Katholikus Néplap, 1855. július-december (8. évfolyam, 1-26. szám)

1855-09-05 / 10. szám

^ 79 h* Aresztül fúrt mellyből. — Egy bretagnei katona igy kiáltott^nok dandárja élén végrehajtá ugyan a parancsot, de a csaegy a sátorba belépő paphoz: „Oh ön maga a jó Isten! Mostta hevében mellét golyó fúrta keresztül. Midőn sátorába midőn önt láttam, és ön megáldott, úgy vagyok, mintha hozatott, előbb papot hitt, azután pedig orvost. Az orvos veszélyesnek nyilvánítá a sebet, de nem hagyott fel minden reménynyel, így múlt el három nap félelem és remény közt. Harmad napra a tábornok komornyikja futva jött hozzám kiáltván: „Szaporán tisztelendő úr, szaporán a tábornok halálán van.“ Én sietve épen akkor érkeztem, midőn a 4-ik osztály tábori papja e hősléleknek az utolsó feloldozást feladta. Másnap a tábornok nagy ünnepélyességgel temettetett el, atyámat, anyámat, testvéreimet, egész családomat, magát a jó Istent láttam volna Mi többre van szükségem ? Oh semmire ! most meghalhatok.“ — ,,Mi, ön hivat engem? Így szökitok meg egy tisztet, kinek halálos ágyához vezettek; ön az egész sereg legerősebb szelleme, a hitetlenség tanítója!“ „Igen uram, én vagyok. Én őszintén és egész szivemből akarok meggyónni, mert lássa , a hitetlenség, a külszín váljon az ember protestáns-e vagy pogány, jó még él az ember, de ha halni kell akkor az ember az ördögé.“ A derék fiatal ember megtette kötelességét, és nem szégyelte magát társainak megváltani, miszerint őket csak ámította , olly elveket állitván fel, minőket bensőleg sohasem vallott. És ezen őszinte vallomások után, buzgó ima közt kiadá lelkét. — Egy Francziaországból érkező gróf, a mint a hajóból kiszállt első kérdése, mellyet öcscséhez intézett, volt: hol gyónhatok meg ? Öcscse megmutatta neki a tábori pap sátorát. A fiatal hadnagy tüstént oda futott, és megnyervén a feloldozást,megszídta gyóntatójának kezét és szólt: „Tehát most nyugodt lehetek ?“ „Menjen békeségben fiam! mondám neki, menjen békeségben!“ „Jólvagyok, válaszolt ő, most miután Istennel békeségben vagyok, bátor s vitéz lehetek.“ — Néhány nap múlva hős halállal múlt ki a csatatéren. Egy nap utasítást kaptam , hogy egy katonának , ki szökési kísérleténél rajtakapatott, tudtára adjam , miszerint kegyelem kérése elutasíttatott, és hogy a halálra készüljön. „Oh én azt megérdemeltem! kiálta föl; én egy becstelen vagyok, gonosztettet követtem el, s nem vagyok érdemes, hogy tovább éljek; társaim tekintetét kiállani nem tudnám. De egy dolog bánt: atyám még él. Ő olly jó volt irántam, és most fájdalmat okozok neki.“ Ezt mondva keservesen sírt. Én vigasztaltam és mondám, hogy írni fogok atyjának, és őt tudósitani, hogy fia mint egy keresztény halt meg, róla még halálában is gondolt és bocsánatáért esedezett. Midőn a szerencsétlen remény elhette, hogy apja meg fog vigasztaltatni, megszűnt sírni, pénzét átadta hogy családjának küldjem el, töredelmesen meggyónt, és lélekéberségét el nem veszít. „Végezzetek ki, ismétlő többször, megérdemeltem, derék pajtásaimnak példát adtam a gonoszságra, hadd lássák most rajtam a bánat példáját is.“ — Illy érzelmek lelkesítik derék fiatal katonáinkat. Közepette a sok hibáknak, mellyekre őket az emberi gyarlóság és rész példa vezeté, ők keresztények; ezzel minden megvan mondva ők keresztények és reménylenek, Ők reménylenek és nem félik a halált, mert annak, ki életét adja oda testvérei és hazájáért, igénye van a jutalomra Attól, ki egy az ő nevében nyújtott pohár vizet sem tud elfelejteni. — Ha csata vivatott, akkor nincs különbség a sebesült oroszok és francziák közt; katonáink a sebesülteket a csatatéren testvéreiknek tekintik; egyaránt emelik fel őket a vértől ázott földről, felteszik a betegek szekerére, ugyanazon sátorban egymás mellé rakják, s orvosaink gondjukat viselik. Elleneink becsületére legyen mondva, a sebesültek, kik a legnagyobb gonddal ápoltatnak, nagy háladatosságot nyilvánitnak. Francziaország nevét tanulják köztünk ismerni és áldani, és ők ezt őszintén látszatnak tenni. — Én sokszor épülök ezen emberek hitén. Ha a betegek közt járok és hozzájuk lehajtok, megragadják a mellemen lefüggő keresztet, csókokkal halmozzák s nagy ájtatosságot mutatnak. Egyik közülök feloldoztatni kívánt. „Azt nem tehetem, te szakadár vagy.