Katholikus Hetilap, 1880 (36. évfolyam, 1-53. szám)
1880-06-03 / 23. szám
182 KATHOLIKUS HETILAP 23. szám csúnya, minden nemesi szépérzéket kigunyoló, valamint gyakran hitvány és ledér tárgyú mázolásokat. A tájékozatlan nagy közönség, az előtte ismeretlen jobbnak hiányában, megveszi azután e képeket, hogy velők, mint véli, laka csupasz falait feldíszítse, s a műveltebb látogató előtt elárulja velök azonnal egyszersmind ízléstelenségét s mííveletlenségét. Legjobb esetben a külföld műegyletei és műárusai kiadványainak s elkopott nyomatainak példányai találnak itt nálunk vásárt, rátolva a közönségre a könyv- és műárusoknak adott nyereség által. Nyilván ez a hazai más iparkeresetnek hátrányára van csupán, amig az «Országos Magyar Képzőművészeti Társulat» kiadványai ezek mellett leszorítva, egészen ismeretlenek maradnak azon közönségre nézve, melyből keletkeznek és melyhez szólnak; sőt melynek egyedüli hazafiai istápolására vannak utalva. « A költség tehát s a kiadás, melyet mi itt szerényen igénybe veszünk már is megvan; csakhogy rosz s idegen művekre fordíttatik. Kiszámíthatlan összegek adatnak ki évenkint a választék és becs nélküli képek nagy tömegére. Míg ellenben mindenki ugyanazon, vagy még jóval kisebb költséggel, mint a társulat művészetet pártoló tagja, igazi műbecsü oly képekre tehetne szert, melyek műértő bizottságok által gonddal kiválasztva, elsőrendű festőink művei után, hazai művészi erők által metszve és sokszorosítva a nemzeti történet lélekemelő, vagy a népélet jellemző és kedves jeleneteit, alakjait, hazánk történeti nevezetességű emlékeit és szép vidékeit ábrázolnák. S ez által hivatva volnának családainkban és közönségünkben nem csak a műizlést nevelni és műfogékonyságot ébreszteni, hanem a nemzeti önérzetet is emelni. És habár a társulatnak még egy-két évig tart régi kötelezettsége, melynél fogva egy más társulattal vállalkozott, országos képtárunk egyes műremekeinek kisebb alakú képei metszetésére, melyek eddig tagdíjat adatnak. De e mellett már is intézkedett, hogy addig is, míg e szerződés lejár, a hazai történetből vett nagyobb alakú és faldiszül szolgálható egyes képeket adhasson már a jövő év elején tagjainak amazokon kívül műlapul. A jövőre pedig máris pályázatot hirdettünk, hazai festőinktől nyerendő ily képekre.» Midőn ismételten felhívjuk. olvasóink figyelmét ezen társulat pártfogolására, egyúttal megjegyezzük, hogy a lapunk rövid hírei között föllelhető feltételek alatt lapunk szerkesztősége is szívesen elfogadja az aláírásokat és a vidéki bejelentéseket. E megtisztelő közvetítésre, melylyel a hazai művészeteknek tartozunk, annál is inkább számot tartunk, mert a magyar kath. közönség elsősorban szokott áldozni a nemzeti művészetek oltára körül. Hisz ez őseink öröksége gyanánt szállt reánk s e hagyományunkat mindenha hiven megőrizni legszentebb kötelességeink egyike! Elitélt. Csodálatos Anya. — Sonett. — Csodát kívánsz? tekints a szűz anyára! Ölébe zárta ő a Végtelent. A nagy Öröklény tőle vett jelent S kezén Jelóra, mint kis szolgájára. — Az ős világrend tán dől? tönkrement ?!lmég a csipke s lángból két virágra... Az Élet elhal, zord keresztre hágva... Az ember égben! s Isten ide lent!? S e nagy csodák, csodává Téged alkotának: Fiad leánya s szent Teremtőd édes anyja!! S bár szolgalány, — dicsőbb mint száz király azanyja Szűz vagy s szülő, — s karodon égi magzatod van, Mennynél magasb vagy, s apró, önalázatodban... S forrása minden üdvözítő nagy csodának!! ............S. J. Viktor barátom felesége. — Elbeszélés. — Irta Szépfaludi Ö. Ferencz. (Vége.) Viktor megragadta a hervadt virágokat; egyiket a másik után tépdelte össze s az összetépett virágok szárai közül rózsaszín levélke hullott a földre. — Mi ez ? — kérdé Irén. Magam is csodálkozva tekintettem a földre, s a rózsaszín levélre. Viktor remegő hangon mondá: — Olvassa! és nevessen ki újra, ha gyönyörködni akar fájdalmamban, mint akkor, a térzene alatt! Irén felkapta a levelet és olvasni kezdte: «Kisasszony ! Távozom, de azért itt maradok a szívemmel. Nem beszéltem, mert a cselekvés embere vagyok. Akkor akarok a csillagokba nézni, ha derült az ég, mert a komor, sötét fellegeken át nem láthatok, csak szememet erőltetem meg. Ha azt hiszi kisasszony, hogy visszatérve, a sötét fellegeket képes leszek segélyével eloszlatni, tűzzön egy piros rózsát hajfürtéi közé, ha nem, akkor fehér rózsa mutassa meg hiába való küzdelmemet —» — Jézus Mária! — kiáltott fel Irén. •• Ébren vagyok-e vagy álmodom? Örvény nyelte el e levelet, melybe üdvöm volt temetve? Feneketlen mélység lett-e e virágbokréta, hogy másfél évig rejtette méhében szerelmét s szerelmemet ?! Viktor szeméből kitörülte a könnycseppet, mely a levél olvasása alatt oda szorult és ismétlé, a mit előbb mondott: — Nevessen ki ismét, ha tud még nevetni másnak igaz fájdalmán! — Nem itt, mert ezt nem fogja elhinni. . . majd ott, ott, az esküvő előtt mondom el: mit érzek? Jöjjön el hozzánk az esküvő előtt, kiáltott Irén és hirtelen elrohant, magával vivén a levelet is. Ha ezt a jelenetet látta volna a vaskereskedő, aligha örvendett volna boldogságának.