Katholikus Néplap, 1854. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1854-11-22 / 47. szám
Tibeti Missiók. (Vége.) Itt már, a merre mentünk, a Bramaputra völgyeiben jól munkált szántóföldek terültek el; a hegyoldalakat gyönyörű fenyvesek borították ; a partokon szép gyümölcsösök zöldeltek; s a légmérséklet ollyan volt, mint nálunk tavaszkor. Két napi út után végre elértük a lámakolostoros helységet; hol, mert jövetelem hirét előre tudták, az egész népség összecsődült, az előkelőbb házak erkélyei, lúgosai mind kiváncsiakkal voltak teli. Nekem pedig intettek, hogy a néptömeg előtt álló karzatra álljak. Lépcső nem volt rajt, más mindenféle deszkák segélyével kelle följutnom. A nép mind föl utánam tódult s fogaimat, újaimat, szinemet mind összevizsgálták. Tán ha a hold lakójának mondom magam, azt is elhiszik. Az éh, szomj faggatott, szállásom sem volt, jó embereket kelle szereznem, kik pártul vegyenek, befogadjanak. Megkérdeztem tehát a Misemiszeket, hogy kik itt a lámák ? mutattak néhányat, s én kit közölök élőbbnek gondoltam, leszálva a karzatról oda simultam melléje s iparkodtam értésére adni, hogy szeretem őt s szerencsének tartanám, betérni hozzá. Alig szálltam le, a nők fogtak körül s kértek, tegyem fejökre imakönyvemet s keresztemet, s ezt egy jó öreg asszony még meg is csókolá. A láma jelt adott, hogy kövessem őt, s egy, emberrel, zsákkal teli hajlékba vezetett. Kiterített egy pokróczot s leültetett maga mellé, hova csakhamar roszul készitett beát hoztak, ronda, piszkos edényben; mi volt, mit tennem, éhem fő fokra hágott, meg kelle innem. A vendéglős észrevette, hogy illy kiéhezett gyomornak ez csak semmisem , azért egy száraz rizslepényt pirított meg, s spanyolborsos túrósmártást készitett melléje. Éhem csillapult, de a nap már lement s éjjeli szállásom még nem volt, teher kosaraim meg kinn az utczán állottak. Rövidebb véget fogtam a dolognak: kimentem, behoztam kosaraimat, letettem a szoba egyik félre eső zugába s magam is oda telepedtem. A láma, úgy látszék, megütközött e bátor viseletemen, de azért nem szólt, másnap reggel kimentem, megnézni a tájt. Láttam a falut, a Bramaputra ott folyt előttem, völgyei ékesek voltak, fönn északra látszott a kormányzó laka . . . Nem hiszem , hogy a festész ennél mosolygóbb, hűvösebb tájt találjon ecsetének, csak a természetet adja vissza híven, s tájképe kész remek. Ott folyt a Bramaputra égbe nyúló hegylánczok között, ott vannak az erdők sötétzöld koronáikkal, csillogó hóval kicsipkézve, melly a tiszta egy nap sugaraitól messze tündöklik el; ott a helységek szétszórtan a fölséges erdőkben, a völgyek, patakok, rizs-, gabnaföldek s a táj hátterén a kormányzó csarnoka két völgy összeszakadtánál, égig érő hegynek tövében. . . . Nem messze tőlem egy kis házikó állt, és én ismeretséget akartam szerezni lakóival. Midőn a lak felé közeledtem, a férj, nő, bátya, néne, gyermekek mind elémbe jöttek, s kértek, térjek be hozzájok. Bevezettek barátságosan hajlékukba, részt kelle vennem szerény reggeliekben, s mijök csak volt, mindennel kínáltak, s olly benső szívességgel, hogy a világért nem adtam volna, ha nyelvökön ezt nekik megköszönhetem. Iparkodtam azonban külső jelek által megtenni: hizelegtem, mosolyogtam a kisgyermeknek , ki anyja