Katholikus Néplap, 1856. január-december (9. évfolyam, 1-26. szám)
1856-05-28 / 22. szám
•wvAJlP 182 JVVvw Berkesi Andort, szinleg ugyan barátságból, de valóban csak azért, hogy Berkesiék házát könnyebben és szabadabban szemmel tarthassa; sőt Gerő féltékenysége annyira fellángolt már, hogy Julcsának egy bizalmas szóváltás alkalmával nyilvánítá azon dühös elhatározását, miként azon esetre, ha Julcsát Berkesi Andorral találkozni hallaná, kész volna őt és Berkesit, sőt magát is a legvérengzőbb boszúnak áldozatul ejteni. Azonban Julcsa Gerő fenyegetéseitől nem rettent meg, sőt ártatlanul tiszta, s ballépéseket nem ismerő lelke megsértve érzé magát Gerönek idő előtti s helytelen kikelése által; azért mosolyogva utasitá vissza Gerö rémszavait, s édes igékkel törekvék fölkelteni lelkében a bizalom és megnyugvás szent malasztjait. Azonban e heves szóváltás után harmadnapra délutáni órában Julcsa meglátogató barátnéját a kis Berkesi Erzsit, hol ketten Berkesiék hátsó szobájában Julcsának menyasszonyi ruháit varrogatták, s varrás közben beszélő Erzsiké Julcsának azon újdonságot, hogy tudniillik egész Pázmándnak balhiedelme szerint Berkesiék házában kis értet jár, s melly balhiedelem szerint Erzsikének nem rég meghalt öreg anyja, minden éjféli tizenkét órakor haza jár, s vannak kik állítják, hogy a boldogultnak árnyát már több ízben hol a padláson, hol a pincze-torokban, hol a kamrában keservesen sírni és zokogni hallották legyen. Erzsike mosolygott a könnyen hivő nép meséjén; Julcsa pedig álnokságot gyanítva csendesen varrogatott, s csak néha emelé föl égszinü szemeit kémleleg a hamiska Erzsikére. Illy beszélgetések között a nap teljesen elnyugodott, sőt elsötétedik ; ekkor juta eszébe Julcsának, hogy haza is kellene már mennie, s mi több, ijedten eszmélé föl a valóságra, hogy édesanyja előtt Julcsának holléte tudva sincsen; elbucsúzék tehát Erzsikétől, s már indulni akart haza felé, a mint egyszerre ismerős férfiak nyers hangjai üték meg füleit. Berkesi Andor jött haza, s magával hozta Gerö Pált a vőlegényt, s egy más jóbarátját, minthogy Berkesinének névnapja lévén fiának Andornak, és egypár jóbarátinak vacsorát készített. Julcsa megismervén Gerö Pál szavát, megrémült; ama gondolat, hogy Gerö a szöllökből jővén, hihetőleg boroskás, elhiteté vele amaz eszmét, hogy Gerölly álapotban goromba is tudna lenni, és rajta szégyent ejteni; remegve tehát Erzsike nyakába borult, és szépen kéré, hogy rejtené el őt. Ama szobából, hol ketten varranak, egy kis szűk és sötét kamara nyílott be, melly lisztes hombárral, zsákokkal, szíta és rostákkal, felaggatott orsókkal s fonalkötegekkel, zsíros edényekkel s egyéb különnemü ládákkal tömve volt; ide vejté el Erzsiké a félénk Juliskát, ki egy kis ládára ülve meghúzta magát nem gyanittatva senkitől, még Erzsiké anyjától sem, ki Julisát készülődni látván, azt Ilivé, hogy valósággal haza ment. A vendégek Berkesi Andorral, és az öreg Berkesivel leültek az asztalhoz; s miután bizonyos dologról röviden, de tüzesen vitatkoztak volna, az öreg Berkesiné föladó étkeit, és csípős uj borát. Evés közben folytatók a vitát, melly ebből állott: Gerö Pál