Katholikus Hetilap, 1884 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1884-09-18 / 38. szám
__L Megjelenik minden csütörtökön. — Előfizetési ár: egész évre 4 frt, fél évre 2 frt, negyedévre 1 frt. — Hirdetések ára: 4 hasábos petitsor 8 kr Az előfizetési pénzeket a Szent-István-Társulat igazgatóságához, a kéziratokat a lap szerkesztőségéhez (IV. Lövész-utcza 13. sz.) kérjük küldeni. Budapest, 1884. 38. szám. Szeptember 18. Kettős büszkeségünk. A sugárúti műcsarnok e hó elseje óta naponkint ezer és ezer látogatót lát. Munkácsy képe ama nagy delej, mely még messze vidékről is idehozza a műkedvelő és műértő közönséget, hogy bámuljon, csodáljon — épüljön. Mi is ott voltunk, ismételve is ott voltunk; mi is bámultuk, csodáltuk e remek alkotást, — mi is épültünk azon ama ezrekkel és ezrekkel .... De nem akarjuk magunkat átengedni személyes érzelmeinknek. Ne szóljon e helyen belőlünk az egyéniség. Általános szempontra akarunk helyezkedni Munkácsy ezen mesteri remek alkotásának megbirálásánál, mely kettős büszkeségünknek forrása. Igen — kettős büszkeségünknek. Azért t. i. mert Krisztust a Kálvárián ábrázolja. Azt a világot megrendítő drámát, azt a világot átalakító eseményt, azt az uj világot létrehozó haláltusát, mely az egész történelem legnevezetesebb és legfontosabb eseménye volt és marad mindörökké; azt az életet adó halált, mely szent vallásunk alapja, megváltásunk befejezése, Istennel való kibékülésünk záloga volt. S mire a naturalizmusba sülyedt, érzékeket csiklandozó művészet nem képes, mire a rideg inditásokban és obscouritásokban bővelkedő, minden eszményiségtől megfosztott realizmus nem képes, mit soha, de soha sem fog elérni, legalább állandóan nem fog elérni soha, azt a vallási motívum, azt a mindenkor szép, mindenkor igaz, mindenkor egyformán magasztos vallási motívum elérte. Az összes művelt világ bámulja ezt az alkotást, mert vagy kifejezve találja benne szívének legszentebb érzelmeit, vagy kedves, talán rég szunnyadozó érzelmeket felelevenítve és felélesztve lát ama élethű vonásokban, melyek egy boldogabb, egy hivő életkor felejthetetlen emlékeinek legkedvesebb középpontját oly mesterileg ábrázolják, mintha jobb időkből, boldogabb, megelégedettebb időkből egy oly ismeretes, de oly rég nem hallott kedves hang feléledne sok ember szivében, úgy láttuk, úgy olvastuk azt le sokaknak arczáról. Ami igazán és valóban szép, mindenkire és mindenkoron beíz hatással. De nincsen szebb valami, nincsen magasztosabb, mint az Istenember élete és halála . . . . Ami nekünk a legszentebb, az a legszebb is— azt mutatja újból Munkácsy képe . . . De ez a kép — Munkácsy képe. Egy hazánkfiának műve. A dicsőség, melyet ecsetjével magának szerzett, részben a mienk is. A büszkeség, mely szivét joggal eltöltheti, részben a mienk is. Nem lehet az rossz fa, melynek ilyen gyümölcse van. Nem lehet az az utolsó nemzet, melynek fia a világnak legelső festőművésze. Hazánk, nemzetünk becsülete kétségkívül sokat nyert Munkácsy által. Sok történt — igaz — ami képes lemosni hazánk és nemzetünk nevéről azt az oly soká, oly igazságtalanul tűrt félreismerést és kicsinylést, hogy ne mondjuk megvetést. A művelt világ lassankint igazságosabb kezd lenni irányunkban. De Munkácsy oly nagyon megérdemlett hírneve egy uj oldalról, egy uj szempontból teljessé teszi rehabilitácziónkat. És ez az, mi igazán büszkeséggel tölti be szívünket. Adja isten, hogy e hazának mentői több fia mindig nagyobb és nagyobb dicsőséget árasszon szegény hazánkra, — hogy dicső legyen a magyar név, tisztelettel és elismeréssel hangoztatva minden művelt népektől. Dr. —an—