“ „Én szakadár, oe azt nem tudom, én arra nem vagyok megtanítva; én csak azt tudom, hogy Istenhez akarok. Vezessen engem Istenhez a mi ilyen után akar. Csak hogy hozzá jöjjek — csak hogy hozzájöjjek.“ — Egy másik golyót kapott hasába, úgy hogy minden segítség lehetetlen volt. Én bementem sátorába, hol a halál fájdalmával küzdött. Megmutattam neki mellkeresztemet s megáldom. Erre ő tüstént összetevő kezeit, imádkozott, megszűnt ordítani, s a legnagyobb nyugalommal halt meg. Társulati uj tagok. Kalocsai egyházmegyében: ngs és ft. Bedcsula Tamás apát s őrkanonok ur, alapitó tag lett. Kassai egyházmegyében : nt. Góca Mór premontrei rendi áldozát; nt. Diisnyey János gönczi néhány óra múlva plébános. Csanádi egyházmegyében : tek. Csajághy Máraligyagyuna nyugalommal van meg. — Lourmel tábornokion püspöki uradalmi kormányzó Makón alapitó tag lett, parancsot kapott a közeledő ellenséget visszaverni. A tábor-égi Ungvári kerületben: t. ez. Spéty Lipót cs. k. kincstári er- Würtemberg. Absgmünd, juli. 31. Ma reggeli 7 órakor indult meg az első gabonaszekér a városka melletti kápolnától, hol beszenteltetett a plébánia templomhoz. Elől kereszt és zászlók vittettek; a szépen felékesitett szekér után pedig az iskolás gyermekek lépdeltek, kezükben virágoks koszorúkkal, sarlóks gereblyékkel. A menet, mellyen a huzák tisztviselői, a község tanács, a helybeli papság és tanítók jelen voltak, imák és énekek közt, a harangok zúgása s a trombiták harsonája közepette vonult be a templomba, hol a predikáczió és nagy mise végével a jelenlevők hálatelt szívvel zengték el a „Téged Isten dicsérünk“ éneket. A meghatott imádkozók szemeiben a hála forró könyei rezegtek. — Nem emlékezünk van-e valahol honunkban szokásban a megtermett gabona illyetén, hálaadással összekötött beszentelése, s azért mi ez üdvös szokást a t. ez, lelkipásztorok figyelmébe ajánljuk; már csak azon indokból is, hogy az illyen hálaünnep, midőn egy részről a jámbor hívek sziveit a mennybéli Atyához irányozza, más részről ama igazságról szerez nekik meggyőződést, miszerint „sem az a ki plántál, sem az a ki öntöz valami, hanem a ki a növekedést adja — Isten.“ Becs. Ama misekönyv, mellyet a cs. k. akadémia szépművészeti osztályának tagjai ő felsége a Császár meghagyásából a szent atya számára készítenek, jövő tavaszra készülend el, s egyike leend az újabbkor legjelesb remekműveinek. A szöveg szabad kézzel tollal lesz írva s a lapok szélei gyönyörű eredeti rajzokkal ékesítve. A kötés szinte igen gazdag leend. A munkával a főváros legelső művészei vannak megbízva. Tirol, Brennsbichlben aug. 8-án ugyanazon helyen, hol tavai ő felsége a szász királylyal az ismert szerencsétlenség történt, nagy pompával egy uj kápolna szenteltetett fel. Ő felsége az özvegy királyné az nap este érkezett meg és az éjt azon szobában tölté, mellyben a nemes király meghalt. Másnap 9-én a királyné meggyónt s mise közben magához véve az Oltári-szentséget. A kápolna szép modorban van építve; az oltár gothizlésü, rajta feszület s gyönyörű Máriakép. Egy Li yon i lap három kath. missionarius megöletéséről hoz tudósítást, kik i. é. feb. 1-én Óceániában, Tappanuli tartományban a vad battasnép közt lelték halálukat. A battasok emberhúst evő törzs, s a három vértanú e vad törzs megtérítését tűzte ki magának feladatul. A kannibálok meg nem elégedvén áldozataik halálával, iszonytató ünnepet rendeztek, mellynek folytán hulláikat fölemésztették. Egyike a missionariusoknak lyoni születésű, hol e borzasztó hir nagy szomorúságot okozott. Szent-István-Társulati-ügy.