vőlegény a Julcsájótól kapott jegykendőbe takargatott tiz forintokat, s azt dolmányának zsebébe retté; a szőllőhegyen pedig a bírónak hajlékában többen összegyülekeztek, s ott ivás közben Gerö Pál állítása szerint zsebéből a kendő a pénzzel együtt kiveszett. Gere a biró fiára gyanakodott, de a bűntény világos nem volt; most pedig amint az asztalnál az elveszett pénzen vitatkoznának, a Berkesivel jött ismeretlen legény így szólt közbe : „Mit vitatkozunk mi olly sokáig és hasztalanul?! hivassuk el a kastélyból Pejót, és fordítson nekünk rostát!“ „„Igazság! — kiáltanak mindnyájan — Pejó fordítson nekünk rostát!““ és azonnal az ismeretlen legényt elküldék a kastélyba, hogy Pejót jó áldomás fejében hívja meg. Szolgált ekkor az urasági kastélyban kocsis képen egy perkátai születésű rácz ember J e r e b i c z a Pejó, ki azt állitá magáról, hogy a rosta fordítás babonás és bűnös mesterségével kiolvassa és megnevezi bár a legtitkosabb tolvajt, s e gonosz és vakmerő játékával egyik másik házban nem egyszer okozott már csalást és izgágát a könnyen hivő nép között; ezen emberért küldöttek el most a mi vendégeink, kit is a csodalátásnak édes reményében türhetlenül vártak, s előre is rostát hozattak Erzsikével, ki midőn a kis kamrába belépett volna, köténykéjébe rejtve süteményt vitt Julcsának, ki félelmében reszkete, mint a nyárlevél; mit Erzsike észrevevén, csókolgatta Julcsát, őt erősitni és vigasztalni törekedett, mit mindannyiszor jön, valahányszor a kis kamrába egyért, vagy másért belépe. Jó negyed órai várakozás után valamelly kis lárma hallatszék az utczán: „Jön a Jerebicza!“ kiálta Gerő Pál, s megfordítva székét magával együtt az ajtó felé, tátott szemmel és szájjal várta őt, és csakugyan Jerebicza jött, és bizonyosan félittas valt már, messziről is lehetett hallani közönségesen ismert oláh dalát melly magyarul körülbelül ennyit jelentett : „Oh be szegény a szegénység! Sokszor nem talál hitelre. Összejárja a világot, S ritkán talál részvételre.“ Az ajtó megnyílt, s Jerebicza kísérőjével együtt belépe; üdvözlé a háziakat, s a házban levők viszont üdvözlék Jerebiczát; először megkinálák őt egy pohár borral; azután Gerő Pál előadván hol és miként történt károsodását, kéré Jerebiczát hogy fordítson rostát, és a tolvajt nevezze meg. E fölszólitásra Jerebicza büszke jön, mint nádszál emelkedők ki előbbi sunnyogó állásából, megsimogatva baljával fekete kerekszakálát, tudálékos elbizottsággal kérdé: „Hiszik-e, kedves barátim! hogy én Jerebicza Pajó, perkátai Istenben boldogult Jerebicza Janónak hetedik gyermeke, Istentől adott tudományomnál fogva megtudom mondani, hogy ki legyen a tolvaj?“ „Hiszszük! felesének az érdeklettek. „Rostát és ollót adjanak!“ kiálta Pejó, fölemelve fejét s kevélyen hordozva körül szemeit a szoba minden sarkában; mint a tegezről kilőtt nyíl, olly sebesen röppene Berkesiné a nyoszolyához, s megragadván az oda készített rostát, és egy szegen függő ollót, Pejónak kezébe nyujtá. Fogta tehát Pejó az ollót, s annak hegyesebb ágát a rosta oldalközepébe olly formán szúra be, hogy a rosta egyik nyílása bal — a másik pedig jobb kéz felől esék, azután megfogó kéz