karján pihent, az ártatlan teremtés nem érezte a pap áldásait, de én láttam, mint röpösött az anya szíve örömében. Hála fejében ő, az anya viszont engem néhány tibet szóra tanított, s azokat olly nagy türelemmel ejtette ki, s ismételte nekem olly szelid mosolylyal s addig, mig csak ki nem tudtam jól mondani. A sétából visszatértemkor szinte annyi kiváncsi csődült össze nézésemre, mint az előtt. Több naposak abban telt el, hogy engem bámultak ; végre Boldogasszony havának 17-én, épen midőn papi imáimat végeztem, az ajtó gyorsan kinyitt, s én lármázni haltám : hamar, hamar, a kormányzó ! Alig tudtam magamat rendbe szedni, mire a kormányzó belépett. A nép leborult előtte. Táborkara kiséré őt, mellynek tagja volt Nodboudgi, az én gazdám is. Örömest kitértem volna illy magas személyiség— leginkáb ennek kérdései elől, de meghivása, tulajdonképen parancsa kényszeritett a rettegett értekezletet vele megtartanom. Elébe álltam tehát úgy, mint voltam : rongyos csizmában, mellynek sarka Himalája szikláin foszlott le, s piszkos, szakadozott fölsőöltönyben. A kormányzó fölült trónjára vagyis egy fölfordult, csúnya, ronda szőnyeggel borított disznóválára .... Előtte kis, törött lábú pad, rajta két kád, egyikben rizs, másikban liszt állott. „Fehér láma, szólított meg Nodboudgi, jöjj előbbre s tisztelegj a kormányzónak.“ „Én csak franczia szokás szerint tudom őt megtisztelni.“ „Mindegy, csak tisztelegj“ válaszoltak ők. Erre háromszor meghajtottam magamat előtte, úgy, hogy tán udvari ember sem tudta volna különben, a kormányzó is meghajtotta fejét, s mosolyogva fogadta tiszteletemet. Úgy látszott, tetszésére volt ő kegyelmének a franczia tisztelgési mód, mert láttam, hogy köröttem az egész udvari személyzet utánozta ezen tettemet. „Fehér láma, szólt Nodboudgi, ülj mellém. Itt van a nagy láma,s a kormányzóra mutatott) a királyok királya, ő, ki a villámnak parancsol, és napot hord gondolatiban; nyelve fegyver, szava a viharhoz hasonló, ő parancsolhat, ami neki tetszik, joga van kezet lábat levágatni, szemet kiszúratni, halálra ítélni, a nélkül, hogy valaki ellenmondhatna; végetted jött ő most ide.“ Meghajtottam magamat, s azt mondtam, miszerint rendkívüli szerencsémnek tartom, hogy illy férfiúval megismerkedhettem. Ezután a kormányzó vette föl a beszéd fonalát, s nevemet, hazámat, szülőföldemet, foglalkozásomat, királyomat, katonáinak számát, jövetelem okát, mindent, mindent elkérdezett tőlem, még azt is , hogy nős vagyok-e, nem kémnek jöttem-e, nem vagyok-e gonosztevő, meddig szándékom ott maradni, van e pénzem stb., miből élek, ha nincs költségem? Minderre én természetesen nagyon egyszerűen s egész őszinteséggel feleltem meg, s ami az élelmet illető , a tibetiek vendégszeretetét hozom föl neki. Erre hosszabb csönd állt be, maguk közt tanácskoztak , végre a kormányzó megszólalt: „Fehér ló- 405 felül öreg, igen öreg kort fog érni. Legyen csöndesen , aludjon pár óráig, és holnap jobban lesz, pár nap múlva pedig egészen egészséges. Sőt meg is jövendölhetem, hogy ön engem, és minden barátjait eltemeti. Mindazáltal jövőben ne vesse meg mesterségünket. Azóta fölgyógyult, és testileg egészséges az erős szellemű, és húsz év óta mesélgeti, hogy ő még az egész világot eltemeti, így járhat az erős szellem.