Katholikus Hetilap, 1885 (41. évfolyam, 1-53. szám)

1885-01-29 / 5. szám

5. SZÁM. KATHOLIKUS HETILAP. Margit lehető nyugalmat erőltetett magára. — Igazad van Tini, sóhajta, a sírásnak nincsen haszna. De ha Feri atyja valóban . . . Nem, nem, az nem lehet! Az borzasztó volna! — Nem gondolnám, hogy bűnös, vigasztalá őt Tini. Tudod, hogy az embereknek gonosz nyelvök van, s Beckerné esztelen gőgje még olajat önt a lángokba. De talán------­Beszédét be nem fejezhette, mert e pillanatban belépett a czipész, de oly dúlt arczczal, hogy mind a két leány egyszerre fölkiáltott: — Mi baj ? — Baj elég van, szóla a czipész izgatottan. Mint tudjátok, a rendőrbiztosnál voltam, hogy czipőhöz mér­téket vegyek. De az csak ürügy volt, amiért hivattak. A biztos türős-hegyre kikérdezett, hogy mit tudok Beckerékről. Keresztkérdései egészen megzavartak, úgy hogy alig tudtam szólani. Elmondtam, amit tudtam, az pedig nem sok volt. Úgy látszott azonban, hogy a biztos meg volt elégedve, de néhány olyan szót ejtett, hogy szinte megrémültem. — Mit mondott ? kérdé­zini kiváncsiam Margit nem tudott szólani. — Azt mondta, nagy gyanúja van, hogy ő rabolta meg az aranyművest, és hogy a bíróság ez ügyben ma teszi meg a maga lépéseit. Figyelmeztettem erre Ferit, a szegény fiút! Margit halálsápadttá lett. Pillanatra atyjára szegte tekintetét, mintha bizonyosságot akarna szerezni, hogy őt jól megértette, aztán szívszaggató sikoltással Tini karjaiba hanyatlott. E közben Feri atyja mellett volt, mindenre kérve őt, mondaná meg, honnan vette azt a sok pénzt. De minden hasztalan volt. Becker csak szomorúan rázta fejét, s fiának azt felelé, hogy azt nem mondhatja meg, de hogy legyen meggyőződve, miszerint nem becstelen után jutott a pénzhez. — Legalább nevezze meg édes atyám azokat, kik a pénzt önnek vagy anyámnak hagyták! Atyám azt mondotta nekem, hogy az a pénz azelőtt nem volt kezei közt. — Az igaz, válaszolt az atya, habozva, de szemé­lyeket nem nevezhetek meg. És — téve hozzá ingerül­ten — kötelességem-e téged minden családi ügybe bevatni ? — Oh atyám, ne beszéljen így! Ha tudná! Tehát épen nem akarja megmondani, hogy kitől kapta azt a szerencsétlen pénzt? — Feri, követelem, hogy e dologról többé egy szót se szólj. Ha egyéb közleni valód van, meghall­gatlak. Feri elhalványult. — Bocsásson meg atyám, szólj meghatottan, ha fájdalmat okozok. Igen, van mondani­valóm, borzasztó dolgot kell elmondanom. Atyám, néhány óra múlva a bíróság elé fogják vinni. Önt gyanúsítják, hogy részt vett az aranymives kiraboltatásában. Becker a székbe hanyatlott s mindkét kezével el­fedé arczát. Feri még inkább elhalványult. — Atyám, atyám! az Istenre kérem, szóljon, mondá Feri majdnem magánkívül. Én, az ön fia, kérem, mondja meg, hogyan jutott a pénzhez? Becker suttogva, mintha magával beszélne, vála­­szolá: — Rablásról gyanúsítanak, még saját fiam is! Nagy Isten! mi által érdemeltem meg ezt? — S nagy könyek folytak le arczán. Feri meg akarta atyjának mindkét kezét fogni, de ez nem engedte. — Hagyj el, magamnak kell lennem, vagy meg­őrülök ! S midőn Feri még mindig habozott, haragosan ki­áltott föl: — Nem hallottad? Mondtam, hogy menj. Egye­dül akarok lenni. Feri engedelmeskedett, s Becker mester egye­dül maradt, martaléka kínos gyötrelmeinek. Ezerszer kívánta, hogy bár azt a pénzt a föld nyelte volna el. S még­hozzá rablásról gyanúsítják, saját fia is! Ez bán­totta legjobban. Ez sokkal inkább gyötörte, mint a féle­lem, hogy a bíróság előtt kell megjelennie. E gondolatokkal volt elfoglalva, midőn Beckerné hazatért reggeli sétájából, melyet gazdagsága idejétől rendes szokásává tett. A kéményseprő feltárta keservét neje előtt. Gruny, harag fölváltva tükröződött az asszony ar­czán. — Valóban a tiszta igazságot akarod a bíróság előtt megmondani ? És azzal egy cseppet sem gondolsz, hogy pénzünket elveszik tőlünk? Nem gondoltam volna Károly, hogy oly gyáva teremtés légy! — Hazudni nem akarok! szóla a kéményseprő határozottan. Ez a nyolcz napi gyötrelem elég egész életemre. Nem bánom, akármi történik is a pénzzel. — Ha nem bánod, az a te dolgod, de ne feledd, hogy a pénz az enyém, és nem a tiéd. Azt az én roko­naim hagyták reám; a te rokonaidnak alig volt szá­jokba betenni való falatjok. Azonban majd------­— Jer közelebb Bábi, hallgass reám. — Nem hallgatok. Csak egyet kérdezek. Felelj egyenesen: teljesíted-e azt, amit kívánok? Becker szótlanul lecsüggeszté fejét. Az asszony még indulatosabb lett és nyelvének pörgése nem szűnt meg addig, míg férje meg nem ígérte, hogy minden kívánságát teljesíti. Ekkor az asszony szelidebb hangot vett föl. El­­mondá, hogy ha a bíróság kérdéseket intéz hozzá, azt kell felelnie, hogy a pénzt sok év előtt nejének atyja hagyta rájuk, de hozzá nem nyúltak a legújabb ideig. Aztán meghagyta neki, hogy a pénzt helyezze oda vissza, ahol találta, s azt a nyílást jól szegezze be. Károly szótlanul engedelmeskedett, pedig az ilyen eljárás nagyon ellenkezett becsületes jellemével. Reszke­tett arra a gondolatra is, hogy hazudni fog a bíróság előtt; reszketett minden tagjában a legkisebb zörrenésre, hasonlóan a tolvajhoz, ki attól fél, hogy gonoszsága kiderült. (Folytatása köv.) 43

Next