Katholikus Hetilap, 1885 (41. évfolyam, 1-53. szám)
1885-12-03 / 49. szám
420 KATHOLIKUS HETILAP közt, a csendes, néma fájdalom könyei közt tehetsége fölragyogtatja a keresztényi megnyugvás áldó sugarát, midőn igy ír: »De nem sírok, nem hullatom könyem Bár a lelkem már lerogyni készül; Enyém az ég, enyém lesz örökre, Hol reményem szilárd tornya épül! A szenvedést már örömmel tűröm, Mert én benne szebb jövőmet látom; Hitem fénye letörli bús könyem S boldogságom való lesz — nem álom!« Hogy vannak szavai érzelmei kifejezésére, van rajzoló és leiró tehetsége, mutatják a »Temetőben« cz. vers szépen egmásba fonódó s költői festésre valló sorai: »Borús lélekkel elmerengve járok A hallgató sötét sirok között Tapodva zöld füvet s rezgő virágot, Melyet már annnyi bus köny öntözött. Sárgult levél remegve hull a fákról, S én elhaló sírását hallgatom : Oly bánatos, oly néma e kesergés Hisz benne annyi kin és fájdalom ! A kötetben levő alkalmi költemények közöl kiválók és maradandó hatásra számíthatnak a »Ilosty Kálmánhoz« és hold. Peitler püspökségének 25-ik évfordulójára irt »Üdvözlet.« Mindkettő hatalmas ódás lendülettel bir. — Nem lévén elég terem a kötet tüzetesebb bírálatára, legyen elég a nem említett sikerült költemények közöl »A rab madár« ez. kedves idilli kép utolsó strófáját idéznem : »Vége, vége már a dalnak! Nem dalol a néma bánat — Nem látod te soha többé Árnyas lombját a zöld fának, Vissza szállnál a bokorba, Hol hű párod epedve vár ; De te rab vagy s nem lessz szabad Soha többé ■— szegény madár.« Lévay költeményeinek külalakja többnyire jól választott és kiváló műgonddal van keresztülvíve. Találkozunk ugyan e kötetben elmosódott reminiszczencziákra épült részekkel, némely versben meg nincs meg az a tömör szerkezet, mely a fölösleges szavakat kerüli, de mindezek kritikánk mérlegének serpenyőjében könnyen föllebbeznek költőnk jó tulajdonainak mérlegelésénél. Általános jellemzésül azt mondhatjuk, hogy Lévay a csendes, szelíd s a szívre mélyen ható érzések dalnoka, ép úgy, mint kitűnő névrokona: Lévay József. Ha sikerül neki is idővel elérnie azt a költői magaslatot, ahol Lévay J. áll, ha költői ereje megizmosodik, úgy méltán számíthat elismerésünkre, kik feszült várakozással tekintünk vallásos költészetünk ez ifjú lantosára, aki költészetének irányát már most is igen szépen jelzi azoknak, kik nem akarják tekintetbe venni a vallás érzelmének a költészet terén való jogosultságát — midőn igy ír: »Hiszen az ég jegyző el magának A dalnokot , hol szebb létre ébred; Ezért szeret lelkem égbe szállni S zeng lantomon mennyekről az ének.« Dr. F. T. — Jó, tehát vasárnap reggelre jól készüljetek fel, de amint látom, két kocsira lesz szükségünk. No én majd a szükséges dolgokkal, és a két fiúval korábban elmegyek, s ti lányok később is ráértek utánunk jönni — volt a néni határozata. Mi, kik először voltunk ama vidékre utazandók, ezer kérdéssel ostromoltuk a már egyszer ott voltakat, s ezek nem mulasztók el kíváncsiságunkat élénk dicséretek és magasztalások által még inkább felcsigázni. Vasárnap reggel, úgy 8 óra tájban elindultunk tehát, miután Mari nénénk már 6 óra után elment, a két fiúval, ezek egyike Sándor, mintegy 10 éves kissé vézna termetű gyerek volt, ellenben az egy évvel ifjabb Antal valóságos vasgyúró ficzkó volt. Mit mondjak ez útról egyebet, mint hogy ez is, miként e vidék általában, szebbnél-szebb változatával kellemes látványt nyújtott a szemeknek. Láttuk, és megbámultuk a meredek sziklát, melyről, miként beszélik — egy őz ugrott le a mélységébe, hogy az őt üldöző vadászok elől megmeneküljön, de szegény ezáltal csak keserűbb és fájdalmasabb véget ért, mert miután lábait összetörő, csakhamar megszűnt élni is. 11 óra előtt érkeztünk meg a »hodályhoz,« mely már messziről szemünkbe tűnt, s első tekintetre csaknem kastélynak véltük az emeletes, fehérre meszelt épületet. Mári néni már javában fáradozott az ebédkészítésben, melynél a juhászné, ki egykor az ő cselédje volt, s kivel most bizonyos gazdasági ügy miatt kelle beszélnie, mi miatt ezen utat téve, no meg a mi kedvünkért és — híven segédkezett neki. A fiúk a széna-boglya mellett heverésztek, de midőn bennünket jönni láttak, azonnal talpon voltak és egy sereg juhászkutyával üdvözlésünkre elénk siettek. Miután derekasan hozzáláttunk a villás reggeli elköltéséhez, a juhászné körülvezetett bennünket, s mindent megmutogatott Hogy az idő teljék, elhatároztuk, hogy begyalogolunk a faluba, hol ismerőseink is voltak. Egy ideig, míg t. i. a hűvös erdőben vitt utunk, csak megjárta a séta, de midőn az országútra tértünk, már mégis csak sok volt a jóból. A nap oly erősen tüzelt le ránk, hogy az izzadság nagy cseppekben fedé homlokunkat. Épen 12-őt harangoztak, midőn a faluba értünk. Itt azonban hiában kopogtattunk ismerőseink kapuján, ők, mint a szomszédok állíták, még korán reggel elutaztak. Mit volt mit tennünk, a séta után egy kis pihenőre jogunk volt, s így bemenve az üres ház udvarára, ott egy fa árnyába telepedtünk le, és egy kissé kifújtuk magunkat; azután, hogy a házbeliek tudják, kik vették igénybe vendégszerető udvaruk pihenőjét, az ajtóra irkáltuk fel nevünket, miután névjegyeinket — lévén azok otthon a szekrényben — nem hagyhattuk hátra. Ezután visszaindultunk. A hőség borzasztó nagy volt, a fiúk úgy segítettek magukon, hogy leveték kabátjukat, mi pedig esernyőnket tartottuk fel. Útközben néhány igen csinos falusi lány is csatlakozott hozzánk ; ezek azután jól elmulattattak bennünket, úgy, hogy midőn elváltak tőlünk, szinte sajnáltuk távozásukat. (Vége következik.) Szünnapi emlékek. Rajkai Czecziliától. (Folytatás.) Y. — Kinek van kedve engem , édes be kisérni ? — kérdé a jó Mari néni egyik napon kis társaságunk tagjait. — Nekem! Nekem is! Oh tessék minket is elvinni! — hangzók erre a gyors válasz a nagyok, miként a kicsik ajkairól. RÖVID HÍREK. * Tisza miniszterelnök tízéves miniszteri jubilaeuma nagy fénynyel és ünnepélyességgel ment végbe. Szombaton, november 28-ikán a kath. püspöki kar Budapesten időző tagjai jelentek meg a miniszterelnöki palotában, kiknek nevében Haynald bíbor- 49. szám