Katholikus Hetilap, 1883 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1883-11-08 / 45. szám
45. szám. KATHOLIKUS HETILAP. 411 ezióhoz alkalmas szöveget találni, vagy kitalálni, ha ez önöknek jobban hangzik! — Rajta, huszárezredes! Ön legbátrabb itt köztünk, önnek kell kezdenie! Aki annyit járt a világban, mint ön, ki annyi országot látott, annyit átélt és tapasztalt, annak, úgy hiszem, csak amúgy az ujjából hull az aljan történetke,amelyben három,négy, öt fiatal hölgy játszsza a főszerepet. — Az ég szent szerelmére, nem, csak ezt nem, kegyelmes asszonyom! kiálta fel a megszólított, mindkét kezével akarva mintegy elhárítani magáról a mesebeszélő tisztségét, amelyet épen reá akartak ruházni; ha parancsolja, kegyelmes grófnőm, e pillanatban kifejtek szépecskén egy pompás tervet, hogyan fogok egy század huszárral egy, háromannyi gyalog katona által őrizett erődöt megrohanni és bevenni; de szépirodalmi vállalatba bocsátkozni, — egy elbeszélést faragni öt iskolásleánynyal s egy zsidó kalmárral, mint »adott tényezőkkel;« no már, ezer mennykő, azaz, — ezer bocsánat, — akartam mondani: ezer bomba és gránát, ezt ne kívánják tőlem! — E mellett a derék hadfi harczedzett homloka az ijedelemtől hatalmasan kezdett izzadni. — Már látom, vágott szavába a grófnő, hogy önnek közreműködését nélkülöznünk kell, Dörmöghy úr! E bevezetése után ezen csinos öt leányka számára négy vázlatunkon, alig lenne egyéb kilátásban, mint hogy ön mindmegannyi nyers markotányosnőt faragjon belőlök, kik szidják folyton a commandánst, hogy miért változtatja minduntalan a hetyke, csinos tiszteket! Az ezredes könnyebbülten fölsóhajtott, s illedelmes csókot nyomott a feléje nyújtott kézre. — Kegyed, grófnő, nagy emberismerő, szólt be hizelgőleg az ezredes az, éltes hölgy felé fordulva; mindenesetre olyasmi került volna elbeszélésemből! — Ha kegyes lesz átengedni az ezredes úr helyett a történetregélői szerepet — — — szólalt meg élesen sipító hangon Hegykövi bárókisasszony, aki mellesleg legyen mondva, elég nagy számú esztendővel rendelkezett már arra, hogy a »bárókisasszony«-ból a »kis« szócska elmaradjon. — Óh kérem, kérem, hangzott mindenfelől illedelmesen ; csak a fiatal művész nem látszott egyetérteni azzal, hogy Hegykövi kisasszony legyen vázlatainak a magyarázója; mert, amint az ajánlat elhangzott, hirtelen félrefordult, és dr. Bernáth, akadémiai igazgatótanárnak néhány szót súgott a fülébe, amelyekre ez igenlőleg látszott bólintani dús, hófehér hajjal borított fejével. Hegykövi úrnő, aki már három öncsinálta költeménynyel lépett fel a nyilvánosság előtt, egy meglehetősen olvasatlan szépirodalmi közlöny hátlapján, megigazította nyerges orrán a kékes szemüveget, sorba rakta maga elé a négy vázlatlapot, aztán újra máskép helyezte el azokat, köhécselt egyet, szerfölött kecses, a fagyponton alul tíz foknyi mosolylyal tekintett a fiatal művészre, és végre valóban mézédesen s mintegy átszellemülten így kezdé: — Volt egyszer egy .... Ezen első bekezdésnél nem mehetett tovább. — Ah, tehát egy mese! suttogott közbe félig viszszatartott ásítással s félreérthetlen hangsúlyozással a kenderszőke követségi titkár s összehúzta szemöldökeit. — Volt egyszer egy ..., hangoztató újra a bárókisasszony. — Mily czime is van tulajdonképen az ön történetének, mely igazán nagyon érdekesnek mutatkozik ? Ezen ismételt félbeszakítás, melyet a társaság egy másik hölgye okozott, az elbeszélőnőt, úgy látszik, kissé zavarba hozta, újra köhécselt s az ezalatt lecsúszott kékes szemüveget visszailleszté a mintegy arra termett mélyedésbe, s egyébiránt azon erős meggyőződésben látszott lenni, hogy a rögtönzött, de meg nem szülemlett irodalmi termékének a czíme voltaképen rózsás ujjainak hosszú, hegyes körmeiről kell, hogy leolvasható legyen. Bizonyos ideig meglehetősen aggasztó, feszélyező szünet állott be, mely alatt az udvari bankár, Aranymezey úr epedő szaglási orgánumának két hatalmas erősítést juttatott aranyos szelenczéjéből, aztán Hegykövi bárókisasszony harmadszor kezdé rá, és pedig ezúttal ezen bekezdéssel: — Az árvalány hat tündér. Rege — Volt egyszer egy király és egy királyné*. . . . — Vigasztalhatlan vagyok, szólalt meg most megint az akadémiai igazgató-tanár, vigasztalhatlan vagyok kedves baronesse, hogy épen nekem kell az ön pompás regevarázsát első virágzásában megsemmisítenem. Fiatal Elemér barátom és az imént tett figyelmessé arra, hogy szeretetreméltó háziasszonyunk határozott kívánságára kénytelen volt vázlataihoz a köznapi élet prózájából meríteni tárgyat; ő most tehát attól tart, és joggal, hogy önnek remek szövegfeöltészete, ha a régi romantikus regeköltészet tündéries terén mozog, annyira túl fogja szárnyalni költői fölfogásra az ő képecskéit, hogy lehetetlen lesz a valóságot a költészettel összeegyeztetni, ami pedig legelső föltétele az úgynevezett »illustrált« irodalmi műnek! A regeköltőnő a zavarba hozó hízelgések ezen egyik leggonoszabbika után, hiába erőlködött néhány szót találni a feleletre; Andódy Elemér pedig némi ildomossági szünet után maga véve most át a szót: — Én jól tudom, mit akar kegyed mondani, mélyen tisztelt báró kisasszony! Ön kísérletet akar tenni ezen valóban nagyon prózai vázlataimat magasröptű költői szellemének rózsás ihlete által megnemesíteni, ezen át- és átrealisztikus csekélységeket eszményi régiókba átvarázsolni ; ah! mélyen tisztelt kisasszony, ne tegye ezt; valóban nem érdemes erre oly fényes tehetséget pazarolni! És ki tudja, sikerülne-e ez még egy oly lángelmének is, mint a kegyedé? A képek, mint dr. Bernáth úr mondá, valóban az életből vannak véve; talán épen Bernáth úr, az én szeretett tanárom és mesterem lesz az, akinek tetszeni fog az élet iskolájából, amelyben nálánál senki sem gyakorlottabb közölünk, valamit elbeszélni nekünk és ezen puszta négy vázlathoz összefoglaló csinos kis keretet szolgáltatni! Az akadémiai igazgató-tanár, aki különben épen nem valami nagy barátja az elbeszélésnek, ma kivételesen épen nem vonakodott; s bevárva a háziasszony beleegyezését s a többi vendégek helyeslő nyilatkozatait, készségesen engedett egyik legjobb s legtehetségesebb tanítványa kívánságának, s ezen előzmények után ekképen kezdé beszédét.45*