyökölve a vasúti kocsi ablakán, egészen a vasút mentében elterülő festői tájak szemléletében látszott elmerülve, noha odakünn sötét éjszaka volt; de mit is törődött volna ő most a természet szépségeivel, szelleme egészen mással foglalkozott! VIII. Két hét múlt el ezen események óta Rikárd műtermében foglalkozott, mely a Notre-Dame-des-Champs utczában ugyanazon folyosón feküdt, a melyen anyjának s az ő lakása is volt. A nyitott ablakon keresztül üde lég tódult be egy szomszéd kertből, melynek dús lombozatú fái visszhangzottak a madarak víg énekétől. Ez valóban művésznek való helyiség vala, ki a világ zajától elvonultan egészen tanulmányainak akar élni. Rikárd újra nagy hévvel hozzálátott a munkához; a falak tele voltak aggatva sikerült vázlatokkal, amelyek biztos, mesteri kézre vallottak. A többi közt látható volt Valentine arczképe különféle változatokban; egy-két csekély határozatlanság a részletek kivitelében sejteni engedő, hogy e képek csak emlékezet után készültek; de a ragyogó tekintet, az arczkifejezés, szóval minden vonás, mely a vászonra életet lehelni látszott, arra mutattak, hogy az ecsetet lelkesültség s szeretet vezető. Táblája előtt ülve, egy tájképen dolgozott, mely az ingouvillei vidékről volt kölcsönözve; egyszerre belépett anyja, s szeretetteljesen vállára támaszkodott. Soc. J.