Katholikus Néplap, 1852. július-december (5. évfolyam, 28-52. szám)
1852-07-07 / 28. szám
219 Felette sajnáljuk , hogy lapunk szülte nem engedi Knoblechernek Kairótól Chartuinig, úgy mint rendeltetése helyéig, 2 hónapig tartó s számtalan veszélyekkel összekapcsolt utazásait egészen leírni. Közlünk abból mégis némelly töredékeket, hogy lássák. olvasóink, milly nagy egy katholikus hittérítőnek az áldozatkészsége, s ebből megítéljék : milly szilárd az ő hite s milly lángoló az ő szeretete! Alsó- s Felső-Egyptomon át vándoraink uta elég szerencsésnek mondható, noha egy ízben, a nagy szélvész miatt, hajójok majd csak nem elmerült, egy ízben pedig az éj sötétében majd összeütött egy lefelé úszó hajóval. Felső-Egyptomban telt utazását Knobleeher saját kezével így jegyezte föl : „October 31-én, gyönge széllel vitorlázván közeledtünk azon nevezetes térséghez, hol egykor Thebe város, Felső- Egyptomnak úrnöje építészeti óriás műveinek pazar fényét a Nil partjain kifejtette, s melly virágzásának tetőpontját még azon korban érte el, midőn Europa tartományai még égaljuk zordon köntösébe burkolt sivatag voltak. Ezen bűvös vidék óriási romjaival s az azokhoz csatolt emlékekkel mennyire figyelmezteti a vándort az idők változására. Itt a hajdani templomokat, utczákat s sírboltokat vöröses sárga futó-homok borítja, mellyel a szél a szomszéd pusztákról ide fúrt. A hajdani fényes Karnak s Luxor emlékkövei között ronda arab nép ütötte föl a szegénység s nyomor tanyáját , sárból összerakott gunyhóban. Azon helyen, hol évezredek előtt a legbujább déli növényzetet, s kerti ültetvényeket a termékeny Nil folyam öntözte számtalan csatornákban, ott most a partokat sűrű nád s paréj lepi el, mellyek között még a kevéssel beérő teve is alig talál elégséges takarmányt. A csillagos éj nem viszhangozza többé azon jámbor remeték zsoltárait sajtatos énekeit, kik a kereszténység első századaiban a szomszéd hegyek barlangjaiban laktak. Az egykori keresztény áhitat egymásután száműzetett e vidékről vad ázsiai hódítók által, kik a keresztényeket vért szomjúhozó vakbuzgósággal üldözték. Itt most mindenfelé merő pusztaság,s pedig emberkéz okozta pusztaság! Csak az ég tekint le most is olly derülten e vidékre , mint hajdanra. — A keletről épen fölkelő nap ragyogó sugarait széteresztvén, festői fényt vetett e komor vidék egyes csoportozataira. Az átláthatólan széles téren szétszórt büszke romok föltűntek az őket félig fedő homokból. A szomszéd lybiai hegyláncznak számtalan barlangok által átlyuggatott oldalai varázsfényben úsztak a fölkelő nap megtört sugarai között; mig régi egyptomi romok között szétszórt sudár pálmafák büszkén felemelkedve, az egész szomorú tájképnek komor s ünnepies szint adtak. Másnap reggel a régi egyptomiak napistenének, Apollónak régi templomát pillantották meg, melly Edfuban volt, s mellynek most már csak magas oszlopai láthatók. De ugyan ekkor a hajókon megkonduló harangszó minket arra emlékeztete, hogy édes anyánk, a katholika szentegyház ma ünnepli Mindenszentek napját. A harangszóra s az egykori pogány templommal szemben a pap a „Hajnali csillag“ házi kápolnájába lépett, nem ezért, hogy Apollo hamis Istennek tömjénezzen, hanem hogy megújítsa azon engesztelő áldozatot, mellyet az Isten-ember egykor a Kálvária hegyén a bűnös emberiségért fölajánlott. S míg a szent áldozatot bemutattam , az alatta magunkkal hozott philharmonica lágy hangjai messze szétterjedtek a Nil hullámai fölött; a szomszéd partokról pedig a pusztai pacsirta hangos dalával kísérte ajtatos énekünket: „Imarczunkra borulunk.“ A következő napot is az ajtatosságnak szenteltük, s imádkoztunk a meghalt hívek lelkéért, kikkel hogy közösségben vagyunk, sz. hitünk vigasztaló s megnyugtató czikke tanít minket. — Oh milly fölötte boldogoknak éreztük magunkat e perezben, hogy „Hajnali Csillag“ hajónkat oliykép szereltük fel, hogy még ezen sivatag pusztákban is, hol keresztények nem laknak, s hol a porba omlott bálványok fölött az egy igaz Isten tiszteletére még templomok nem építetnek, a katholika egyház ősrégi szertartása szerint ünnepélyesen végezhettük ájtatosságunkat. Én kétszeresen éreztem ezen szerencsét, minthogy Afrikába tett első utazásom alkalmával azt soká kénytelenitettem nélkülözni. Paptársaimra pedig azt a jótékony hatást gyakorolta, hogy ekkint az LV házában lakva, észre se vették, hogy mindinkább távozunk szülőföldünktől, s hogy mind inkább belejutunk e vad népességek közé, s azon égaljba, melly ha nem is öli meg az embert, de a testet s lelket erejéből egyaránt kifosztja. E napon igen kedvező szél kezdett fűni, miért vitorláinkat kifeszitvén olly gyorsan haladtunk, hogy már más nap közel láthattuk a s y e n e i vízeséseket, mellyek Egyptom és Núbia között mintegy természetes választófalat képeznek. Örültünk, hogy hosszú utunk ezen első részének végéhez olly közel értünk, miért fölhúztuk arboczunkra lobogónkat, mig hajónk Elep ha n ti ne szigetnek tartott. Midőn ezen sziget éjszaki csúcsát elértük s a Nil kissebb ágából a keleti nagyobba jutottunk , több oldalról lövésekkel üdvözöltek minket azon dombokról, mellyek Assuán városát elfedik a szem elöl. Noha nem tudtuk, hogy kik legyenek azon ismeretlen barátok, kik minket egy török városban illy barátságosan üdvözölnek , mégis a „Hajnali Csillag“ ágyúival az üdvlövéseket viszonoztuk.“ Itt, t. i. Assuanban missionariusaink intézkedést tettek, hogy hajójukat a veszedelmes nílusi zuhatagokon átvigyék. Nagy hasznukra volt itt azon rendelet, mellyet az egyptomi alkirálytól kaptak, törökül ferman, 28.