Katholikus Néplap, 1856. január-december (9. évfolyam, 1-26. szám)

1856-05-28 / 22. szám

•wvAJlP 182 JVVvw Berkesi Andort, szinleg ugyan barátságból, de való­ban csak azért, hogy Berkesiék házát könnyebben és szabadabban szemmel tarthassa; sőt Gerő féltékeny­sége annyira fellángolt már, hogy Julcsának egy bi­zalmas szóváltás alkalmával nyilvánítá azon dühös el­határozását, miként azon esetre, ha Julcsát Berkesi Andorral találkozni hallaná, kész volna őt és Berkesit, sőt magát is a legvérengzőbb boszúnak áldozatul ej­teni. Azonban Julcsa Gerő fenyegetéseitől nem rettent meg, sőt ártatlanul tiszta, s ballépéseket nem ismerő lelke megsértve érzé magát Gerönek idő előtti s hely­telen kikelése által; azért mosolyogva utasitá vissza Gerö rémszavait, s édes igékkel törekvék fölkelteni lelkében a bizalom és megnyugvás szent malasztjait. Azonban e heves szóváltás után harmadnapra délutáni órában Julcsa meglátogató barátnéját a kis Berkesi Erzsit, hol ketten Berkesiék hátsó szobájában Julcsá­nak menyasszonyi ruháit varrogatták, s varrás közben beszélő Erzsiké Julcsának azon újdonságot, hogy tudni­illik egész Pázmándnak balhiedelme szerint Berkesiék házában kis értet jár, s melly balhiedelem szerint Erzsikének nem rég meghalt öreg anyja, minden éjféli tizenkét órakor haza jár, s vannak kik állítják, hogy a boldogultnak árnyát már több ízben hol a padláson, hol a pincze-torokban, hol a kamrában keservesen sírni és zokogni hallották legyen. Erzsike mosolygott a könnyen hivő nép meséjén; Julcsa pedig álnokságot gyanítva csendesen varrogatott, s csak néha emelé föl égszinü szemeit kémleleg a hamiska Erzsikére. Illy beszélgetések között a nap teljesen elnyugodott, sőt elsötétedik ; ekkor juta eszébe Julcsának, hogy haza is kellene már mennie, s mi több, ijedten eszmélé föl a valóságra, hogy édes­anyja előtt Julcsának holléte tud­­va sincsen; elbucsúzék tehát Erzsikétől, s már indulni akart haza felé, a mint egyszerre ismerős férfiak nyers hangjai üték meg füleit. Berkesi Andor jött haza, s magával hozta Gerö Pált a vőlegényt, s egy más jóba­rátját, minthogy Berkesinének névnapja lévén fiának Andornak, és egypár jóbarátinak vacsorát készített. Julcsa megismervén Gerö Pál szavát, megrémült; ama gondolat, hogy Gerö a szöllökből jővén, hihetőleg bo­­roskás, elhiteté vele amaz eszmét, hogy Gerö­­lly ála­­potban goromba is tudna lenni, és rajta szégyent ejte­ni; remegve tehát Erzsike nyakába borult, és szépen kéré, hogy rejtené el őt. Ama szobából, hol ketten var­ranak, egy kis szűk és sötét kamara nyílott be, melly lisztes hombárral, zsákokkal, szíta és rostákkal, felag­­gatott orsókkal s fonalkötegekkel, zsíros edényekkel s egyéb különnemü ládákkal tömve volt; ide vejté el Erzsiké a félénk Juliskát, ki egy kis ládára ülve meg­húzta magát nem gyanittatva senkitől, még Erzsiké anyjától sem, ki Julisát készülődni látván, azt Ilivé, hogy valósággal haza ment. A vendégek Berkesi Andorral, és az öreg Berke­sivel leültek az asztalhoz; s miután bizonyos dologról röviden, de tüzesen vitatkoztak volna, az öreg Berke­siné föladó étkeit, és csípős uj borát. Evés közben folytatók a vitát, melly ebből állott: Gerö Pál vőlegény