Katholikus Néplap, 1855. július-december (8. évfolyam, 1-26. szám)

1855-07-04 / 1. szám

mással is biztatták aratóikat. Ezek pedig vigansig folytatták napi munkájokat, mert fáradságuk bel jutalmát reménylvén, aggodalom nélkül néztek a­­ következő komor tél­ek­be. Ugyan azért sajátságos dalaikat vígan zengedezték; ártatlan életeikkel egymást sértés nélkül mulatták; vidor enyelgé­­seikkel étkeiket fűszerezték, és napi munkájok végeztével dudabang mellett egypár csárdást ked­vökre eljártak. És igy bevégezvén az őszi veté­sek aratását és fölakaritását, még csak egy ked­ves utó foglalatosságuk vala hátra, t. i. válogatott szép kalászokból minél pompásabb koszorút kötni, azt mezei virágokkal feléke­tni, szent énekek közt hazavinni, és jótartásukérti hálájok jeléül gazdasz­­szonyuknak bemutatni; mellynek következése jó áldomás volt, melly illyenkor, valamint más mun­kának is szerencsés bevégezésével soha elmaradni nem szokott. Épen illy kalászkoszorú készítésével foglal­koztak a helybeli uraság nagy kiterjedésű földjén annak számos aratói, midőn a plébános úr köztük véletlenül megjelenvén, áldá az isteni gondviselést az aratásért, és örömét nyilvánitá az aratók szép ke­resete fölött; de egyszersmind őket is felhivá a mennyei Atya jótéteménye iránti tartozó, s igaz szivből eredő hálaadásra, a­mit csak hamar tel­­jesítettek is. Elkészítvén ugyan­is a díszesen felvi­rágozott szép kalászkoszorút, azt egy rúdra felfűz­ték, és két fiatalabb arató legény vállalta tevén, az egész arató sereg körben fogta azt, és egy szív­­vel lélekkel hálaadó éneket zengtek a természet ha­talmas Alkotójának és Urának, a szerencsésen vég­rehajtott bő aratásért, és szent körmenetet képezve, örömittasan ballagtak a helység felé szép kalász­­koszorusokkal, szeretett lelkipásztoruk kedves társaságában. A nap ekkor alékonyodásra sietett. A láthatár legnagyobb része felhőtlen s tiszta vala. Csak keletről látszottak sűrü fekete felhők föltornyo­sulni, mellyek szaporán terjedvén a kék ég kár­pitja alatt, könnyű volt valamelly zivatart jósla­­ni, midőn egy a csoportból fölkiáltott: „Milly szép szivárvány van az égen’44. Mire mindnyájan figyel­mesek lettek, és kezdtek majd a nép száján forgó jóslatok valóságát igazolni, majd másokat felhoz­va, azoknak némi hitelt adni, így néhányan mon­dák : csak igaz az, hogy midőn a szivárványon szélesebb a zöld szin, mint a vörös, azon évben gazdagabban gyümölcsöznek a szántóföldek, mint a szőlőhegyek. Az idén pedig közös tapasztalás volt, hogy a zöld szin terjedelmesebb volt a vörösnél, gazdagabb is az aratás, mint várható a szüret. Ezt mutatja a jelen szivárvány is. Mások ismét azt jó­solgatták , hogy az élet betakarítására kedvezőtlen időjárás leend, a bekövetkező sok esőzés miatt, mert mikor aratásban szivárvány van , akkor gya­kori eső szokott lenni, sok vizet szíván fel a tenger­ből a szivárvány. Majd mások tartós békét jöven­­­dölgettek a bővebben mutatkozó zöld színből, majd ismét mások,más meg más eseteket jósolgattak, hoz­­zátévén mindnyájan : így hallottuk ezt apáinktól és öreg apáinktól. Béketűrő mosolylyal hallgatta ezeket a jó lelki­­­pásztor, és jelenlenni látta az alkalmas időt, hogy az előítéletektől meglepetteket jóslataik alaptalansá­gáról meggyőzze, és üdvös eszmékkel töltse meg értelmüket és szívüket. Ugyan azért így szólt hoz­­­zátok atyai nyájassággal: Szerettem ! Úgy látszik, hogy ti bal fogalommal vagytok eltelve a szivár­ványról. Úgy látszik, hogy ti azt egy természet fö­lötti tüneménynek tartjátok, azért a rátok öröksé­gül szállott jóslatokhoz egész lelketekből ra­gaszkodtok. Ez hiba, pedig nagy hiba. Hiszen a szi­várvány egy olly légi tünemény, mel­ynek oka a természetben van, és léte is abból ered. Ki látott valaha közilleték szivárványt egészen felhőtlen és tiszta égen ? ugy-e, hogy senki! Vagy ki látott egészen borúsan, vagy nap lemenete után ? Ugy-e ismét senki, jeléül annak , hogy szivárvány csak akkor látható, midőn a nap az égen fénylik, és a nap ellenében felhő létezik. Ekkor a fénylő nap sugarait a felhőre lövelvén , azok rajta megtörnek, és visszaverődvén képezik a szivárványt olly kiter­jedésben , minőben a napsugarai a felhőkre hatnak. Innen van, hogy minél sötétebb a felhő, mellybe a nap sugarai megütődnek, annál élénkebb színekben tűnik föl a szivárvány; és mivel a szivárványt ké­pező színek közt legélénkebbek s legerősebbek a zöld és vörös színek, ezek legföltűnőbbek is a nézők szemeiben ; és majd egyik majd másik szín foglal el nagyobb tért a szivárványban a felhők mi­nősége , helyezése, úgy a nap sugarainak ha­tása szerint, így tehát a szivárvány feltűnésének természetes oka lévén,abból rendkívüli jóslatokat határozottan tenni nem lehet, annyival inkább azoknak hitelt adni nem szabad. Mit kellessék pedig a szivárványról tartani, s mi legyen a jó kereszténynek annak szemlélésekor kötelességet halljátok. Úgy tekintsétek azt, mint egy természetes tüneményt a légben; csodáljátok abban, és magasztalva dicsőítsétek a természet Al­kotójának és Urának bölcseségét és hatalmát, mellyeket olly bőven feltüntet az égen úgy, mint a földön. De ne csak csodáljátok, ne is csak puszta szavakkal magasztaljátok, mint hogy a szavak igen gyakran elhangzanak az emberek ajkairól a nélkül, hogy a szív tiszta érzelmeinek lennének tolmácsai, hanem a dicsőítés, és magasztalás a szív hálás ér­zelmeiből származzék. Mert habár az emberek a külsőből ítélnek a belsőre, a szavakból a szív értel­mére; de az Isten a szív után méri a szavakat, szent Bernárd atya mondásaként,­­ lévén a szívnek és ve­sék vizsgáló Istene. — Miért kellessék pedig a szi­várvány szemlélésekor a szívnek hála érzelmekkel eltelve lenni? ezt is megmondom. Mintegy ezerkilenczszáz éves volt a világ ak­kor, midőn egy Noé nevű, igaz és tökéletes férfiú élt a földön, ki életének minden­napjaiban az Isten­nel járt o­da. Élt pedig azon szerencsétlen időszak­ban , midőn az emberek gonoszsága azon fokra emelkedett, hogy a szivnek minden gondolata csak gonoszra figyelvén, minden test megvesztegette az ő útját; úgy hogy látván a közösen eláradott go­noszságokat az Isten, megbáná, hogy embert te­

Next