Katholikus Hetilap, 1882 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1882-02-23 / 8. szám
62 8. SZÁM. KATHOLIKUS HETILAP. A magyar művészet diadala. Ritka ünnepett ül a haza, midőn nagy fia Munkácsy, a XIX. század legnagyobb festőművésze diadalútjában hazaszeretettől ihletett kebellel keresi föl az édes földet, melyen bölcsője ringott, a testvéreket, kik a tehetség szikráját benne elsők élesztették, a nemzetet, mely neki a legelső alkalmat nyújtotta kiképeztetéséhez. Nem csak a művészt ünnepli ma nemzetünk, midőn Munkácsyt ovátiókkal halmozza el, de egyúttal saját művészete diadalát is, melynek a gloire-jára oly féltékeny franczia, Munkácsyban ítélte oda a pálmát. A lelkesedés, melyet Munkácsy képe nemzetünk minden rétegében kelt, leírhatatlan. Alig pár napja van közszemlére kitéve, máris bucsujárást tartva zarándokolnak a társadalom minden osztályából a kiváncsiak és nem láttunk arczot, mely a büszkeség bizonyos nemével ne tekintene e hatalmas műalkotásra, hisz a művész és művészete miénk! Pályatársai, kiknek a művészet geniusából egy-egy sugár díszíti homlokát, a bámuló tömeg közé vegyülnek s elragadtatva a műremek varázsa által, hódolattal fonják a nagy mester homloka köré a babért. A féltékenység érzetét a lelkesültség és csodálat némítják el. Munkácsynak századunkban nincsen versenytársa! De e lelkesültség nem mint a szalmaláng, nagyot lobbanva, tör a magasba, pillanatnyira világítva be a tért, anélkül, hogy melegítene, hanem tettekben nyilvánul, oltárt emel a közadakozásra, oltárt a magyar művészet diadalának. Szájról-szájra száll a szózat: e kép, nem lesz másé, mint a miénk! Az önkénytes adó kivetésében vetélkedve vesznek részt a lelkesülők : néhány óra alatt ezreket hord össze a nemzeti művészet iránti mély érdeklődés. Elmondhatjuk, hogy jelen viszonyaink között e műremek körünkben való megjelenése valóban csodálatos hatást idézett elő, így van ez jól. így fog teljesedni egyik jeles műpártolónk jóslata, hogy a magyar nemzeti múzeum képcsarnokában oltár gyanánt fog állani a kép, hova elzarándokolnak imádkozni még a templomkerülők is! A modern egyházi festészet legjelesebb alkotása ez, mely előtt, mint egyik franczia műitész mondá: »az ember azt hiszi, hogy kápolnában van, annyira bele vannak merve a nézők.« E képet nem engedhetjük át más nemzetnek, mert reá elsőbbségi jogot ad az alkotó művész, kivérünk, megszerzésének kötelességét pedig szigorúan előírja kifejlett művészeti érzékünk. De miként is lehetne az, hogy a legnagyobb magyar festő első diadalát idegen nemzet számítsa még csak részben is magáénak, azáltal, hogy birtokosává váljék a diadal eme nagyértékű jelvényének ? Miként ítélne felőlünk a külföld, ha mi, testvérei a mesternek, kieresztenék kezeink közöl e nagy művet, mi, kik hazánk jeles fia diadalaiban csak úgy osztozhatunk méltón, ha a magyar művészet dicsőségét megkötjük e hazához, ha művészetünk szentélyében példa és állítat tárgya gyanánt állítjuk föl a mester remekét. Testvéri érzületünk, nemzeti reputatiónk követeli, hogy e magyar kép csak a magyar nemzeté legyen! A külföld zarándokolni fog a mester nagy alkotásához s a szentély küszöbén, hol e képet áhítattal bámulandja, el fogja ismerni a magyar nép művészeti érzékének fejlettségét, hazafias lelkesedését és háláját. A százezrek, melyeket cserébe kell adnunk a művészeti genius e teremtményéért, szegénységünk daczára sokkal kevesebb, mint amennyivel saját magunknak, nemzeti önérzetünknek tartozunk. Nem szükséges provokálni e haza fiait, hogy az áldozatban tehetségük szerint részt vegyenek. Az osztatlan általános lelkesedés fölöslegessé teszi e buzdítás szükségét; maga az ügy, maga a mesterműben kifejezett művészei serkentik a nemzet minden osztályát, hogy nélkülözhető, sőt talán másfelől elvont filléreivel adózzék a magyar művészet diadalának! A jelenségek mind arra mutatnak, hogy a kívánt siker fogja koszorúzni ezen irányban is a hazafias Az irgalom, szeretet és igazság Sugárit látjuk rajta fényleni, Úgy, mint nem látta még emberben ember, Mert e sugár, e fény — mind isteni. Szent ajka szóra áll nyitva, — megértjük A testté lett Igének szózatát; Szeretet és igazság ez, — s a nagy szót Szív szívnek, ajkajaknak adja át. És századokról századokra így száll A megváltó igazság szózata. A tudomány, költészet és művészet Ez igének jön hű apostola. A szentirás egy új értelmezője, Most egy magyar uj Káldi szól nekünk; Egész világ megérti, mit csodálva Müvészházunkban most szemlélhetünk. Nem, nem müvészház.. . Isten háza most ez, Hol egy művész-apostol prédikál . . . Előttünk is a megváltó igazság, Az Istenember szent, hű képe áll. VENITE ADOREMUS! Budapest, 1882. február 20. Tarkányi Béla.