a Julcsájótól kapott jegykendőbe takargatott tiz forin­tokat, s azt dolmányának zsebébe retté; a szőllőhegyen pedig a bírónak hajlékában többen összegyülekeztek, s ott ivás közben Gerö Pál állítása szerint zsebéből a kendő a pénzzel együtt kiveszett. Gere a biró fiára gyanakodott, de a bűntény világos nem volt; most pe­dig a­mint az asztalnál az elveszett pénzen vitatkozná­nak, a Berkesivel jött ismeretlen legény így szólt köz­be : „Mit vitatkozunk mi olly sokáig és hasztalanul?! hivassuk el a kastélyból Pej­ót, és fordítson ne­künk rostát!“ „„Igazság! — kiáltanak mindnyájan — Pejó fordítson nekünk rostát!““ és azonnal az is­meretlen legényt elküldék a kastélyba, hogy Pejót jó áldomás fejében hívja meg. Szolgált ekkor az urasági kastélyban kocsis képen egy perkátai születésű rácz ember J e r e b i c z a P­e­j­ó, ki azt állitá magáról, hogy a rosta fordítás babonás és bűnös mesterségével kiolvassa és megnevezi bár a legtitkosabb tolvajt, s e gonosz és vakmerő játékával egyik másik házban nem egyszer okozott már csalást és izgágát a könnyen hivő nép között; ezen emberért küldöttek el most a mi ven­dégeink, kit is a csodalátásnak édes reményében türhet­­lenül vártak, s előre is rostát hozattak Erzsikével, ki midőn a kis kamrába belépett volna, köténykéjébe rejt­ve süteményt vitt Julcsának, ki félelmében reszkete, mint a nyárlevél; mit Erzsike észrevevén, csókolgatta Julcsát, őt erősitni és vigasztalni törekedett, mit mind­annyiszor jön, valahányszor a kis kamrába egyért, vagy másért belépe. Jó negyed órai várakozás után valamelly kis lárma hallatszék az utczán: „Jön a Jere­­bicza!“ kiálta Gerő Pál, s megfordítva székét magával együtt az ajtó felé, tátott szemmel és szájjal várta őt, és csakugyan Jerebicza jött, és bizonyosan félittas va­­lt már, messziről is lehetett hallani közönségesen is­mert oláh­ dalát melly magyarul körülbelül ennyit je­lentett : „Oh be szegény a szegénység! Sokszor nem talál hitelre. Összejárja a világot, S ritkán talál részvételre.“ Az ajtó megnyílt, s Jerebicza kísérőjével együtt belépe; üdvözlé a háziakat, s a házban levők viszont üdvözlék Jerebiczát; először megkinálák őt egy pohár borral; azután Gerő Pál előadván hol és miként történt károsodását, kéré Jerebiczát hogy fordítson ros­tát, és a tolvajt nevezze meg. E fölszólitásra Jerebi­cza büszke jön, mint nádszál emelkedők ki előbbi sun­nyogó állásából, megsimogatva baljával fekete kerek­­szakálát, tudálékos elbizottsággal kérdé: „Hiszik-e, kedves barátim! hogy én Jerebicza Pajó, perkátai Is­tenben boldogult Jerebicza Janónak hetedik gyermeke, Istentől adott tudományomnál fogva megtudom monda­ni, hogy ki legyen a tolvaj?“ „Hiszszük! felesének az érdeklettek. „Rostát és ollót adjanak!“ kiálta Pejó, fölemelve fejét s kevélyen hordozva körül szemeit a szoba minden sarkában; mint a tegezről kilőtt nyíl, olly sebesen röppene Berkesiné a nyoszolyához, s megragadván az oda készített rostát, és egy szegen függő ollót, Pejónak kezébe nyujtá. Fogta tehát Pejó az ollót, s annak hegyesebb ágát a rosta oldalközepébe olly formán szúra be, hogy a rosta egyik nyílása bal — a másik pedig jobb kéz felől esék, azután megfogó kéz

Next